A számok imponálóak, a Caravaggiótól Canalettóg című kiállítást százkét művész tizenegy ország hatvanhét gyűjteményéből származó száznegyven műve alkotja, de mindezeknél mégis fontosabb az a kevésbé hangsúlyozott adat, hogy a képek egynegyede (!), konkrétan 34 festmény saját tulajdonú, vagyis a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárából származik. S még csak nem is töltelék művekre kell gondolni, hanem erős, a barokk festészet sokszínű gazdagságát méltón reprezentáló alkotásokra, legyen az Tiepolo hatalmas vászna vagy éppen Canaletto vedutái. 

A tárlat a hívócímnek megfelelően rögtön Caravaggióval kezdődik, 1593-as gyümölcskosaras portréjával. Ekkor még, az első teremben nem sejthető, hogy összességében mi vár majd a látogatóra, azt azonban már előre lehetett tudni, hogy kilenc Caravaggio igen, s mivel kétség kívül ő a név, bevallottan vagy bevallatlanul, az ő képei után indul a vadászat.

Mert festészetének felforgató hatása mit sem veszített erejéből az eltelt négyszáz évben, amelyről már a (majdnem) kortárs Bellori is némi megütközéssel jegyezte meg: „Egészen a maga feje szerint kezdett dolgozni, rá sem nézett a legkitűnőbb antik márványszobrokra, sem Raffaello híres festményeire, sőt megvetette őket és tisztán a természetet választotta mintának.” 

A kilenc Caravaggio tehát egyszerűen kihagyhatatlan, de ha csupán egy, mondjuk, a római Keresztelő Szent János érkezett volna a tárlatra, akkor is megtapasztalhatnánk a festő összes jellemző jegyét, a szélsőségesen kemény, mégis bársony finomságú fény-árnyékokkal övezett, a témához aligha illő, de köznépi szinten mégis hitelesítő, hetykén felvállalt, zsigeri erotikát.

Mások szerényebb léptékben vannak jelen a kiállításban – a másik címadó, Canaletto csak négy festménnyel -, de az is igaz, hogy a tárlat alcíme nem kismonográfiákat, hanem az itáliai barokk és rokokó keresztmetszetét ígéri. S azt, vagyis a barokk festészet bőségét és sokféleségét meg is kapja a látogató, viszont ettől a teljességre törekvéstől kissé olyan az egész, mint egy nagyon alaposan illusztrált tankönyv, amiből nem maradhat ki semmi, ami idevonatkozó.

Persze, van mit felsorolni, főleg a barokk által megújított, vagy épp a XVII. században bevezetett új, autentikus témákat, mint például az önálló életet kivívó gyümölcs-, étel- és hangszercsendéleteket, a karikatúraközeli érzelemkitöréseket, továbbá a halálélmény idealizmustól lecsupaszított valóságát, a hagyományosnak tekinthető szentképek sodró dinamizmusát, az aprólékosan leíró városábrázolást, s lábjegyzetként mindehhez hozzátoldani olyan extremitást, mint egy kabinetszekrény rekeszeiben felhalmozott apró-cseprő ritkaságok bizarr ábrázolása. 

Ez a profanizált felsorolás egyúttal nagyjából követi a kiállítás koncepcióját tükröző fejezetelést is, amelyek többek között: Szemtől szemben a valósággal, Isteni fény – ördögi árnyék, Az élet és halál allegóriája, Natura Morta – Natura Viva, Utazás Itáliába. Mint ez a felsorolás is tükrözi, Caravaggio és követői húsbavágó, zavarba ejtő, kontrasztos valóságérzékelésétől haladunk a barokk festészet újabb tartományai felé, a bővérűen mozgalmas, kolorisztikus, a klasszikus szépségeszményhez hűbb, majd a bravúros megoldásokban egyre bővelkedőbb érett korszak képei közé. 

Annibale Carracci, Guido Reni, Guercino, majd Ribera, Cortona és mások képei után kissé lassul a sodrás, mert csendéletek közé lépünk, bár azok tárgyszerűségükben ugyanolyan dúsak, mint a figurális képek. Bartolomeo Bimbi nagyméretű vásznán például hatalmas citruscsokor borítja be a teljes képmezőt. A zöldségek, ételek és italok mellé kerültek a portrék, majd egy újabb fordulóval a jól ismert Tiepolo-lovasba ütközünk, s vele a későbarokk, rokokó szekcióba.

Ezután a témakör egyre polgáribbá válik, megérkeztünk a magánszféra bensőségesebb területeire, ahol Longhi apró képén – amelyen egy jólöltözött társaság kíváncsian szemlél egy behemót orrszarvút az arénában – egy pillanatra még felvillan a XVIII. század különös iránti vonzalma. Ez már a kiállítás vége, nincs más hátra, mint Canaletto, Guardi és Bellotto városképei, melyek szelíd zárlatként már egy új korszak légkörét sugallják.