Kun Árpád: Boldog Észak
2014.02.18.

A regény főszereplője legalább kilenc nyelven tud, maga a regény „hét nyelven beszél”. Aprócska szerkezeti és stiláris dadogásaitól kicsit el-elfulladva is „hat és félen”. TARJÁN TAMÁS RECENZIÓJA.

Akár a pikareszk, az utaztató és a fejlődésregény újszerűen elegyített változataként is olvashatjuk e hagyományos előadásmódú, egyes szám első személyben szólaló nagyepikát. Aimé Billon, a mesélő félig fekete, negyedében fehér, negyedében sárga bőrszínt öröklő embernek tudja magát, hiszen egyfelől afrikai, másfelől vietnami és francia vér keveredik ereiben. Kacskaringós útja a „boldog Északra”, Norvégiába vezet, de ehhez a – mondjuk így, bár nem egészen mondunk igazat – „boldogtalan Dél” gyermekének kell lennie: java harmincas felnőtt éveiig a perzselő hő, az anarchikus társadalmi viszonyok, a hagyományozódó ősi törzsi kultúrák zűrzavaros országában, az Egyenlítő közeli Beninben él. Azaz inkább tanul, sodródik, tapasztal, beletörődik, ámul. Felnőttként is részben gyermek (például a szexuális tudat és igény alig fejlődik ki benne), kavargó szociális, családi, vallási, pszichológiai traumák – tragédiák és komédiák, csodás események és verejtékező hétköznapok – kissé infantilis megélője. Ahogy a nyelveket, úgy szívja magába a legkülönfélébb hatásokat, ám mindez csak az iránytalan egyéniség benső űrébe rakódva foszlana semmivé, ha a kényszer nem kergetné világgá Aimét.

Óvatosan kell bánnunk a három részre osztott, négyszázharminc oldalnyi prózával, mert az epizódbőség, a humorba ágyazott egzotikum, a forgandó színesség könnyen odakötözhetne valamely részlethez, mint a főhőst és egyes felmenőit kötelék a varázslatos fához. Csupán az Afrikából kereket oldani kényszerülő, ám francia földön sem szerencsés sorsú apáról egyetlen bekezdés egy egész modern mondakört vázol. Miután orvosi gyakorlata ellehetetlenül, mert a fekete földrész ellenőrizhetetlen (javasemberektől tanult) praktikáit is az európai gyógyászatba olvasztaná, lett mozigépész, nemzetközi művészfilm-fesztivál szervezője, utóbb szakács, majd versenyvizsgát tett óvó bácsi, aki végül – ha hihetünk a banki követelésnek – hatalmas adósságot hagy örökségül a fiára. S az apa csupán mellékfigura az anyához, a nagyanyához és különösen a szellemek világába bejáratos, ragyogóan megrajzolt nagyapához képest.

Zárjuk rövidre: Aimé, aki már Afrikában is elszegődött egy ott tevékenykedő norvég közösségbe s megtanulta a nyelvet, Észak-Európába helyezi át székhelyét, s némi kitérő után idősek és betegek gondozója lesz. Némi kitérő? Kun Árpád kezén a kitérők mind szerkezeti egységek, eseményrímek. A főhős – akkor még egy norvég dongatemplomot a turistáknak bemutató idegenvezetőként – az épület egyik kis részletének ikonikus értelmezésével szentesíti „norvégságát”, s lesz hamarosan „norvégabb a norvégnál” (a külső elfogadással ebben az országban semmi gondja nem akad; legalábbis neki nem). Egyetlen fölösleges mellékszál sem zavarja a nagytörténetet, mivel az extenzív gazdagságban még az is intenzív párhuzamaira lel, aminek talán ilyen megfelelője nincsen.

A Boldog Észak boldogan, távlatosan zárul, olyan szerelmi fordulattal, amely fizikai lényegének szokatlanságában is magasztos (kiváltképp azután, hogy a forró égövről érkezett jövevény érzékiségét a hó, hóesés ébreszti fel: a szűzi fehérség látványa, szimbolikája). Az afrikai zsibvásárra a norvég rendezettség, az egzisztenciális bizonytalanságra a majdhogynem túl konform kiegyensúlyozottság, a hőségre a fagy, a benini nagyüzemi kincskeresés pusztítására (elmeséletlenül is) a norvégiai olajkinccsel való bölcs, becsületes, jólétet adó sáfárkodás válaszol. Azért válaszolhat, mert a szerető szívében a lehetséges világ- és emberbékére nyitott férfi, Aimé képes feldolgozni az őt érő élményeket, benyomásokat. Kun – számos rejtett vagy kiviláglóbb mesterfogása mellett – végigviszi a regényen a tudatmódosítás iróniával és visszafogottan alkalmazott motívumát. Billon rendelkezik – még a vajákos nagyapa készletéből – olyan szerrel, melynek cseppjeit maga szintén elő tudja állítani. Bár egyre ritkábban keres menedéket az üvegcsénél (hiszen semmi esetre sem drogos, s e szer nem is drog, hanem az afrikai, múltba vesző világ varázsemléke), a nadragulya-medikámentum használata a könyv mirákulumait, valószínűleg csak a fantázia síkján játszódó egyes mozaikjait (és néha a laposabb mondatoktól sem mentes szépírás szövegtechnikai tévesztéseit) ugyancsak jótékonyan elhiteti.

A könyv problematikus része – említett, kiküszöbölhető egyenetlenségein kívül – a terjedelmes Epilógus, mely nem fölösleges, viszont nem is szerves egység. Aimé Billon valós személy, éntörténet-mondása és egy naplófüzete alapjául szolgált az írói megörökítésnek: ez a tény számunkra kevésbé fontos, mint – érezhetően – a szerző számára. A végszóba adagolt információk, francia (magyarra is lefordított) levelek kizökkentenek abból az olvasói státusból, amellyel a műhöz viszonyultunk. 

Felemelő, jelentékeny könyv, az általában és átlagosan magas színvonalú kortárs magyar prózában is számottevő. Holtak, élőhalottak, félhalottak, mitikus értelemben értett zombik, vegetáló vagy majdnem bénult testek mellett és között vezet Aimé Billon útja (másként Afrikában, másként kontinensünkön). Az afrikai és európai, déli és északi tájfestések pompája szembesül a szolgálatra képtelen, elöregedett, kihunyt emberi testtájak fotografikusan hű képével. A szociális gondozó a különleges tapétáról elnevezett „lazacosztályának” munkása, a tennivalóiba villámgyorsan és kitűnően beletanult Aimé, ez az adaptáló zseni tucatjával látja és látja el a kilencven-, százéves rászorultakat (s még ebben is lehet megkapó irónia). A halál érkezését az afrikai közeg hiányos kulturáltsága gyorsítja, ám az elmúlást a magas logisztikai és etikai fokon szervezett, eszközökben dúskáló norvég egészségügy sem tudja megakadályozni. Hiába az ipari fejlettség, amely megengedi például – ebben a családban is akad súlyos beteg –, hogy az egyik állattartó gazda, a kakashalmi ifjabb Knut Bolond (a hely- és személynevek külön elemzést érdemelnének) házimozijának nyolc képernyő-négyzetén naphosszat kedves juhai kérődző reality show-ját kövesse figyelemmel egyenes adásban a sokfelől bekamerázott akolból. Mégis a halálokon, halálközelségen át az élet – s egy új élet – felé vezet az ösvény, mely nem az optimizmus, hanem a méltóság élményét ébreszti az olvasóban.
Szerző:  Kun Árpád,  Cím:  Boldog Észak,  Kiadás helye, éve:  Budapest, 2013,  Kiadó:  Magvető,  Terjedelem:  434 oldal,  Ár:  3490 Ft