Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A HARANGSZÓTÓL SATIE-IG

Interjú Marie Chouinard-ral
2013. dec. 9.
"A magány egy alkotó ember számára teljesen normális állapot, sőt elengedhetetlen. Számomra nagyon fontos az egyedüllét, hogy benne meghatározzam magam, a munkám." HALÁSZ TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Jól tudom, hogy csak huszonkét évesen kezdett el táncolni?

Marie Chouinard: Az első koreográfiám elkészültekor voltam ennyi idős. Balettozni már sokkal korábban elkezdtem, Tom Scott, a New York City Ballet egykori táncosa volt a mesterem. Amikor az első munkámat, a Crystallizationt elkészítettem a Dena Davida kurátor szervezte montreali showcase-re, az 1978-as Qui Danse?-ra, Tom Scott már nem volt a tanárom, ugyanis kirúgott. Évekig dolgoztam vele, aztán előállt egy előadás tervével, amiben én nem akartam részt venni, így elváltak az útjaink. Scott a tanárom volt, de nem gondoltam őt művésznek, nem hittem benne. Nem azért tanultam balettet, mert művészi értelemben érdeklődést keltett volna bennem.

R: Milyen volt a klíma a közvetlen környezetében, Montrealban az alkotói indulása idején? Hogy nézett ki a terep egy kortárs alkotóművész, egy kortárs táncos szemszögéből?

MC: Nem létezett akkor még ott szinte semmi. Van Kanada, és azon belül Québec. A Royal Ballet Winnipeg és a Kanadai Nemzeti Balett Montrealtól – számomra nem csak földrajzi értelemben – óriási messzeségben működött.

A Montreali Szépművészeti Múzeumban szerveztek egy előadóművészeti estet, amit elmentem megnézni. Ezen meghívott előadóként fellépett Simone Forti, egy olasz születésű New York-i táncos-koreográfus. Sokkolt az előadása: először éreztem azt, hogy érdekel a tánc mint műforma. Ez egy igazi, drámai pillanat volt az életemben, az ilyet nevezik fordulópontnak.

R: Ez mikor történt?

MC: Pontosan az első szólóm elkészülése előtt. Azt hiszem, valamiféle megerősítést kaptam, inspirációt, bizonyosságot: hogy „lehet”. A Crystallization 1978-as, ez a találkozás nagyjából egy évvel korábban történhetett.

R: Az elmúlt évek-évtizedek számos vendégjátéka nyomán a magyar közönség számára Kanada a modern tánc édenkertjének tűnik: nagyszerű előadások sokaságát láttuk világhírű együttesektől.

MC: Nos, ez az, ami akkor mind nem létezett, de engem nem zavart. A magány egy alkotó ember számára teljesen normális állapot, sőt elengedhetetlen. Számomra nagyon fontos az egyedüllét, hogy benne meghatározzam magam, a munkám. Nézzen meg egy festőt, bármilyen képzőművészt, zeneszerzőt: az alkotás nem társas tevékenység, és abban az időben én koreográfusként olyan szólókat készítettem, amiket saját magam adtam elő. Szerettem magamban lenni Montrealban.

Az első munkám után nem gondolkodtam rögtön a másodikban: nem hittem azt, hogy márpedig én mostantól koreográfus leszek. De azt sem, hogy táncos. Nem tudtam, merre menjek tovább.

R: Akkor a folytatás csak úgy jött?

MC: Bizony, mégpedig azért, mert a Crystallizationt elkezdték meghívni mindenfelé. Miközben elmélkedtem arról, hogy merre menjek tovább, a telefon egyre csak csengett és kaptam az ajánlatokat, aztán már nem csak azt kérdezték, jövök-e, hanem azt is, egyre határozottabban, hogy mikor jön már végre a következő bemutató – én meg szót fogadtam. Ennyi: sajnálom, ha összetörtem az illúzióit (nevet). Azt akarom mondani, hogy ez nem valami elhivatás-élmény volt számomra a húszas éveim legelején: szinte pozitív kimenetelű balesetnek tudnám meghatározni azt, ami velem történt az indulásom után.

R: A második szólóművének (amelyet a Les Solos 1978-1998 est keretében, 1999-ben Budapesten is láthattunk) nincs zenéje, kizárólag hangos harangzúgást hallunk percekig. A címe 1955. május, vasárnap délután (Dimanche matin, mai 1955). Ez a születése (hiányos) dátuma…

MC: Így igaz. Sétáltam az utcán Montrealban, amikor egy közeli templomban meghúzták a harangokat. „Véletlenül” éppen azon rágtam magam, mi is legyen a következő munkám. Az összes létező antennám be volt élesítve, vártam a nagy ötletre. Ott álltam, s sorra megkondultak a többi harangok is közel s távol – nagyon sok templom van a városban –, mikor hirtelen beugrott: nekem ez a hang kell. Azt hiszem, ez volt meg először az egészből. Elrohantam egy lemezboltba, s szereztem harangszót. Bekapcsoltam a felvételt a próbateremben, és elkezdtem mozogni rá. Ugrálni kezdtem, felemelkedtem és elernyedtem újra meg újra. Egy igazán szomorú darab lett belőle: egyfajta hiábavalóságot próbáltam megragadni a magányos táncos katatón mozdulataival, kiszolgáltatottságával, a hirtelen ráboruló vaksötéttel.

R: Volt az indulása idején, vagy akár később olyan meghatározó alkotó, akire előfutárként, példaképként tekintett?

MC: Forti volt az, de nem valamiféle bálványt láttam benne, hanem egy művészt, akinek a személyét, a munkásságát szeretem és tisztelem.

R: Vaclav Nizsinszkij alakja, művészete intenzíven foglalkoztatta: nem csupán saját, 1987-es Egy faun délutánja-, vagy 1993-as Tavaszi áldozat-feldolgozásában idézte meg, de más munkái kapcsán nyilatkozva is hivatkozik rá.

MC: Egy nagyon érdekes életrajzi filmet láttam róla először, aztán már konkrétan kutattam a Faun műtörténetét. 1986-ban készítettem el a S.T.A.B. című szólómat, amelynek táncosa egy nagyon hosszú szarvat, csápot visel a fején. Nem is tudtam pontosan, honnan jutott eszembe ez a forma, de a végére akartam járni, s a magam Faun-verzióján is elkezdtem már gondolkodni ekkor. Az egyik montreali könyvtárban találtam egy albumot, benne Adolph de Meyer báró híres fotósorozatát, melyet 1912 májusában, Párizsban készített Nizsinszkij előadásáról. Nézegettem a képeket és a szívemhez kaptam: úgy éreztem, megtaláltam valamiféle felső kapcsolatot vele. Egy másik könyvben aztán megpillantottam egy portréját: feketében volt és kinézett a képből. Sokkolt a pillantása – különös, azt hiszem erről az élményről még soha nem beszéltem… A lényeg: eldöntöttem, hogy megcsinálom a Faunt, de a magam útját járva. Nem akartam valamiféle feltáró munkát végezni, rekonstruálni, nem voltak ilyen ambícióim. Megtaláltam ezeket a fotókat, és a kizárólagos kiindulópontommá váltak. Szólókat készítettem akkoriban, vagyis amúgy is csak a faun alakja érdekelt egymagában. Aprólékosan megismerkedtem mindazzal, ami Nizsinszkij számára egykor inspirációt adott: a görög vázakép-festészettel, az óegyiptomi falképekkel. Nagyon hosszan dolgoztam a zene nélkül, csak a fennmaradt fényképekből kiindulva. Figyeltem a végtagok által bezárt szögeket, azok együttállását, az általuk kiadott formákat, az egész, csodálatos emberi mozdulat-gépezetet, a váll, a könyök, a csukló pozícióit, a rendszer adta lehetőségeket. Aztán elkezdtem hallgatni Debussy zenéjét, és egyre inkább azt éreztem: jaj, ne, gyűlölöm. Annyira éles ellentétben állt a Nizsinszkij-féle mozdulatok logikájával, letisztultságával, úgyhogy elhagytam és készíttetem hozzá saját zenét. Aztán, hosszú évekkel később meghívtak Tajvanra, egy tajpeji fesztiválra. Azt akarták, hogy csináljam meg a Tavaszi áldozatot és a Faunt is egy zenekarral, amely az eredeti zenét, azaz Stravinskyt és Debussyt játssza élőben. A Tavaszi áldozat mehet, persze, mondtam, de nincs az a hatalom, hogy én a Faunomat Debussyre táncoljam. Aztán csak erősködtek, s végül azt mondtam magamban: lássuk, eltelt tíz év azóta, hogy a darabot bemutattam, hátha meg fogok lepődni. Hozzáigazítottam a koreográfiát a Debussy-műhöz: mit mondjak, lement.

A történetnek azonban van ám csattanója: sok évvel később egy frissen megjelent könyvet találtam Nizsinszkijről és döbbenten olvastam benne, amiről korábban nem tudtam: ő is gyűlölte Debussy kompozícióját, amelyet Gyagilev erőltetett rá. Végigfutott a hideg a hátamon – valahogy talán ezt sikerült megéreznem.

R: Most egy Henri Michaux, a nagy belga költő-író, festő munkássága előtt tisztelgő művet hozott el Budapestre, de volt az életében, közel negyed százada egy nagy találkozás egy másik belga nagysággal, Akarovával, a táncosnővel is. Egy dokumentumfilm főszerepét alakította, vagyis őt magát.

MC: Igazából ez csak egy egyszerű meghívás volt, nem a saját döntésem, vagy kezdeményezésem. Belgiumból felkértek, hogy vegyek részt a filmben, miután látták a Faun-előadásomat. Akarova és én is kapcsolatba kerültünk ezzel a művel, Stravinsky, Nizsinszkij világával, számos érintkezési pont volt az életünkben, így esett rám a választás. De ez csak egy filmszerep volt, nem több.

R: Hatodszor vendégszerepel nálunk a társulata, szinte az összes, jelentős alkotását ismerhetjük már, de most először jött el velük személyesen is. Miért csak most?

MC: Valóban, soha nem jártam még Magyarországon. A mostani est második felében a Gymnopédies című koreográfiám látható, ez egy nagyon friss munka, idén nyáron mutattuk be Lisszabonban. Az a helyzet, hogy még mindig dolgozom rajta. Most itt, a Trafóban is. Ezért jöttem el.

R: Olvastam valahol, hogy kifejezetten nem szeret a darabjaival utazni, ritkán csatlakozik a társulatához, pedig amúgy nagy világjáró: a legfontosabb útjairól, melyek többek közt Nepálba, Tibetbe, Burmába, vagy éppen Berlinbe vezettek, még a legszűkszavúbb életrajzai is említést tesznek. Ez nekem elég ellentmondásos.

MC: Nekem az a dolgom, hogy alkossak. Azt pedig útközben nem könnyű, de néha muszáj, mint például most is. A turnék nem érdekelnek, ott nekem nincs feladatom. Ez most egy kivételes helyzet. De azok az útjaim, amikről beszél, a táncról, a személyes munkámról szóltak. Ezekre a felsorolt helyekre akkor élni és tanulni mentem, képezni önmagam.

R: Erről nyilatkozta egyszer azt, hogy „ha egyetlen kultúra keretei közt élsz, akkor a tested térképe befejezetlen marad”.

MC: Igen, ezt igazán intenzíven a húszas éveimben éltem meg, gondoltam így. Arra éreztem nagyon erős indíttatást, hogy ezeket a helyeket felkeressem és meglátogassam. Folyamatosan igyekszem tanulni, és akkor ez volt számomra a legvonzóbb forma.

R: Most mit tanul?

MC: Elsősorban jógát és Pilates-technikát, de gyakran hívok különböző tanárokat, mestereket, hogy a társulatommal és velem dolgozzanak. Néhány éve például egy olyan hölgyet hívtam el, aki bohóc-technikát tanított a táncosaimnak, mert tudtam, hogy azt hamarosan egy munkámban szeretném alkalmazni.

R: Mi a helyzet a filmmel? Budapesten 2004-ben láthattuk a Cantique No 1. című táncfilmjét, két vezető táncosával, Carole Prieurrel és Benoît Lachambre-ral.

MC: Azt megelőzően volt már egy kifejezetten filmre készült munkám, az is két táncosra készült, de nem a társulatom tagjaira. Az érdeklődésem továbbra is erős, a Cantique óta készült egy újabb mozgókép, a Celestial Corps (Corps Célestes), ennek idén volt a bemutatója, s ugyancsak idén készült el a Tavaszi áldozat filmverziója is. A Celestial Corps, melyet Luc Courchesne-nel és Louis Dufort-ral hoztunk létre, egy igencsak különös vállalkozás, egy hatalmas gömbhéj-felületre vetítettük, egy kupolában. A nézők a tér közepén helyezkedtek el, s a darab teljesen körbevette őket. A táncoló alakok a kupola tövében indultak el, s a felület magasában találkoztak, mint egy freskó alakjai. Csúcstechnológiát használtunk és nagyon kemény munka volt. Szívesen megmutatnám Budapesten is, ha van alkalmas tér, ahol le lehet játszani.

R: Az első „kész”, azaz nem újonnan íratott zenére készült alkotása a Tavaszi áldozat volt, s remekül debütált vele: a világ vezető kritikusai lelkesen méltatták eredeti megoldásait, kiváló zenei érzékét. Azóta az egyetemes zenei kultúra számos ikonikus darabjára koreografált, olyanok szerzeményeire, mint Chopin, Bach, vagy legutóbb Satie. Hogyan választja ki ezeket? Vagy ezek a művek találják meg Önt?

MC: Talán igen. Én sosem keresek zenét a szó hagyományos értelmében. Ezek a találkozások olyasfélék, mint az esetem a montreali harangokkal. Hallgattam a Gymnopédies-t, és egyszerre duetteket láttam magam előtt. Duetteket sűrű egymásutánban. Aztán nekiálltam a munkának.

R: Szólókban, akár saját maga táncolta szólókban már nem gondolkodik?

MC: Dehogynem, 2012 augusztusában mutattam be a legutóbbit, az In Museumot, és én magam táncoltam. Ez egy három órás előadás volt a Baie-Saint-Paul-i Kortárs Művészeti Múzeumban. Ezt megelőzően, 2009-ben pedig a morning glories :)-(: című szólóval jelentkeztem, azt is magam táncoltam, különböző, rendhagyó helyszíneken, egyetlen megkötéssel: mindig reggel nyolckor kezdtem az előadást. Ez volt a visszatérésem táncosként nagyon hosszú idő, jó két évtized után.

R: A társulatában vannak igazi veteránok: Carol Prieur tizennyolc éve emblematikus táncosa, de a mostani vendégjátékon is találkozhattunk vadonatúj, fiatal tagokkal. Vannak jeles koreográfusok, akik négy-öt évente újratoborozzák az együttesüket, mások – mint például Pina Bausch – évtizedekig dolgoztak együtt táncosaikkal.

MC: Ha valakit szeretek, szeretek és jól tudok együtt dolgozni vele, ahhoz ragaszkodom. Gyakran kell áthidalni olyan helyzeteket, hogy például valaki gyereket vár, de ilyenkor a ragaszkodás, a kötődés mindent felülír. Szeretek új táncosokat felfedezni a legszabályosabb úton, próbatáncok során. Ilyenkor egyesével nézem meg őket, és nem tudok róluk semmit. Nem tudom a nevüket, a nemzetiségüket, az előéletüket. Csak egy táncoló testet látok, amely mellé egy sorszám van rendelve. Szeretem felidézni például Valeria Galluccioval történt találkozásunkat, akit 2011-ben fedeztem fel magamnak egy bécsi próbatánc során. Erre rengeteg, legalább 2-300 táncos jelentkezett, s én gyorsan kiszúrtam őt, s megkérdeztem, tudna-e jövő hónapban, Montrealban kezdeni. Igent mondott és jött.

R: Mikre figyel válogatáskor?

MC: A magas technikai képzettség fontos, amibe nem zavarnak be manírok, keresettség, modorosság. Nagyon sok táncost látok, akire ezek szinte ráégtek. Fontos természetesen az erős jelenlét, az emberi minőség.

R: Kérdezhetek az új terveiről?

MC: Új koreográfiákról nem szeretnék beszélni, de arról szívesen, hogy egy könyvön dolgozom jelenleg, és már gondolkodom egy másikon is. Na, jó, annyit elárulok, hogy most egyszerre két darabon dolgozom. Most először fogok bemutató előadást készíteni egy idegen társulatnak és nem a saját együttesemnek. Olyan már előfordult, hogy egy-egy korábbi darabomat betanítottam egy másik társulatnak. A 24 Chopin-prelűdöt 2008-ban például a Kanadai Nemzeti Balett mutatta be, de a Göteborgi Opera, vagy a Les Ballets de Monte Carlo társulatának repertoárjába is bekerültek műveim. Szerettem, szeretem ezeket a felkéréseket. Nagyszerű általuk megismerni egy-egy új művészi világot.

R: Akár Magyarországon is belefogna egy ilyen munkába?

MC: Ha vannak itt jó táncosok, a munkámra nyitott társulatvezetők, akkor miért is ne?

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek