Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CHICAGO HÁROMSZOR

Kander-Ebb-Fosse: Chicago / Centrál Színház
2014. jan. 13.
A Centrál Színház célkitűzése pofonegyszerű, mégis egyedülálló: olyan zenés színházat akar a fővárosba, amelynek tétje is van. December végén például nem egy, hanem rögtön három Chicagót mutattak be. FRAUENHOFFER GYÖRGY KRITIKÁJA.
Jordán Adél
Jordán Adél
Épp most szilveszterkor volt három éve, hogy a Révay utcában bemutatták a Chicago idősebb testvérét, a Cabaret-t. A két darabról üvölt, hogy rokoni szál van köztük: ugyanazzal a merészséggel intenek be a szépelgő musicalek világának, és mutatnak fel helyettük egy harsány társadalmi szatírát, valahonnan a világégés előtti utolsó pillanatról. Ugyanakkor képmutatás lenne azt állítani, hogy sikerük pusztán a szokatlan hangütésnek, a védjeggyé vált szexi jazz hangszerelésnek, esetleg a húszas, harmincas évek füstös lokáljait idéző miliőnek köszönhető. A Kander-Ebb-Fosse szerzőtrió biztosra ment, és annyi lengeruhás szereplőt, statisztát és táncost írt bele a két darabba, amennyit azelőtt az ismert színháztörténetben néző még nem látott. Ezzel együtt, és nem ennek ellenére szerethető e két főmű. 
A fentieket már csak azért is fontos megjegyezni, mert mind a Cabaret, mind a Chicago itt szokott elvérezni: a primer külsőségek felvonultatásánál, meghintve azt némi tanulsággal. Hogy egy produkció lehet ennél több is, hogy a Chicago éppenséggel üvölt az iróniáért és az önreflexióért, azt Bozsik Yvette nemcsak, hogy megértette, de pontosan meg is rendezte – nagyságrendekkel pontosabban, mint annak idején a Cabaret esetében. 
Tompos Kátya, Kulka János
Tompos Kátya, Kulka János
A koncepció nem bonyolult. Bozsik – a jó ég tudja hogyan, párhuzamosan hány színházzal és társulattal egyeztetve – tető alá hozta a hazai színházi élet húzóneveit (ha nem lenne paradoxon: kultúrcelebjeit), abc sorrendben: Jordán Adélt, Kulka Jánost, Schell Juditot, Stohl Andrást, Tompos Kátyát, közéjük ültette a színházi körülmények között ritkábban fellépő Falusi Mariannt és három ígéretes pályakezdőt, Mórocz Adriennt, Ágoston Katalint és Szilágyi Csengét. Bozsik sztárparádét ígér és ad, és eközben ugyanazzal a tudatos pragmatizmussal épít a néző rajongására, ami nélkül a Chicago darabbéli sztárgyára sem működhetne. Bozsik fricskája, hogy rendezésében a színész nem több egy terméknél, amit el kell adni, lehetőleg minél szélesebb körben. 
Khell Zsolt díszlettervező ezúttal egy egész színpadot betöltő retro tévékészüléket álmodott meg, ezen keresztül láthatjuk, miként válik a kisstílű piti gyilkos Roxie Hart a média, és ezzel együtt a közönség kedvencévé. Mintha csak egy valóságshow-t néznénk, benne megannyi leáldozó, vagy épp felívelő pályájú csillaggal – csak éppenséggel ezek a csillagok a börtöncellák rácsai mögül ragyognak. 
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Baráthy György finomkodást nélkülöző, következetesen trágár fordításán valószínűleg többen fel fognak szisszenni, annak ellenére, hogy semmivel nem durvább, mint egy délutáni utazás a négyes-hatos villamoson. Szövegének erénye, hogy – és ez a ritkaság – nem a mondatvégi, hangsúlyosan megnyomott „bazmegek” biztos poénjára apellál, hanem a verbális durvaság hétköznapiságára.  
A színlap ígéretes névsorának egyetlen hátránya, hogy Bozsik Yvette valójában nem egy, hanem legalább három Chicagót rendezett meg, három különböző szereposztással, sokszor nem is árnyalatnyi eltérésekkel – melyek közül e sorok szerzője kettőt látott. Velma Kelly például – ahogy a darabban többször el is hangzik – valóban úrinő Schell Judit alakításában, aki hűvös kimértséggel menedzseli börtönkarrierjét, ugyanakkor sejthető, hogy ez a Velma egykoron inkább a táncórákat részesítette előnyben az énekórákkal szemben. Ellentétben Jordán Adéllal, aki egy vérbő, piaci stílusú, temperamentumos börtöntölteléket mutat, és aki állítólagos arisztokrata múltját ugyanazzal a könnyedséggel veti le, mint a tárgyalásokon hordott strasszköves magas sarkúját. Kevésbé szembetűnő differenciákkal dolgozik Mórocz Adrienn és Ágoston Katalin, Roxie Hartjuk minden szempontból inkább gyermeki, mintsem infantilis: nem véletlenül lebeg körülöttük az angyalszárnyas konferanszié – és ez még akkor is igaz, ha ez az angyal éppenséggel a zenekari árokból mászott elő. 
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Más szempontból izgalmas Cserna Antal és Stohl Amos Hartja. Míg Cserna egy valóban könnyen kijátszható, már-már bájosan tutyimutyi figurát ad, addig Stohl szájából egészen más felhangokkal szólal meg a Celofánember balladája – nála többet ezen a színpadon ugyanis senki nem tud a celebipar fonákságairól. 
Az előadás valódi főszereplője azonban mindvégig Kulka János, aki – nyilvánvalóan nem véletlenül –az összes lehetséges szereposztásban színre lép. A magyar színházi élet egyik legismertebb és legnépszerűbb alakja ő, aki ezúttal épít is erre a népszerűségre.  Alakításában Billy Flynn ugyanis nem más, mint Kulka János elrajzolt karikatúrája, a sztár, akinek puszta jelenléte is automatikus ovációt vált ki – nemcsak a körülötte játszó színészekből, de a nézőtéren ülőkből is.  Az már más kérdés, hogy a darabbéli Billy Flynn nem több egy címeres gazembernél, aki főmunkaidőben futtat fel bűnözőket – mi, a közönség akkor is tapsolunk neki. 
A Centrálban most bemutatott Chicago okosan és érvényesen mesél médiáról, manipulációról és a celebiparról. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy iskolapéldát adott abból, miként tud végre a zenés-szórakoztató és a bulvár jelző végre nem pejoratív fogalomként létezni a fővárosi színházi életben. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek