Bemutatkozó kártyák / Gallery8
2014.01.21.

Maria Alina Asavei kurátor egy olyan afro-amerikai művész egyik munkáját választotta kortárs reflexiók alapjául, akinek a munkássága még az 1960-as és 1970-es évek politikai és művészeti mozgalmainak jegyében fogant. BAK ÁRPÁD ÍRÁSA.


Adrian Piper performer és konceptuális művész My Calling (Card) #1 című akciójában 1986 és 1990 közt „bemutatkozó kártyákat” osztott ki azoknak, akik a jelenlétében rasszista megjegyzéseket tettek, anélkül, hogy tudatában lettek volna a kevert származásának. Egy ide kapcsolódó – a kurátori koncepcióban nem szereplő – videómunkában (Cornered, 1988) Piper nem csak vallomást tesz fekete identitásáról, hanem arról is felvilágosítja a nézőt, hogy tudományos feltevések szerint az országban a legtöbben afrikai-amerikai felmenőkkel is rendelkeznek a világos bőrszínük ellenére, ami miatt feketének minősülnek a faji osztályozás ottani logikája alapján. „Fekete vagyok. [...] Talán azt gondolja, hogy ez csak az én problémám és magamban kell foglalkoznom vele. De ez nem csak az én problémám, hanem a miénk” – vagyis a néző akár a sorstársa is lehet a tudtán kívül, kényes kérdésekkel szembesítve őt az önmeghatározását illetően. 

Asavei a Közép-európai Egyetem (CEU) roma felkészítő programjainak hallgatóit kérte föl, hogy játsszák újra Piper kártyás akcióját, a fekete szót romára cserélve a szövegben. Kár, hogy az erről készült fotódokumentáció csak kevéssé tudja visszaadni a munka hatásmechanizmusának testi megalapozottságát és az eredeti változatban hangsúlyosabb – Piper sajátos, liminális helyzete által nyomatékosított – gondolatot, hogy a faji identitás egy társadalmi konstrukció. Az utóbbi szemlélet viszont visszaköszön a kiállítás hat roma és nem roma, európai alkotójának több munkájában is. A bukaresti Cristina David Egy kívánság című rövid videójában (2013) – az egyetlen kifejezetten erre a kiállításra készült mű – egy kisgyermek azt válaszolja egy felnőtt kérdésére, hogy nagy korában „cigány és zenész” szeretne lenni, a kettőt egyformán felölthető szerepként ragadva meg. A hazai befogadó előtt a jelenet óhatatlanul is felidézi Sára Sándor Cigányok című rövidfilmjének (1962) kisiskolás-fogalmazásait is, amelyekben a felnőttkor víziója mögött a társadalmi integráció törekvése áll, de még a kulturális elismerés igénye nélkül. 


A bosznia-hercegovinai Selma Selman esetében ezt az igényt – Trey Ellis „új fekete esztétikájának” mintájára – kiegészíti a roma identitás differenciáltságának vizsgálata is. A divatfotó nyelvét idéző, részben konceptuális önportré-sorozat (Egy hölgy vagyok, 2013) képein önmeghatározó tézisek olvashatók, több olyan lehetséges kortárs identitást is számba véve, amelyek az alkotó rendelkezésére állnak. A roma gyökereivel azonosuló, fiatal nő monológjában megjelenik a generációs szembenállás is a szülőkkel, a társadalmi előítéletek és a szegénység tapasztalatai mellett. „Iskolába sem kellett járnom, de mégis jártam a saját elhatározásomból. … Nem vagyok házas, de amikor fiatal voltam, a szüleim férjhez akartak adni” – áll az egyik képhez tartozó, naplószerű töredékben. A Roma zászló-performansz című videójában (2013) egy zöld réten, kék ég alatt cigánykereket próbál vetni az alkotó, amelynek a látható nehézkessége azt is jelezheti, hogy milyen erőfeszítésekkel jár számára kulturális identitásának fenntartása. 

Jennifer González kritikus szerint a faji megkülönböztetés „mindig egy testileg megalapozott diskurzus, amely hús-vér emberi lényeken és általuk fejti ki hatását, a testi gyakorlatok, mozdulatok, gesztusok és tekintetek szintjén [...].” Az a kérdés, hogy a rasszizmus újratermelésében milyen szerepeket játszanak ezek a gesztusok, megjelenik a román Liliana Basarab utcai akciójában (Beauty Marks, 2001) is. Basarab szépségfoltokat ragasztott véletlenszerűen fölkért járókelőkre Iaşi utcáin, a testileg megélt valóság szintjén is megtapasztalhatóvá téve számukra, hogy milyen társadalmi értelemben láthatóvá válni. Nem csak a hétköznapi érintkezés során, hanem az intézmények működésében megnyilvánuló diszkrimináció is fontos témája a kiállítás legnevesebb alkotója, az osztrák Marika Schmiedt munkásságának. Konfrontázsok című digitális kollázssorozatában (2013) olyan helyszínek és események képei tűnnek föl, mint a romatáborok hatósági felszámolása Franciaországban és lakóik kitoloncolása vagy Gyöngyöspata, ahol a rendőrség pár éve elmulasztotta megakadályozni egy félkatonai szervezet megfélemlítő fellépését a romákkal szemben. A legszemélyesebb alkotáson Schmiedt arcképe és a ravensbrücki koncentrációs táborban meghalt nagyanyjának hatósági fotója látható. Az igazolványkép nem csak a Gallery8 kettővel korábbi, a roma holokauszt emlékezetét épp egy cigányigazolvány-fotón keresztül megragadó kiállítását idézi, hanem az alkotó 2001-es – a kiállításon nem látható – An Undesirable Society című dokumentumfilmjét is, amely ugyanezt a témát a közarchívumok személytelen, bürokratikus logikája felől közelíti meg. 

Fotók: Marika Schmiedt, Konfrontázsok (digitális kollázs), Bécs, 2013.
Fotók: Marika Schmiedt, Konfrontázsok (digitális kollázs), Bécs, 2013.
Azokból a művekből, amelyek az elismerés politikáját állítják a középpontba, rendszerint kevés megy el addig, hogy kísérletet tegyen a többségi identitások újragondolására is. A kiállított munkák közül ehhez talán Deli Eszter Kinga Mme Recamier (2006/2007) című fotóanimációja került a legközelebb. Jacques-Louis David neoklasszicista festményének parafrázisai többek, mint esztétizált szociofotók (a felvételek egy átmeneti anyaotthonban készültek): a rajtuk látható, egyedülálló roma és nem roma anyák portréi felforgatják a művészettörténet hagyományait, marginalizált csoportokat mozdítva ki a láthatatlan vagy passzív alany szerepéből. A kisebbségábrázolás vizuális sztereotípiáit forgatja fel Laszhlo Sefcick Vivre! című videója is (2006) azzal, hogy dokumentarista eszközökkel, objektív szemlélői pozícióból igyekszik bemutatni lakókocsiban élő, franciaországi romák hétköznapjait. Ezzel egyszerre kínál alternatívát a rasszista képi propagandával és az „egzotikus másik” toposzával szemben.

A kurátori munka részét képezte egy – külön alkotóhoz nem kötődő – mailart-akció is, amelyben kortárs romasorsok tárulnak föl több európai országból. A személyes vallomások nagyobb részéből kiviláglik, hogy szerzőik számára – Piperrel ellentétben – nem áll rendelkezésre az észrevétlenné válás (passing) stratégiája. Az egyik, Amszterdamból érkezett levélmunka szintén fölveti a többségi identitások inkluzivitásának problémáját: küldője talált tárgyként egy szórólapot juttatott el a galéria címére, amely a holland Mikulás segédje, Zwarte Piet fekete rabszolgáról mintázott és ezért politikailag támadott ábrázolása ellen tiltakozik. Annak ellenére, hogy a kurátor koncepciója markánsan megjelenik a kiállítás terében kísérőanyagok formájában, a kiválasztott művek mégis egész sorát vonultatják fel a tematikáknak és kifejezési formáknak. A többségük analógiába állítható Piper akciójával személyes hangvételük vagy a performatív jellegük alapján, de esetenként más párhuzamok is kézenfekvőnek tűnnek a politikai művészet hagyományaiból. Például Deli és Selman fotóinstallációiban Piper egyéb munkáinak feminista érzékenysége is megjelenik, Schmiedt esetében pedig máshol önként felhozott előkép John Heartfield. 

A kiállítás megtekinthető 2014. február 20-ig.
Szerző: Bak Árpád