 Terhes Sándor, Tóth Péter, Molnár Gusztáv, Kákonyi Árpád, Friedenthal Zoltán |
Az előadás Ödön von Horváth Délszaki éj című drámáján alapul, amely megtörtént esetet dolgoz fel: egy bajorországi kisvárosban, 1931-ben tömegverekedés tört ki a Szociáldemokrata és a Náci Párt között. A darab helyszíne Josef vendéglője. Mivel a tulajdonost elsősorban az eladható sör és sertéssült mennyisége érdekli, simán kiadja mindkét pártnak – az előadásban a Köztársaságiaknak és a Szélsőségeseknek – a kerthelyiséget ugyanarra az estére. Ráadásul egy emlékmű is meggyaláztatik, így a Szélsőségeseknek még egy okuk támad arra, hogy erőteljesen lépjenek fel politikai ellenlábasaikkal szemben, akik viszont 1. elbagatellizálják a veszélyt 2. az egymás közötti hatalmi harcokkal vannak elfoglalva.
Az előadásnak természetesen elengedhetetlen része a zene (Kákonyi Árpád), hiszen egyrészt a HOPPart produkciójáról van szó, másrészt a Válasszunk párt! a berlini Neuköllner Oper által szervezett Move Op! fesztiválra készült, mely bizonytalan körülmények között dolgozó zenés színházakat mutat be. (A HOPPartot, mint minden független színházi társulatot a megszűnés fenyegette a folyamatosan csökkenő állami támogatás és annak kiszámíthatatlan rendszere miatt.) A Köztársaságiak számára zenés mulatságuk, vagy ahogy ők emlegetik, az itálien nájtjuk a politikai életérzés netovábbja, s ehhez elengedhetetlen némi vonatozás (lásd Kylie Minogue: The Loco-Motion) de a kedvtelésből előadott, többszólamú a capella kórusmű is (dalszövegek: Fekete Ádám).
 Hay Anna, Szandtner Anna, Takács Nóra Diána |
Túlzás lenne azt állítani, hogy a szöveg hemzseg az aktualizáló kiszólásoktól, mégis könnyen utat talál a mába a darab. A Szélsőségesek például nem a Német Napot, hanem a Nemzeti Összetartozás Napját tartják, s az egyikük trafikozik. Van vakkomondorozás, pardon, vakpulykázás is – engem személy szerint nem zavar, hogy úton-útfélen, színházon innen és túl ebbe a poénba lehet botlani, egy nőverő legalább annyit érdemel, hogy minél többet röhögjenek rajta az országban, az eset ráadásul tökéletesen beleillik az előadásbéli elkövető, Alfonz profiljába is. A jelmezek (Izsák Lili) a kilencvenes évek első felének hangulatát idézik, telitalálat a férfizakók kissé slampos szabása és Karl sárga sortja, ma már napbarnított, strandra igyekvő öregurak hordanak ilyet.
A darab minden lehetséges értelmezését mindörökre átszabta a történelem, a tény, hogy a néző tisztában van a második világháborúban történtekkel (Ödön von Horváth 1931-ben írta a Délszaki éjt.) Az a szó, hogy fasiszta tehát teljesen mást jelentett a darab írásakor és most, ami úgy jelenik meg színházilag, hogy egyik szereplő sem tudja rendesen kimondani, Martin például következetesen „sssisztá”-t mond. Mindezek miatt lehetetlen nem úgy tekinteni az előadásra, mint egyfajta figyelmeztetésre, mely még erőteljesebbnek hat a mai magyarországi eseményekre vonatkozó áthallásoktól, a szélsőségesek megerősödésétől.
 Friedenthal Zoltán, Szandtner Anna |
A HOPPart előadásából az az értelmezési lehetőség is erőteljesen kidomborodik, melyet az Ödön von Horváth által oly részletgazdagon megörökített kicsinyesség felől lehet jól látni. Hogy mindenki belefullad a polgári létezés, a konyhapolitázálás mocsaras állóvizébe. Hogy a piros zászlócska mennyire hasonlít a horogkeresztes lufira. Hogy a Köztársaságiak sem jobbak a Deákné vásznánál. A cím is erre utal – és elég nagy bajban lennék (vagyunk), ha e két párt közül kellene választanunk –, ahogy a szerepösszevonások is: a színészek az egyik jelenetváltásnál Köztársaságiakként kivonulnak az egyik ajtón, majd fasisztákként bemasíroznak a másikon. Amikor a vendéglőbe betörő nácik arra kényszerítik Alfonzt, hogy egy dalban lehazaárulózza magát, elvtársai készségesen fújják el a nótáját. A hangulatot fokozza a Válasszunk párt! minimalizmusa, mely egyrészt adottság (az előadást a Jurányi-házban található, próbatermében játssza a HOPPart), másrészt az egyszerű díszletnek (tévé, pingpongasztal, három cserép muskátli és néhány műanyag kerti szék) is köszönhető. A kicsinyes szűklátókörűség abban a jelenetben csúcsosodik ki, amiben a Köztársaságiak pingpongoznak: az asztalon cserepes muskátlik terpeszkednek, ami nyilvánvalóan meggátolja a normális játékot, de senkinek sem jut eszébe elpakolni őket. (És a pingponglabdát mindig Alfonz felesége szedi össze.)
 Fotók: Nagy Gergő |
Az előadás azonban ritkán emelkedik túl a szöveg és a fenti értelmezések sematikusságán és példázatszerűségén – a színészek pedig ennek megfelelően, egyébként maradéktalanul megfelelnek a rájuk szabott feladatnak. Anna (Hay Anna) szolgálatkész katonanő, Leni (Szandtner Anna) az apolitikus picsogás mintaképe, Adele (Takács Nóra Diána) a megalázott, lázadni készülő feleség (s végül az egyetlen, aki kiáll a férjéért), Alfonz (Terhes Sándor) látens zsarnok, Karl (Friedenthal Zoltán) az elveit feladni kész, kissé pipogya nőcsábász, Jozef (Fekete Ádám) csak a megélhetését szem előtt tartó vendéglős, Kranz (Kákonyi Árpád) a közhely- és ceremóniamester, Betz (Tóth Péter) a többieknél élesebb eszű opportunista. Igazán érdekfeszítővé akkor válik az előadás, amikor a tömeg és egy nagyobb formátumú egyén viszonyát vizsgálja: Martin (Molnár Gusztáv, egyébként ő játssza a főnácit is) előrelátó és lánglelkű, ám az elvtársai folyton megalázzák, hiszen ő csak a „futószalag mellett áll”, míg a többieknek polgári foglalkozása és műveltsége van. Karl csakazértis, többször is megismétel egy francia nyelvű mondást, mire a munkásfiún kívül mindenki más egyetértően hümmög, s amikor a Köztársaságiak egy több szólamban énekelnek, szinte egzisztenciális félelem szól Martin hangjából, amikor zavartan kérdezi: „Mi ez? Mi ez?” Elkötelezettsége mégsem teszi szimpatikussá, hiszen elvakultságba torkollik, például képes a nőjét prostituálni azért, hogy információt gyűjthessen be a náciktól.