A Nemzeti Filharmonikusok koncertje / BTF
2014.03.31.

Enescu és Bartók nagyon is megférnek egy programon, de Csajkovszkij jelenléte már nehezebben magyarázható a magyar mester születésére emlékező koncerten. Idén is remek estét köszönhetett a Tavaszi Fesztivál közönsége a Nemzeti Filharmonikusoknak. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Ahogyan az már megszokott, Bartók Béla március 25-i születésnapját a Nemzeti Filharmonikusok koncertje ünnepli. Három zeneszerző műve szólalt meg ezúttal. Georges Enescu első jelentős és nagy sikert aratott műve, a zenekarra írt I. rapszódia, Bartók Béla utolsó, már befejezetlenül hagyott kompozíciója, a III. zongoraverseny, a szünet után pedig Csajkovszkij Manfréd-szimfóniája hangzott el. Hogy Enescu mellett miért éppen őrá esett Kocsis Zoltán választása, nem tudjuk. Ám Bartók a híresztelésekkel ellentétben valószínűleg nem utálta az orosz romantikust – véli a karmester.

Nemzeti Filharmonikusok
Nemzeti Filharmonikusok

Köztudott, hogy Enescu az a román zenében, ami számunkra Bartók, a most megszólaló I. rapszódiát pedig bizonyos szempontból okkal állíthatjuk a nagyjából azzal egy időszakban keletkezett Kossuth-szimfónia mellé. De hogy mi a különbség Bartók és Enescu között, azt jól mutatja, hogy a román komponista még 1950-ben is dirigálta a művet, s nem törődött annak éretlen hangjával. A romantikus vonásokban gazdag, de modern és népzenei hatásokról is árulkodó darabot 1901-ban komponálta a román zeneszerző. A kellemesen színes, lendületes művet, melyet a Filharmonikusok eleganciával és annyi tűzzel adtak elő, amennyit a darab megenged, mégis úgy hallgattuk, ahogy az előételt eszegetjük a főétel előtt: részben azért, mert ízlik, részben azért, hogy hozzák már a nagyobb fogásokat.

A III. zongoraverseny története közismert és unásig ismételt. Bartók feleségének, Pásztory Dittának szánta születésnapi ajándékul, de az utolsó tizenhét ütem már üresen maradt, a művet végül Serly Tibor fejezte be. A női koncertként emlegetett concerto a fiatal zongoraművész, Fejérvári Zoltán kezei alatt szólalt meg, akinek fiatal kora előnyösen érvényesült a versenymű szólójában. (Fejérvári egyébként több külföldi megmérettetés díjazottja: az angol James Mottram és a spanyol Ricardo Viñes Nemzetközi Zongoraverseny díja mellett tavaly a Liszt Társaság Grand Prix du Disque hanglemez-nagydíját is elnyerte.) A második Adagio religioso feliratú tétel a kellő érzékenységgel szólalt meg, és amire nem számítottam, nagyobb erővel, mint a két gyorsabb tétel. Míg az első tétel néhol túlságosan is szögletes, kimért volt billentésében, és pontossága ellenére robusztus lendületét hiányoltam, a lassú tételbe sikerült mindazt a drámát belesűríteni, ami – akár ha a művet körüllengő legendákra gondolunk – ebben a zenében benne rejlik. Fejérvári érzékeny zongorista, játéka pózoktól és virtuóz allűröktől mentes, és az az interpretációbeli bizonytalanság, ami talán az első tétel kimértségét okozta, később teljesen megszűnt. Ez jótékonyan megérződött a 3/8-os zárótétel előadásán is, melynek neoklasszicizmusához igencsak szükség volt a szólista pontosságára és világos billentésére. Fejérvári Zoltán – nem én írom ezt először – ígéretes tehetség, aki Ligeti zongoraversenyét éppolyan magabiztosan játssza, mint Stravisky Petruskáját. Pontossága és eleganciája egyre több érzékenységgel párosul, és alázattal közelít a zenéhez. Hogy ebben most szerepe volt a ténynek, miszerint Kocsis Zoltán, Bartók zongoraversenyeinek első számú ismerője állt a karmesteri pulpituson, az erősen valószínűsíthető. Ráadásként Janacek egy zongoraművét játszotta a szólista, melynek címe Dobrou noc, azaz ’jóéjt’.

Fejérvári Zoltán
Fejérvári Zoltán

Romantikus világfájdalom, szenvedésre ítélt élet, sohasem oszló spleen. Ami az irodalomban Byron, az a zenében Csajkovszkij, a romantikus művészek egyik legvégletesebb példánya, aki jéghideg szibériai tavakban fürdött, hogy megbetegedjen, és noha halálának körülményei tisztázatlanok, valószínű, hogy öngyilkosságot követett el. A Manfréd-szimfóniát Balakirev és Berlioz is megírhatta volna, hiszen Vlagyimir Sztaszov először Balakirev számára ajánlotta fel a programot, aki aztán a francia szimfonistának, Hector Berlioznak továbbította azt. Végül – miután Berlioz nagybeteg lévén már nem vállalkozott a műre – Csajkovszkij opuszaként ismerjük a szimfóniát, melyet a zeneszerző legjobb művének nevezett megírása után, és noha később megutált, Kocsis Zoltán szerint mégis fontos helye van a szimfóniának az életműben, hiszen – egyetlen többtételes programzenei alkotása lévén – enélkül nem lenne Diótörő és Pikk dáma sem. A zenekar nagy érzékenységgel adta elő a darabot (ha összehasonlítjuk a Concertgebouw és Bernard Haitink felvételével, Kocsisék előadása sokkal romantikusabb és érzékenyebb hangzású), gazdag zenekari hangzással.

És hogy mennyire működik ez a darab Enescu és Bartók művei után! Míg Enescu rapszódiája szeszélyes és színes mű, Bartók zongoraversenye pedig szelíd, pontos és érzelmes, addig Csajkovszkij ötvözi a kettőt: szeszélyes és érzelmes, színes és pontos. Így lehetett a koncert egységes egész.

Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Időpont:  2014. március 24.