Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ELSZÁMOLTÁK

Psix Project: 11 / Szkéné Színház
2013. nov. 15.
Szélsőséges hangulatok és indulatok a valóság és a képzelt határmezsgyéjén, darabjaira hulló individuum, férfi és nő héja-násza. Hálás egyveleg: az előadóművész lubickolhat a szerepben, a zenész megmutathatja sokszínűségét, a rendező könnyen utat talál a közönség szívéhez. Egyszerű képlet, a 11 című előadás alkotói mégis elszámolták magukat. MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.
Számolgassunk. Van egy test, de lakhat benne akár több személyiség. De minimum egy ösztön-én és egy felettes én, ahogy Freud tartotta. Azt is mondják, hogy egy párkapcsolatban a két test olykor egy lélek. Viszont Jung szerint mindenkiben egymás mellett egyszerre ott él a nő és a férfi, az anima és az animus… Szóval bonyolult egy képződmény az ember. Tud magának saját világot teremteni, amit valóságnak hisz, sőt az is lehet, hogy képzelt világa lerombolja a valódit. 

Ezeket a pszichológiai közhelyeket megtanulhattuk tankönyvekből, délutáni talkshow-kból, mozifilmekből, és most a Psix Projekt előadásából is. A táncosok képességeit, kifejező erejét illetően nem lehet hiányérzetünk, a részben helyben konstruált zenei kulissza igazi élmény, a minimalista többfunkciós díszlet, ha nem is túl eredeti, jól szolgálja az előadást, és a háttérben futó filmkockák is rendben vannak. A végeredmény az én számításaim szerint a 11 fabula fatalis esetében mégis csak 12. Mármint tizenkettő egy tucat.
Külön cikket is megérne, hogy mennyit tudnak használni, szerintem még gyakrabban ártani egy előadásnak, az alkotók, sajtósok által tett előzetes nyilatkozatok, színlapokon, ajánlókon közzétett (műfaji) meghatározások. A Psix Projekt tagjai (Jantner Emese és Feicht Zoltán táncos koreográfusok, Szalai Anesz és Demeter Zoltán zenészek, az Anez formáció tagjai, az animációkat készítő Tzafetaas Roland, a jelmezekért felelős Fazekas Endre, és Molnár Péter rendező) két dolgot hangsúlyoztak a premier előtt velük készült interjúkban, amikor arról beszéltek, miért más ez az előadás, mint egy „sima” kortárs tánc. Az egyik az össz-művészeti jelleg. Lassan úgy érzem, színházi produkció esetén ezt legalább annyira kötelező hangoztatni, mint önéletrajzban azt, hogy „csapatjátékos”. Pedig attól, mert egy rendező más művészeti ágból érkező alkotókkal közösen dolgozva beépíti munkájába a zene és képalkotás trendjeit, használja kora technikai eszközeit, a produktum nem válik automatikusan össz-művészetté. Funkcióját tekintve nem látom a különbséget egy okosan kitalált díszletelem, egy szépen megvilágított színészarc vagy egy jókor megszólaló énekhang, felvillanó képkocka használata között. 
Jantner Emese és Feicht Zoltán
Jantner Emese és Feicht Zoltán
A másik dolog, amire a rendező és a koreográfusok felhívták a figyelmet, hogy előadásuk egyedi módon egy konkrét történeten vezeti végig a nézőt, nem pedig, mondjuk, érzelmeket, állapotokat mutat be. Hogy ez miért olyan különleges, máig nem értem. A nézőtéren ülve viszont az is kiderült, hogy amiről az alkotók úgy gondolják, hogy kiemeli az átlagos kortárs tánc előadások közül a 11-et, inkább elvesz az élményből, mint hozzáad. A tudathasadásos lány esetét a csak képzeletében élő férfival eleve sablonosnak, kimódoltnak, öncélúnak érzem, amely leginkább csak a hatáskeltést szolgálja, hisz látványosan tálalható, a közönség pedig sokadszor is szívesen fogyaszt hasonló emberi lélekben turkálós történeteket. Attól pedig, hogy nem kérdéseket felvetni, gondolkodtatni akar, sokkal inkább egy kész sztorit tálcán kínálni, az előadás didaktikus, iskolás jelleget kapott, mely a nézőnek csupán azt a szerepet szánja, hogy mozzanatonként megfeleltesse a színpadi történéseket a rendező által kifundált cselekmény epizódjainak. 
Szalai Anesz
Szalai Anesz
Az alapötlet izgalmas: a főszereplő nő (Jantner Emese) lelki folyamatait, énjének rétegeit egy másik táncos (Feicht Zoltán) és az énekesnő (Szalai Anesz) alakján, mozdulatain, jelenlétén, vagy épp hiányán keresztül teszi láthatóvá a rendező. Jantner Emese élénk arcjátékkal, intenzív gesztusokkal, vibráló jelenlétével teszi egyértelművé, hogy ő a külső, látható burok, akinek a fejébe látunk. Feicht Zoltán, a képzelt szerető eleinte a háttérben, a díszlet zeg-zugai között bukkan elő és tűnik el, majd egyre közelebbi kapcsolatba kerül a nővel, gyengédsége agresszióba csap át, hűtlen társként hagyja magára a legváratlanabb pillanatokban, a tetőponton ő zárja szorosra a lány körül a falakat. Míg ő a nő agya által kreált és elszabadult démon, addig Szalai Anesz a tudatalatti én, akinek létezését nem is sejtjük, aztán egyszer csak – az előadás felénél éteri hangok éneklése közben – besétál, ott van, nem tágít. 
A koreográfia legsikerültebb jelenetei azok, ahol a szubjektum szeleteit megjelenítő három figura egymásra gyakorolt hatását fedik fel a mozdulatok anélkül, hogy a szereplők fizikailag egymáshoz érnének. Ilyen a Jantner Emese arcán bujkáló öröm és vonásait megfagyasztó hiányérzet váltakozása, miközben a háta mögött fel és eltűnik Feicht Zoltán. Vagy a folyamat, ahogy a nővel eleinte szinkronban mozgó képzelt alak fokról fokra elszabadul, önállósodik, kiválik a „gazdatestből”. Kedvencem az a kép, amikor Jantner Emese dörömböl az őt egyre szorosabban körülzáró falak oldalán, az indulathullámok pedig fokozatosan elérik, végül földre terítik a fal túloldalán ácsorgó Szalai Aneszt. Lehet tehát mazsolázni a megindító, ötletes, kifejező képekben, amelyek számos értelmezési lehetőség felé nyithatnának utat. Ám ezek erejét kioltja, hogy egy túlságosan szűk történeti keretbe helyezték őket és a történetet nézve még meglepetések sem érnek minket. Pontosan érezzük, hogy a vihar előtti csendet mikor váltja fel a tombolás, előre tudjuk, hogy a látszatidillt – az indokolatlanul hosszú, infantilis ugrabugrálással megjelenített valóság elöli menekülési kísérletet, mely az elődadás leggyengébb pontja – a totális szétesés követi, és kicsit sem lepődünk meg, hogy ezt a nyitó képhez való visszatérés zárja le.
A testükkel magabiztos rutinnal bánó táncosokkal van dolgunk, a koreográfiából mégis hiányolom az eredetiséget, a mozgásanyag gyakorta zavaróan „frenákos”. A táncosok kanapévá hajtogatott szivacságyon előadott, szexualitással átitatott kettősét nézve lehetetlen nem arra a bizonyos vörös kanapéra gondolni, amelyen az InTimE-ban Feucht Zoltán és Jantner Emesét is láthattuk korábban. Mindez persze lehetne összekacsintós utalás, de inkább öntudatlan (?) újrafelhasználásnak tűnik, amitől kínosan feszeng a néző. Bár kétségtelenül fogyaszthatóbb, élvezetesebb, teljesebb mégsem lett az előadás az Anez helyben konstruált zenéjétől és a háttérre vetített videómontázstól sem. A három szereplő arcképét, testének részleteit egymásba úsztatva, egymásra vágva felvillantó film ritmusa pontosan követi a koreográfia ritmusát. Ahogy a meg-megtorpanva induló, elektronikus dübörgéssé felfejlődő, zsigeri sóhajokból, artikulálatlan jajkiáltásokból vagy épp játékos dallamokból álló zene is leginkább asszisztál a látványhoz. Nem ellenpontoz, nem tágítja a jelentést, csak még háromszor aláhúzza azt, amit a látvány már amúgy is szájbarágósan közvetít. Így az össz-művészeti hatás is elmarad, a különböző területekről érkező művészek ugyan láthatóan inspirálják egymást, de a végeredmény egyelőre inkább öncélú vizsgamunka, mint egyedi alkotás.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek