Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ZENEÓRÁK DZSUGASVILIVEL

David Pownall: Mesterkurzus / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
2014. febr. 9.
Művészet és hatalom viszonya persze örök színházi téma. Ám a művészek és a diktátorok valóságos csörtéi tragikomikus helyzeteket szülhetnek. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Sztálin és Zsdanov, e két jeles szovjet férfiú 1948-ban a Kremlbe hívatják a világhírű Prokofjevet és Sosztakovicsot, hogy ideológiailag felkészítsék őket az éppen zajló zenei pártaktíva ülésére. (Az írókat, képzőművészeket már megfegyelmezték, most a muzsikusok kerülnek sorra.) A paternalista gesztus mögött a legnyersebb hatalmi önkény munkál: a zeneszerzők megalázása, kéjes megfélemlítése, önérzetük sárba tiprása. 

A hisztérikus Zsdanov, világmegváltó eszméit nyomatékosítva, időnként pisztolyával hadonászik a szemük előtt, a váratlan dühkitörésekre mindig kész Sztálin pedig kilátásba helyezi a komponisták börtönbe zárását, ha nem úgy muzsikálnak, ahogy elvárná tőlük. Egy pszichopata őrült és egy mosolygós tömeggyilkos játszadozik a színen a szellem embereivel, akik pontosan tudják, hogy életük vékony cérnaszálon függ. Bár a sztálini, dühöngő terror legvéresebb évei már lezajlottak, senki emberfia nem lehet biztos abban, hogy ép bőrrel ússza meg az efféle kalandokat.
Az angol David Pownall 1983-ban írt drámája ezt a szituációt örökíti meg szatirikus éllel, némi groteszk humorral, s főképp sokféle helyzetkomikum kiaknázásával. Ám a Bojtár Endre fordította Mesterkurzus inkább történeti érdekességével, semmint mélyre hatoló lélekábrázolásával, vagy lebilincselő színpadtechnikájával kelthet figyelmet. Drámai alaphelyzete voltaképpen nem több annál, mint hogy két zsarnokoskodó férfi órákon át hol vehemensebben, hol meg lagymatag módon terrorizál két szelíd, ám öntudatos művészt. A játék tétjét a kiélezett szituációk iróniába ágyazottsága adhatná, a függelmi viszonyok kibontása, a despotikus hatalomgyakorlás fizikai, pszichikai mozgatórugóinak megjelenítése. Ám Pownall darabja, sajna, legtöbbször átsiklik a drámai ziccerek kiaknázása felett; a játékidő jelentős részében úgy érezzük, kissé már passzé, amit látunk, az ábrázolt történéssor legfeljebb kultúrhistóriai izgalmat képes kelteni, s közhelyesen pszichologizál.  
Derzsi János
Derzsi János
A majdnem csupasz, s a háttérben egy kockányi beszögellést nyitó színpadot hatalmas portré uralja: Joszif Visszarionovics magasra függesztett, színes mellképe, amelyhez lépcső vezet, hogy a diktátor dramaturgiailag kitüntetett pillanatokban odaállhasson önnön messze révedő ikonikus arcképe elé. Gáspár Sándor fehér egyenruhás Sztálinja, miközben dörgő (és dörmögő) szózatokat intéz a jelenlevőkhöz, időnként felpillant önnön felmagasztosult képére, ekképpen is jelezve szavainak súlyát, és személyiségének történelmi jelentőségét. (A méretes portré legendás – és felhajtható – bajusza mögött mi mást, vodkát tart a despota vezér.) S mindjárt a játék elején még egy gondosan becsomagolt kép is előkerül, az alászálló toaletten trónoló diktátor cipeli magával rajongói ajándékát, egy gyönyörű orosz ikont (méretre azonos a diktátor-portréval), sarkában a forradalom szentjeinek, Leninnek és Sztálinnak az arcmásával. 
Gáspár Sándor, Kuna Károly
Gáspár Sándor, Kuna Károly
A színpadképet s a jelmezeket is tervező kitűnő képzőművész, Bukta Imre mindössze négy székkel s egy fekete zongorával rendezi be az enteriőrt, meg persze néhány nyitható faliképpel, amelyek ugyancsak vodkásüvegeket rejtenek. Merthogy a Kreml urai természetesen szakmányban döntik magukba a vodkát, s az italtól viszolygó vendégeik sem nagyon tehetnek mást, ha élni akarnak. A hosszúra nyúló epizódok kedélyes vodkázással, zenei szakkérdések megtárgyalásával telnek, azaz az elkorcsosult, burzsoá művészeti törekvések ostorozásával, meg állandó fenyegetőzéssel, verbális terrorral. A népek bölcs vezére egyszer csak azzal áll elő, hogyha már ilyen szépen együtt vannak, ugyan szerezzenek már négyesben zenét kedvenc grúz költőjének poémájára. Szigorúan a népi kultúrát gazdagítva. Bűvölni is kezdik a zongorát, ám az óhajtott zenemű csak nem akar megszületni. A kilátásba helyezett főbelövés, mint lehetséges alternatíva, szemmel láthatólag inspirálóan hat zeneszerző hőseink alkotó géniuszára. Dalolnak is, ha muszáj, követve a muzikális vezér csapongásait. 
László Zsolt
László Zsolt
Cserhalmi György rendezése hol erőre kapva, hol meg elmerülve a zenei kísérletezések rejtelmeiben, a kiszolgáltatottság stációiban, leginkább a játék szatirikus mozzanatait erősíti fel, s nemigen lép túl a színmű koordinátáin. S bár kiváló színészek szerepelnek az előadásban, a játék íve néhol megtörik, kiváltképp akkor, mikor Zsdanov alakjának végletes elrajzoltsága, duhaj harsánysága csorbítani kezdi a szituációk drámai erejét. Kuna Károly katonazubbonyos, csizmás Zsdanovja gyakran és hisztérikusan felröhög, valósággal felvisít, óbégat, ordítozik, artikulálatlanul üvölt. Érteni vélem persze, hogy a főtisztből lett kultúrpolitikus figurájának egzaltáltságát, frusztrációit és kompenzációit próbálja így bemutatni Kuna, ám úgy vélem, a személyiségtorzulás ilyetén ábrázolása mégiscsak a könnyebb ellenállás irányába történő (részben a rendezői értelmezésből fakadó) elmozdulás, ami jelentősen leront bizonyos szituációkat. Gáspár Sándor Sztálinja ugyanakkor roppant súlyos, sokrétegű és érzékien gazdag drámai alak. Tompa, de robusztus, lassú gondolkodású, de hihetetlenül szeszélyes, léha, lomha, és önmagától eltelt ázsiai despota, aki persze párttársát, beosztottját is terrorizálja: Kuna Zsdanovja, bár néha ellenszegül, legtöbbször engedelmes pincsiként kuporodik a gazdi lábaihoz. 
László Zsolt, Derzsi János. Fotók: Vörösmarty Színház
László Zsolt, Derzsi János. Fotók: Vörösmarty Színház
A két, egymásra is féltékeny, hiú zeneszerzőt megformáló Derzsi János és László Zsolt szabatosan, visszafogottan, mégis plasztikusan mutatják be a végtelen kiszolgáltatottság létállapotait. Derzsi Prokofjevje a simulékonyabb és rettegőbb, takarékosan finom iróniával és öniróniával, minimál-gesztusokkal és minimál-mimikával adja az önmaga előtt is szégyenkező, decens férfit. Derzsi, akit egy ideje – akár Tarr Béla filmjeinek emblematikus hőseként – majdnem mindig őszülő szakállal láttunk színpadon, most borotvált arccal, gunyoros tekintettel lép elénk, sejtelmes, félénk iróniával a szájszögletében. László Zsolt Sosztakovicsa szenvedélyesebb, oldottabb, derűsebb; egyúttal nagyobb érzelmi amplitúdón játszva protestál mindennemű elnyomatás ellen, a művészet szabadságáért. Mert hát a diktátorok, a zsarnokok, az autokratikus rezsimek főfütyijei mindig is vonzódtak és vonzódnak a művészek megregulázásához, megalázásához, a keservesen kivívott szabadság korlátozásához. Legjobb pillanataiban, többek közt, ezt is tudatosíthatná az előadás, ha nem tévedne olykor a szélsőséges elrajzoltság vagy az illusztráció csapdahelyzeteibe. (A háttérben zajló történések a pöttyös labdákkal, a hóeséssel, a gyerkőcök jelenlétével mindenestől illusztratívnak tűnnek.) S látjuk, a művészet csúfos kiszolgáltatottsága is örök, legfeljebb a fokozatok változnak.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek