Igaz, a két darab egyike sem vonósnégyesre íródott, de ebben a tulajdonságában osztozott a másik két műsorszámmal, Respighi Il tramonto című, vonósnégyessel kísért kantátájával és Haydn korai, csembalóra és vonósokra komponált C-dúr concertinójának (Hob. XIV:11) II–III. tételével is. Az álmoskönyv persze arra is utal, hogy nem mindegy, kik játsszák zenei univerzumunk e két megmagyarázhatatlan csodáját. Konkrét neveket ez a forrás nem említ ugyan, de gyanítjuk, hogy a Kelemen-kvartett-alapú előadás az álomfejtő szerint is a legígéretesebbekhez sorolható. Nos, nem is kellett csalódnunk.

Kelemen Kvartett

Az Esz-dúr oktettet a Kelemen- és a Nyári-kvartett adta elő; előbbiben az együttes új-zélandi turnéján elszenvedett baleset után lábadozó Kokas Dóra helyett Takács Ákos gordonkázott, utóbbiban Nyári László és Szajkó Géza hegedült, Tóth Dávid brácsázott és Balázs István csellózott. Hadd kezdjem annak előrebocsátásával, hogy a két vonósnégyes mintaszerűen olvadt össze egyetlen együttessé, már-már irracionális módon örökítve át mind a nyolc előadóra Kelemen-vonósnégyes elementáris összeszokottságát, együtt-lélegzését. Az előadás fő erénye az volt azonban, hogy érintetlenül viselte magán az ifjúságnak azt a hímporát, amely Mendelssohn korai műveit halhatatlanná teszi. Ehhez képest a megfoghatóbb erények – a szívszorító pillanatokat hozó intimitás, a partitúra kristályos tisztaságának feltárása, a játékmód beszédessége, az artikuláció gazdag változatossága, a dallamívek élettelisége, s még folytathatnók – mind ennek a fő csodának a szolgálatában állt. Különlegesen magával ragadó volt a Scherzónak, a mendelssohni tündértáncok eme archetípusának és legtökéletesebb manifesztációjának előadása, a maga testetlen tűzpernye-súlytalanságával, a befejezés lenyűgöző eleganciájával.

Kelemen Barnabás

Respighi kantátája Shelley vadromantikusnak nevezhető, balladaszerű költeményének, a The Sunsetnek (A napnyugta) olasz fordítására készült, s a szerelmi idillnek a halálos tragédiába, a közelebbről nem indokolt szerelmi halálba való átcsapását mondja el. Respighi műve – amelynek énekes szólistájaként Vörös Szilvia lépett pódiumra – nemes, választékos hangot üt meg; érzékeljük a wagneri, Richard Strauss-i és a Puccini-hatást, s eltart egy ideig, amíg felismerjük a zene valódi kvalitásait, a rendkívül érzékeny és kontrasztos, „mélységi” lélekábrázolást, a gazdag harmóniai invenciót, vagy az élve maradt szerelmes halálvágyával átitatott, különös szépségű befejezést. Ami a hangszereseket illeti, ezúttal is az együttzenélés minősége, a partitúra titkainak felszínre hozása és a kitűnő egyéni teljesítmények jelentették a fő erényeket – ami az utóbbiakat illeti, Kelemen Barnabás hegedű- és Takács Ákos szólóit kell elsősorban kiemelnem. Vörös Szilvia a kitűnő partnereknek is köszönhetően elemében volt, s a szöveggel messzemenően azonosulva, hiteles kifejezéssel, s nem utolsó sorban szép hangon és csiszolt technikával énekelt, operai plaszticitással – ha talán nem is rendkívüli szuggesztivitással – formálva meg a hősnő minden romantikus túlzáson felülemelkedő, hús-vér alakját. Az ezt követő két Haydn-tétel afféle családi zenélés volt Kelemen Hanna és szülei, illetve – vendégként – Jonathan Cohen közreműködésével.

A Schubert-kvintett a Kelemen-kvartett és – első csellistaként – Jonathan Cohen előadásában valóban végigvitte a hallgatót a műnek a mennyei és a pokoli közbeiktatásával kijelölt útján, s ha az élményt egyetlen jelzős szerkezettel kellene jellemeznünk, akkor az az érzelmi telítettség lenne. Szerb Antal ír a legnagyobbak – egy Dante, egy Dosztojevszkij – hajlamára arra, hogy elmenjen addig a legszélső pontig, amely a giccsel már közvetlenül határos. Ez Schuberttel is előfordul, s ha valahol, akkor persze éppen a C-dúr vonósötösben. Kelemen Barnáék alkata pedig olyan, hogy semmifajta óvatoskodásra nem kaphatók abban a tekintetben, hogy mindig önmagukat adják, hogy igenis készek a fenntartás nélküli kitárulkozásra ott, ahol annak helye van. Bátorságuk nagyszerű jutalma egy szívszorító és minden ízében igaz Schubert-interpretáció – bizonyára lehet másképpen is játszani ezt a darabot, de tisztábban, nemesebben nemigen. No persze ehhez a hatáshoz az együttes többi erénye: a részletek iránti alázat, a perfekció, a hangok, a karakterek rendkívüli gazdagsága – s ez esetben a két csellista egészen különleges harmóniája és minden ízében érzéki játéka is elengedhetetlen.