Nem versenyről, hanem seregszemléről, délelőtti workshopokkal egybefűzött tapasztalatcseréről van szó, ami alkalmat ad a különböző nemzetek és iskolák (nem szisztematikus, csak egy-egy előadás alapján elvégezhető) összehasonlítására. 

Nagy általánosságban elmondható, hogy az előadó-művészeti egyetemeken – bármily szakos is legyen a hallgató – egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a mozgásra, a színpadon megjelenő test kidolgozott jelenlétének tudatosítására és csiszolására. Ezért nem furcsa, hogy a Litván Zene- és Színművészeti Akadémiáról öt táncos érkezett Miskolcra. Előadásuk alatt az üres tér félhomályában nagy lendülettel mozgó testeket látunk, hullámoznak, szinte úsznak a levegőben. Az északi országokról eszünkbe jutó gitárzene, a hangos light metal az izmok erőfeszítéseinek melléktermékeit, a mozgás és a légzés neszét eltörli: mintha az idő egy megállított pillanatát néznénk, ahogy a részecskék elgördülnek egymáson és egymás mellett. A zene elhallgat, a fény erősebbre vált: a „technika” megszűnik védőhálót vonni a táncos köré, halljuk zihálását és térdei földre csapódását. A fizikai megpróbáltatásokkal járó fájdalom világossá és érzékelhetővé válik, az egyre felületesebben, akadozottabban járt koreográfia a végéhez ér, a színpadon egyedül maradt táncos levegőért kapkodva terül el a padlón. Az új-zélandi Tony Vezich az állandó küzdelmeiről, feladni nem akarásáról gondolkodott a litván hallgatókkal.

A szövegmondás és az ének, illetve a tánc együttes használatát több előadásban is megfigyelhette a miskolci közönség. A Prágai Előadó-művészeti Egyetem (DAMU) csoportja Emil František Burián Háború című dramatikus zeneművét hozta: a népdalokat és mondókákat magába olvasztó előadásban a zenés szakaszokat prózai részek fogják közre. Egy egész osztálynyi diák többé-kevésbé fix karaktereket felmutatva mesél a háború barátokat, családokat és szerelmeket szétválasztó keserűségéről úgy, hogy egy hattagú zenekarral működik együtt, s kellékeket nem használ. A fejezetekre osztott, kissé töredékes történetmondás során a színészhallgatóknak lehetőségük van sokoldalúságukat megmutatni, ugyanakkor játékukat mintha az erős rendezői koncepció meg is béklyózná. A pontosan megkoreografált, csoportban végrehajtott mozdulatok, jelmezváltások (amit egyébként nagyon ötletesen, egy-két kendő, ruhadarab áthelyezésével oldanak meg) nem hagynak teret és lehetőséget a diákok egyéni hangjának, mozgásának, sajátosságainak felfedezésére, kipróbálására. 

Hasonló történik a Színház- és Filmművészeti Egyetem diákjainak Vérnászában. Federico García Lorca drámáját Horváth Csaba fordította le sajátos színpadi nyelvére, melyet a diákok pontosan be is tanultak. A néhány elhúzható falon és egy oszlopon kívül csupán székeket látunk a színpadon, melyek számtalanszor váltanak funkciót. Az erdő sötétségében vakon és kiszámíthatatlan módon alakuló felszín, az egymásra pakolt székek és a közéjük ékelődő, lélegző testek képe magába sűríti a természet és az ember egymásba szövődését, furcsa együttélését, s a rajtuk lépkedő, lehetetlen és halálra ítélt szerelmükön tépődő pár képe egyszerre felemelő és rémisztő, letaglózó. Ám e csúcspont köré csoportosuló jelenetek nem ilyen egyértelműen a diákokra szabottak. A variálódó, az egyre gazdagabb jelentéstartalommal, metaforikus rétegekkel telítődött motívumok harmonikus hullámzása feszesebbé és sűrűbbé teszi a budapestiek előadását, ám a prágaiakhoz hasonlóan, a diákok egy másokra kidolgozott algoritmust alkalmaznak saját testükön, mely nem minden esetben igazítható az osztály tagjaira.

A fesztiválon a legkomplexebb formával a Krakkó-Bytom bázisú Ludwik Solski Állami Színművészeti Akadémia és a müncheni August Everding Bajor Színházakadémia diákjainak közös produkciója bírt. A tavalyi szemlén az akkor is koprodukcióban készült előadásuk egyértelmű favorit volt (a Toldival együtt), a most bemutatott előadás talán kevésbé sikerült, de a csapat tudatossága és komplex közelítése, nézőpontja továbbra is lehengerlő. A német „Heimat” szó, vagyis a haza jelentését igyekeztek felfejteni, s a rendező vagy tanár nélkül dolgozó diákcsoport megoldása széttartóra sikerült. Egy zöldcsempés, emelvényekkel ellátott állatkerti ketrecben hol egymással szimbiózisba lépve hullámoznak a fehér-szürke ruhás lények, hol egymásról leválva, magányos úton járnak. E két végpont közötti lehetőségeket fejtik fel közel egy óra alatt, segítségükre a váltakozó intenzitású fények és a zene szolgál. Olga Tokarczuk, lengyel írónő két könyvéből összeválogatott töredékszövegei szervesen az előadásba épülve hangzanak el – növénymetaforákkal utópisztikus boldogság, nyugalom, veszélyeztetettségérzetet és kényszerű leragadás egyaránt megidéződik. A diákok könnyedén beszélnek angolul, németül és lengyelül egyaránt; megkérdőjelezhetetlen bizonyosság, hogy határok más-más oldalain élők termékenyen hatnak egymásra, közös munkájuk ismeretlen utak felfedezéséhez elegendő bátorságot ad és új perspektívákat nyújt mind a két félnek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem Hamlet előadásában Zsótér Sándor vezetésével a diákok elszöszölnek a drámaszöveggel: mindenki kipróbál ezt-azt, lányok is vesznek fel fiú szerepet, egy alak bőrébe többen bebújnak, oda-vissza passzolgatják egyik vagy másik szerepet, mintha kabátokat adogatnának egymásnak. Van, akin egyik, van, akin másik áll jobban – néha egy szerep egy testen ragad. A színésznövendékek testének és hangjának prizmáján másként törnek meg ugyanazok a szerepek, más jellegzetességet és karaktert kap egy-egy szereplő, mégis, három órán keresztül tartó folytonosságot látni a színpadon. Üres térben, minimális mennyiségű kellékeket használnak, ruhájuk fekete-fehér öltöny-ing vagy kiskosztüm apró kiegészítőkkel. A tekervényes és sokrétű Shakespeare-szöveg zabolátlanul kibontakozik, olykor meg is ismétli magát: teret kap. Nem csak a színpadot (ami egyszerre két irányban is tud forogni), hanem a zsinórpadlást is, az oszlopok közötti réseket és létrákat, a szemmagasságba leengedett lámpatartókat, sőt a szomszédos terem díszleteit is elfoglalja – a szöveget mondó testek hordozzák körbe. A növendékek önmaguk lehetőségeit keresve-feszegetve birkóznak minden egyes szótaggal, az aktuális beszédhelyzetre is ügyelnek. Szövegértelmezési lecke ez a javából, lecsupaszított produkció, mely mind a nézők, mind az előadók részéről tanulságos maraton lehet.

A Kaposvári Egyetemről érkezett osztály váltott szereposztásban adja elő a Rómeó és Júliát, ám a diákok nagy része a nagy pörgésben nem tud egyik szerepből a másikba lépve karaktert váltani. Az ötlet némiképp hasonlít a Hamletben látotthoz, de itt a fóliasátorszerű térben rengeteg apró kellék (vagy inkább díszlet) van, a színpadon lévő kavicságy szinte porzik – a diákok olykor egy-egy kellék mögé bújnak, elmaszatolódnak a körvonalak. Az ötletek egymásra zsúfolása eltakarja a lényeget. A bukaresti „I.L.Caragiale” Színház- és Filmművészeti Egyetem előadása jobban megtalálta az egyensúlyt. A diákok csupasz térben, néhány fekete és fehér széket meg egy terjedelmes vetítővásznat használva hívják elő Ionesco szövegének képtelen párbeszédiben rejlő humort és a hétköznapok körülöttünk settenkedő abszurditását. A kopasz énekesnő drámaalakjai a lélektani vagy a realista ábrázolásmódnak ellenállnak, így a bőrükbe bújt színinövendékek minden lehetséges grimaszt, mozdulatot, hanghordozást, tempóváltást kipróbálhatnak; az angolul mondott drámaszövegbe frissen memorizált magyar szavakat tűznek – rögtön el is nyerik a helyi közönség szimpátiáját. Míg a kaposváriak Piafot énekelnek búcsúzóul, a bukarestiek előadásában relaxációs gyakorlatként a Don’t worry, be happy! szól.

A fesztiválon két operaprodukciót, a műfaj két, eltérő irányba tartó „megújítására” tett kísérletet láthattunk. A varsói Aleksander Zelwerowicz Nemzeti Színművészeti Akadémia hallgatói által előhívott projekt több, lengyelországi intézmény összefogásával jött létre: egy diplomarendezés okán állt össze az opera zenekara és énekesi gárdája. Benjamin Britten operáját, a Lukrécia meggyalázását elhagyatott gyárépületekben, nem szokványos, nagyszínpadi környezetben (és gépezet, technikai háttér nélkül) adják elő. A helyválasztás és a szcenika valóban felszabadító hatású – Miskolcon a színház nagy belmagasságú festőtárában láthattuk az előadást –, ám a projekt mégsem nevezhető teljesen sikeresnek, mert az énekesek játékmódja egy kivétellel ugyanolyan sokszor látott és ismert gesztusokból, felállásokból épül fel, mint a forradalmasítani kívánt forma. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem opera tanszakának vizsgaelőadása apropóján Almási-Tóth András Mozart áriákat válogatott össze diákjai számára, s az operára nem túlzottan jellemző módon az emberi testet helyezte az előadás középpontjába. A tökéletes férfi megalkotásán természettudományos módszerekkel kísérletező orvosnők áriákat énekelnek, miközben szögletes mozgással forgolódnak a műtőasztal és a paciens körül, s videón dokumentálják saját tevékenységüket. A színpadi megjelenítés összetettségét mutatja, hogy a kivetített videó, vagyis megkettőzött perspektíva mellett a tánc is szerves részét alkotja az előadásnak, hiszen a meg nem szólaló, fel-, majd leöltöztetett (táncos) férfialak áll végig a középpontban. A The Don Juan Projekt okosan és humorosan házasít össze régen megírt áriákat aktuális jelenségekkel, s közben az operaszakosok is egyenlő arányban kapnak lehetőséget a bemutatkozásra.

A Miskolci Nemzetei Színház igazgatója, Kiss Csaba által világosan deklarált cél, vagyis a különböző művészeti egyetemek hallgatóinak találkozása csak részben és sután történik meg a fesztiválon. Ennek egyik oka a fordítási feladatok szerencsétlen megoldása – s ettől főként a külföldi diákok szenvedhetnek. Az egymás munkájára a magyar féltől sokkal inkább kíváncsi vendégeknek a találkozók alkalmával pontatlan fordítással kell boldogulniuk – például a Tasnádi Istvánnal szervezett beszélgetésen, ahol a meghívott szerző tanári minőségben igyekezett megszólalni: a közösség fontosságát, energetizáló erejét hangsúlyozta, s arról beszélt, hogy a húszas éveik elején járó fiatalok számára mindig itt az idő a változtatásra. Az előadások feliratozása bőven hagy maga után kívánnivalót: egyáltalán nincs, vagy rosszul elhelyezett, apró betűs. A szakmai beszélgetések során a moderátor nem áll a helyzet magaslatán, mégis szűrhetünk le fontos tanulságokat: a többnyelvűség, az egymással való együttműködés, a kíváncsiság alapvető a külföldi diákok esetében – a litvánok új-zélandiakkal dolgoznak együtt, a románok angolul adnak elő, a lengyel operaprodukció több egyetem hallgatóinak tanároktól, mentoroktól független, önálló projektje, hasonlóan a német-lengyel (háromnyelvű!) táncszínházi produkcióhoz. 

Ezzel szemben az SZFE diákjai angolul nem értenek vagy alig, produkcióik kizárólag saját közösségükön belül születnek, együttműködési hajlandóságuk olyannyira nincs, hogy a közös beszélgetést is jóformán szabotálják. A diákok saját ötleteiből kinövő, (esetleg más intézménnyel vagy külsősökkel való) összefogáson alapuló, sajátnak tekintett problémákra reflektáló produkcióról szó sem esik, a feltett kérdésekre nyeglén válaszolva tanáraik meggyőződéseit, szólamait ismételgetik. Pontos és jól megkomponált előadásokkal érkeztek, viszont a fesztivál kínálta lehetőséggel élni nem tudnak – hogyan válnak jól értesültté, széles látókörűvé és környezetükre figyelmes, önálló alkotókká, ha az elébük hozott (lehet, hogy nem tökéletes, nem a sajátjukhoz hasonló elveket követő, de mindenképpen tanulságos) produkciókra fittyet hánynak? Igaz, ez csak az SZFE-ről érkezett egyetlen osztályról (vagyis gyakorlatilag a magyar felet képviselő csoportról) mondható el – az utolsó napra ütemezett két másik magyarországi csapat szakmai beszélgetés nélkül maradt. 

A SZEM nyújtotta óriási lehetőség megragadása a résztvevőkön múlik, a körülmények nagyrészt adottak. A nézők érdekes tendenciákat fedezhetnek fel, főként, ha több év távlatából veszik majd sorra az egyes intézmények előadásait – amire, reméljük lesz lehetőség.