Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AHOL HÖMPÖLYÖG…

Benyomások az edinburghi fesztiválról
2013. nov. 17.
A világ egyik legnagyobb kulturális fesztiválja évről évre egyre több látogatót vonz a skót fővárosba. Az alábbi beszámolóban - a filmfesztivált, jazzfesztivált, könyvfesztivált, satöbbit mellőzve – csak a színházi események felfoghatatlan sokszínűségéről esik szó. Meg arról, hogy milyen jó, ha sokan szeretik a színházat. MARSALKÓ ESZTER BESZÁMOLÓJA.

Royal Military Tattoo
Royal Military Tattoo

Az edinburghi nemzetközi fesztivál (a hivatalos) meghívásos alapon működik, a mindenkori fesztiváligazgató állítja össze az adott év programját. Az edinburghi fesztivál – például a salzburgi vagy az avignoni fesztiváltól eltérően – nem ad felkérést új előadások létrehozására. Szigorúan már elkészült vagy készülőben levő produkciók meghívásáról van tehát szó, de a fesztivál a vendégjáték minden anyagi vonzatát állja. Ilyen értelemben a hivatalos fesztivál az augusztusi nagy kavalkád úgymond elit része, mind léptékében, mind programjában a többi fontos európai fesztiválhoz hasonlatos.

A hivatalos fesztivált először 1947-ben rendezték meg,  és már ebben az évben megjelent néhány hívatlan vendég, akik meghívástól – illetve esetükben meg-nem-hívástól – függetlenül előadták, amit elő akartak adni. A következő években egyre többen jöttek, 1958-ban pedig hivatalos formát is öltött a Fringe fesztivál. 2013 augusztusában több mint 2700 különböző produkciót játszottak Edinburghban, műfaji szempontból valószínűleg az előadóművészet minden lehetséges kategóriája képviseltette magát.

A nehezen besorolhatóak közé tartozik például a Royal Edinburgh Military Tattoo. A vár előtti téren megrendezett produkció szervezői 1950 óta több mint 12 millió látogatót tartanak számon, az éves átlag nagyjából 217 ezer néző, míg a nemzetközi televízióközvetítést évente körülbelül 100 millióan követik. A Tattoo lényegében nem más, mint színházi elemekkel tarkított, valamiféle narratív dramaturgiát követő katonazenekari felvonulás, folklór elemekkel ötvözve. A 2013-as Tattoo kerettörténetéül a Föld keletkezését választották. Nem könnyű téma, főként, ha az elbeszélés médiumát a katonazenekar kategóriában határozzuk meg, így a végeredmény érthető módon nélkülözte a dramaturgiai követhetőség erényeit. Az idei Tattoo nézői a különböző hazai és nemzetközi skótduda-zenekarok mellett mexikói, koreai és mongol népi együtteseket láthattak. Ahogy a fenti leírásból minden bizonnyal egyértelműen kiviláglik, a Tattoo a giccs minden fogalmát kimeríti. Szokatlan módon azonban a nézőközönség időnként a giccsben rejlő komikumot látszott tele szájjal élvezni.

edinbugh3
"Whatever Gets You Through the Night"

A körülbelül 280 Fringe-helyszín közül az egyik legkevésbé egzotikus a brit viszonylatban is kiemelkedően fontos Traverse Theatre, mely immár ötven éve szolgálja a kortárs skót (brit) dráma ügyét. A küszöbön álló (2014 szeptemberére kitűzött) népszavazás, mely Skócia esetleges függetlenedéséről dönt majd, mindennapos téma a közéletben, a sajtóban és a művészetben egyaránt. Az I’m with the Band (Kb. Egy vagyok a bandából) című Tim Price-darab egy fájóan egyszerű metafora keretében próbál hozzászólni a függetlenség kérdéséhez. Az előadás egy rock-koncert formáját ölti, a a számok között, rövidke dialógok formájában kibontakozó metaforikus történet a Union nevű zenekar (tagjai: Anglia, Skócia, Észak-Írország és Wales) felbomlásának krónikája. Az alapgondolat első hallásra primitívnek tűnik, és valóban az is; maga az előadás azonban ha nem is elgondolkodtató, a brit szigeteket megformáló színészek meglepően kiváló zenészi kvalitásainak köszönhetően legalább kellőképpen élvezetes.

A hivatalos fesztiválprogramot minden évben egy aktuális vezérgondolat formálja egységgé; az idei év mottója: „Art and Technology” (Művészet és technológia). A mottó természetesen változó mértékben jellemzi az egyes előadásokat – az Opéra de Lyon által színrevitt Fideliót például alapvetően meghatározta. Gary Hill amerikai multimédia-művész (az előadás rendezője) Harry Martinson Nobel-díjas író Aniara című sci-fi eposzával ötvözte Beethoven klasszikusát; ennek értelmében a fogolydráma egésze egy, a biztos megsemmisülés felé tartó űrhajón játszódott. Bármilyen távolinak tűnik az asszociáció, a szintén Gary Hill által teremtett vizuális világ biztosítja, hogy a néző fejében egységgé álljon össze a két sík: színházi viszonylatban kivételes minőségű és gondolatiságú projekciók társultak Beethoven zenéjéhez. Bár a lyoni Fidelio zeneileg sajnos hagyott maga után kívánnivalót, a szabadság himnuszaként felzengő beethoveni finálét Gary Hill feledhetetlen kontextusba helyezte.

Szintén a világűrben játszódott a hivatalos fesztivál egy másik fontos előadása, a Leaving Planet Earth (Búcsú a Földtől), a Grid Iron társulat produkciója. A Grid Iron kizárólag kortárs drámákat visz színre, döntően helyszínspecifikus előadásaikat az elmúlt tíz évben számos jelentős díjjal ismerte el a brit szakma. A Leaving Planet Earth a Ratho Climbing Arena nevű, nemzetközi hírű falmászó centrumban játszódott, a várostól körülbelül tíz kilométerre. A nézőket egy belvárosi gyülekezőhelyről buszok szállították, a buszút során hajtottuk végre az úgynevezett „ugrást”: örökre magunk mögött hagytuk a Földet, hogy új életet kezdjünk egy másik bolygón. Az építészeti szempontból lenyűgöző és kimondhatatlan erős atmoszférájú helyszín sajnos leginkább tehernek bizonyutl; a negatív utópiát felrajzoló történetváz sablonossága és a formanyelv fatális eldöntetlensége következtében a produkció kínosan amatőr érzetet keltett.

A közönség
A közönség

A Fringe mindenki számára hozzáférhető fellépési platformot jelent, ennek megfelelően a produkciók minden lehetséges szempontból különböznek. Anyagi források szempontjából mindenképp a Fringe elitjéhez tartozik a „Made in Scotland” elnevezésű programcsoport. Az ebben  szereplő előadásokat egy külön erre felállított szakmai bizottság válogatja össze, az előadások létrehozását a Creative Scotland nevű szervezet (kb. a skót NKA) finanszírozza. A program célja lehetővé tenni a skót színház-, tánc- és zeneművészet kiemelkedő tehetségei számára a Fringe fesztiválon való szereplést, mely lényegében egy nemzetközi termékbemutatóval ér fel, és a skót előadóművészet remekei számára jó eséllyel a véget nem érő külföldi turnézás lehetőségét rejti.

Számos nemzetközi meghívást kapott például a Whatever Gets You Through the Night  (Ki hogy éli túl az éjszakát) című produkció, mely tizenkét kortárs skót író és zenész kollaborációjának eredménye, a színházi előadás és a koncert-műfaj ötvözésére tett kísérlet. A nagyjából két órás produkció struktúrája leginkább a Párizs, szeretlek! című filmre emlékeztetett; a tizenkét rövid szöveg (dialógus, monológ vagy vers) és tizenkét zeneszám térbeli-időbeli-asszociatív módon kapcsolódott egymáshoz: mindegyik a skót éjszaka egy jellegzetes történését/hangulatát/életérzését tekintette kiindulópontnak. A szövegek sajnos nagyrészt nem léptek túl a művészek bohém éjszakai életéhez kapcsolódó sablonokon, a zeneszámok között pedig egy kicsit túl sok volt a melankolikus-lírai hangvételű, gitárral kísért szólóének. Egészében véve mégis felszabadító volt a dramaturgiai kötetlenség és kockázatvállalás; az egész valahogy végül több volt, mint a részek összessége.

Ugyanez elmondható az Oper Frankfurt a hivatalos fesztiválprogramban szereplő vendégjátékáról. Egyfelvonásos operák párosítása esetében elkerülhetetlenül kialakul az asszociatív kapcsolat, Barrie Kosky ausztrál rendező pedig mindent megtett a Dido és Aeneas és A Kékszakállú herceg vára minél szorosabb összefűzése érdekében; a két opera és a keletkezésük között eltelt több mint kétszáz év végül egy történetként volt olvasható. A Purcell-darab egészében az előszínpadon és a zenekari árokban játszódott, az énekesek hangsúlyos jelmezeket, maszkokat, parókákat viseltek, a játéknyelv parodisztikus túlzásokban tobzódott. Dido legelőször búcsúáriája közben maradt egyedül a színpadon, barokkos jelmezét levetve egy szál fehér kombinéban, fel-felzokogva. Talán észre sem vette, hogy lassanként a zenekar is magára hagyta. A szünet után a Kékszakállú és Judit áll egymást átölelve a kongóan üres színpadon, kábelek, dobogók, állványok előterében. A Kékszakállú öltönyben, Judit fekete koktélruhában járja végig a még csak nem is stilizált várat, nyitja ki a csak zeneileg jelzett ajtókat. Hideg, üres, világos a tér, illúziónak helye nincs. Egy óra elteltével csaknem pontosan megismétlődik a nyitókép – a Kékszakállú és Judit egymást átölelve áll, a zene elhallgat, sötét. Olyan este ez, amikor az ember hirtelen mindent átszellemülten érteni és érezni vél. Az átszellemültség emléke szerencsére meg is marad.

Az előadás után a könyvfesztivál megnyitó bulijára igyekeztem. Legalább huszonöt percen keresztül gyalogoltam, mindvégig üres taxit keresve, hiába. Mellettem nagyon lassan, bottal járó bácsi hevesen védelmezi a karmestert a – szerinte – konzervatív felesége vádjaival szemben. Valaki diszkréten hány egy sötét sarokban, csak a magassarkú fekete lakkcipője látszott. Hosszú sor egy sátor előtt, sok hangos amerikai fiatal mindenképp be akar jutni valahova. Két tizenéves fiú rendíthetetlenül osztogatja a szórólapokat, mondván: az iskolai színtársulat év végi előadása nagyon jól sikerült, nem szabad kihagyni. Könnyes arcú nő próbál telefonálni, fel-alá járkál, szemlátomást hiába keres valakit. Furcsa, gondolom magamban, valahogy ma minden olyan fontos. Csak úgy hömpölyög az élet.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek