Szabó Lőrinc

A tárgyalást rögzítő száraz jegyzőkönyv szerint Szabó Lőrinc akadozva, elfúló hangon, olykor meg szinte hörögve, máskor könnybe fulladó hangon olvasta fel a maga szókratészi védőbeszédét. Nem túlzás ezt mondani, mert a költő feltehetően a halálra ítélt göröghöz hasonlónak gondolta el a szerepét, hiszen végül is halál fenyegette, nevezetesen, hogy megvonják tőle a publikálási jogot, amit aligha élt volna túl. Így aztán védekezése több volt a maga mentségénél, a kötetben közölt tépett naplójegyzetek tanúsítják (melyek egyes részei szinte szó szerint bekerültek a szónoklatba), hogy hónapok óta készült a hatalmas orációra, mely bizonyos fokig addigi élete summája lett. Politikamentes életnek látta és láttatta a nyilvánossággal a magáét, örök kívülállónak, se balra, se jobbra el nem tévelyedőnek, egyéni képletnek, egyszeri képződménynek. Öncsalás volt ez persze, vagy inkább naivitás, és alighanem Illyésnek volt igaza, aki mentőtanúként a jegyzőkönyv szerint a következőket vallotta, a bíróság meggyőzése érdekében talán túlzottan is aláhúzva költőtársa eszmei infantilizmusát: „Szabó Lőrincet nem szabad komolyan venni, ő olyan, mint egy gyerek, mint egy 14 éves kisgyerek és ennek a gyereknek a csodálatával majszol bele minden csokoládéba, mert megkóstolja ezt a csokoládét is, azt is. Így kóstolt bele a német csokoládéba is.”

Szabó Lőrinc olykor szinte komikusnak, máskor megszállottnak tűnő individualizmusa közismert. De nevezhetnénk önzésnek is ezt a lemondást nem ismerő csokoládé-mániát. Ő maga nem habozik nevén nevezni: „Kérem, én önző vagyok”, mondja egy interjúban, amikor a szerelemről faggatják. A Semmiért egészen félelmetesen nyílt vallomását mindenki ismeri. Az is jellemző, hogy A huszonhatodik év című szerelmi ciklusa a következő mondattal kezdődik: „Önzésem szeret!” Szabó Lőrinc feltehetően a költészethez szinte elengedhetetlen eszköznek vélte egoizmusát, és ebben feltehetően nem is tévedett. Ám mindennek van határa. Mert mennyire megdöbbentő, sőt meghökkentő az a magánlevél, amelyet Vékes Endrének, élete legnagyobb szerelme és huszonöt éven át titkos szeretője, Korzáti Erzsébet fiának írt pár nappal az asszony öngyilkossága után, 1950. február 17-én. Tapintatot, a másik érzéseinek tiszteletét, vagy toleranciát, netán diszkréciót ne keressünk ebben a rémisztő és hatalmas terjedelmű levél-vallomásban; az egykori kisfiú, immár felnőtt férfi, Vékes Endre előtt gátlástalanul tárja fel, hogy a legkülönfélébb trükkökkel, hogyan csapta be az anyával szövetkezve a gyermek apját, Vékes Ödönt és őt, a kisfiút, és még arra is képes, hogy teljesen nyíltan beszéljen az anyja iránt érzett erotikus vonzalma legintimebb részleteiről. Hogy a levél voltaképpen prózai előkészület a pár évvel később elkészült A huszonhatodik év nagy szonett-ciklusához, az élete legnagyobb szenvedélyét temető lírai rekviemhez, az mai szemmel nyilvánvaló, és Szabó Lőrincet talán ezért nem feszélyezte semmi, és nem érdekelte, hogyan fogadja a fiú az anyjára vonatkozó szerfölött kínos-kényes részleteket; költő volt, aki a magánéletét is nyersanyagnak tekintette. És ennek megfelelően nyersanyagként használta az embereket is.

Nem volt rokonszenves, nem, a legkevésbé sem. De nem is akarta megkedveltetni magát. Ám ez a hihetetlenül alapos filológiai munkával kiadott, káprázatosan gazdag és informatív jegyzetanyaggal ellátott gyönyörű kötet (emeljünk kalapot a szerkesztők, Horányi Károly és Kabdebó Lóránt előtt) mégis közel hozza az olvasókhoz ezt a roppant nagy költőt és igen ellenszenves embert. A látszólag gátlástalan adatgyűjtés és feltárás, a filológiai furor mögött az olvasó szeretetteljes kíváncsisága rejlik. Az érzés, melyet Kosztolányi oly megkapóan jellemez: „A szépség túlsága és tökélye olyan nyugtalanító, mint az esztelenség. Ezért szedegetjük össze a költők adatait, mosószámláit, szerelmeit, ezért hajszoljuk fel anyai és atyai nagybátyjukat, ifjúkori és öregkori arcképüket, írjuk meg életrajzukat, amely a maga látszólagos összevisszaságában sokszor csak mint diákdühítő anyag mered ránk. Nem szabad elfelejteni, hogy mindezt csak a megértésre áhítozó kétségbeesés ásta ki és tornyozta föl, mely az ihlet kilobbant lázát kergette, s feleletet várt olyan kérdésre, melyre nem tudott válaszolni.” Most részben választ kapunk kínzó és persze végleg soha meg nem válaszolható kérdéseinkre. Látjuk és érezzük a pokolian esendő férfit, a hús kiszolgáltatottját, a hiúság és az önzés rabszolgáját. Megszeretni nehéz példátlanul narcisztikus alakját, de most már jobban megérthetjük miféle szenvedésekből és diadalokból, miféle nagyszabású, olykor pedig egészen silány érzelmekből támadt ez a hatalmas líra.