Mire a Játékszínben helyet foglalnak a nézők, Woyzeck egy hosszú testgyakorlat közepére ér, és a megállni nem akaró futópadon Pilinszky-verset szaval szaggatottan, egy-két szó után levegőt véve. A Görög László által alakított figura állandó légszomjjal küzd a bő másfél órás előadás egésze alatt: futástól, fekvőtámaszoktól lihegve ül asszonya mellett vagy magyarázza a világ dolgairól alkotott gondolatait; borsóval a szájában, attól fuldokolva tologatja a babakocsit vagy igyekszik felettesei kedvében járni, zacskóval a fejjel lélegezni. A fizikai megpróbáltatások után kétségei közt gyötrődve, nagy intenzitású féltékenységében sem kap levegőt; ennek a tüdőt belülről szinte megszakító szenvedélynek csak apró, külső jele a verekedés után az orrban és a szájban összesűrűsödő vér.

A közönség is osztozik a némileg klausztrofobikus hangulatban, az apró terem díszlete, ha lehet, még szűkebbé teszi a teret (Béres Attila és Sáfárik Tamás munkája) A fejünk fölé tornyosuló, mozgatható építőállvány-elemekről széles nejloncsíkok lógnak, ide-oda húzkodásuk nem csak a katonák gyakorlatozásának része, hanem a térváltások eszköze is: a félig átlátszó nejlon könnyedén szabdalja fel a teret különböző méretű kockákra és téglalapokra. 

Görög László jámbor Woyzecke a szegények nehéz, még alvás közben is izzadó életét éli, aki csöndesen, gondolatait mélyebb megértésre áhítozó metaforákba költve igyekszik a családfenntartás követelményeinek megfelelni. Idősödő testét őszinte tekintettel és megadó beleegyezéssel veti alá mindannak, ami kiszolgáltatott pozíciójából éppen következik. Ám világrendjének alapja reped fel azzal, hogy Marie megcsalja, s ezen a repedésen kifolyik minden, amit önmaga számára – a túlélés eszközeként – felépített. 

Az egy félig befejezett építkezés benyomását keltő sárga-fekete csíkok és a fülsértő szirénahangtól körbevett világban pedig akad bőven csuszamlós, elfolyni való. Woyzeck egy aranyhalas akvárium mellé gyűjtögeti a nehezen megszerzett pengőket, Marie ugyanebbe az akváriumba csapja hűtlensége jelképeit, a fülbevalókat és az akvárium vizével próbálja felfrissíteni arcát bűnbánata, imádkozás közben. Simkó Katalin az előadás első szakaszában szótlanul, szinte mozdulatlanul ül vörös ruhájában a vörös, láthatóan üres babakocsi mellett. Fásult tekintete, mozdulatai a megkísértés után élénkebbé és keményebbé válnak, az Ezreddobos erőszakos közelítésére az ő teste is erőszakosan válaszol. Alakját körbeveszi, elárasztja a víz: hevesen, óriási hullámok között közösül az idegen férfiaval egy, az aranyhalétól lényegesen nagyobb akváriumban; a testek heves csapkodása csodálkozó döbbenetre készteti a nézőt. Marie halála hasonlóan emlékezetes és erőszakos, ám mégis kifinomultabb, metaforikusabb eszközökkel élő jelenet: Woyzeck vörös vizű vödrökkel önti le az asszonyt, akinek fehér alsóruhája újra pirossá, az akváriumba zuhanva pedig egy megfulladt sellőlány takarójává válik.

Béres Attila rendezése mintha néhány, a fent említetthez hasonló, retinába égő jelenet köré épülne. Ilyen, felejthetetlen szakasz a Kapitány megborotválása is: Harsányi Attila a színpad közepén lévő, hímzett párnás ágyon vesz fel kényelmes pózokat miközben Görög László leborotválja a mellkasát és a hónalját – csupán a mellbimbók és a köldök körül hagyva némi fehér habot. A szabadidejében csöndesen hímezgető, homo-, de legalábbis biszexuális Kapitány alakját Harsányi hihetetlen pontossággal és finoman rajzolja meg, s így a főszereplő pároshoz hasonló fontosságot kapó figura ironikus-groteszk színezetet ad az egész előadásnak, olyannyira, hogy az élesre vasalt egyenruha alatt lapuló tangás-szegecses szado-mazo felszerelés sem tűnik túlzásnak.

 

A szereposztás azért találó, mert figyelembe veszi az egyes színészek testi adottságait. Az óriási energiával dolgozó Simon Zoltán izmos felsőteste, kézenjárása például a megfelelő pillanatokban betölti az egész teret, az Ezreddobos egysíkú alakja szinte kiveri a néző szemét. Ódor Kristóf nyámnyila katonája összekulcsolt kézzel áll, ül, alszik; trombitajátéka puhaságát megbocsáthatóvá alakítja. A dúdolgató Andres elsőként tapint rá az előadás zenei iróniájára, humorára (mert ebben a komor világban az Ezreddobos bika mintázattal ellátott alsógatyáján túl is van némi – igaz, fekete – humor); a Most múlik pontosan szövege a nejloncsíkokra vetítődik a karaoke esten, ám mire Piri néni batyujához érünk, a külvárosi diszkó hangulat infernális rángatózássá válik, a padlón vonaglókat fölülről, mintegy kifeszítve figyeli Woyzeck. 

A hangsúlyok erőteljes elhelyezése fölöslegessé teszi Büchner töredékekben maradt szövegében megjelenő Asszony vagy Bolond/Kikiáltó szerepeltetését, Simonfi Adrienn és Molnár Sándor Tamás a többiek markáns és kidolgozott jelenléte mellett csak töltelékszereplőkként járkálnak a színpadon. Egy bátrabb dramaturgiai döntéssel, kiiktatásukkal feszesebbé, tömörebbé lehetne tenni az előadást – ezen kívül Dénes Viktor túlzott igyekvésének, a direkt borzalmasan hangsúlyozó Orvos figurájának lenne szüksége némileg letisztultabb, megnyugodott, jobban megoldott pillanatokra.

Miskolcon egy határozott koncepciót követő, gondosan felépített alakításokkal teli, sötét, de a nagy pofonok előtt ki-kikacsintó előadás készült – mely a rétegek közötti barangolás örömével és a kiszámíthatatlanság izgalmával ajándékozza meg nézőit.