Holott, mint számtalan film esetében, az Alabama és Monroe is könnyen jól sikerült mutatvánnyá válhatott volna. Rögtön az origója felettébb érdekesnek tűnik, annak dacára is, hogy néhány hasonszőrű (és egészen helyre) próbálkozás született e témában. Jelesül: bemutatni egy párkapcsolat születését, döccenőit, majd a lamúr végét. Felix van Groeningen ráadásul a napjainkban is divatos nem lineáris cselekményszövést választotta, emiatt pedig semmi nem gátolja meg, hogy Derek Cianfrance rendkívüli erejű tragikus románcához, a Blue Valentine-hoz vagy a Benelux-térségből Paul Verhoeven provokatív, szabados, megrázó Török gyümölcséhez mérjék.

Itt van a kutya elásva. Amennyiben erre vetemedünk, jóval több különbségre, mint hasonlóságra bukkanunk. Míg Cianfrance briliáns időzítéssel, éretten vágta egymásra a boldogság és a keserűség kontraszt-jelenetpárjait, Verhoeven pedig indokolt flashback-keretbe ágyazta szakítástörténetét, addig Groeningen olcsó panelekre hagyatkozik: voltaképpen a legalantasabb közönségmanipulációval él, amikor ok nélkül negédessé derogálja meséjét, és már-már magától értetődő felelőtlenséggel a hatás erőszakolt vadászatában képes csak gondolkodni. Ez a fő probléma: nem kiváltja az érzelmeket, hanem durván erőszakolja azokat, csökönyösen vadászik rájuk. 

Az Alabama és Monroe (nagyvonalúan ignorálhatjuk, hogy ez is újfent aranyszobor-libling) láthatóan két világszemléletet igyekszik vázolni, helyesebben azokat igyekszik ütköztetni. A rendező pedig éppen a melodráma zsánerhagyományait veszi elő. Érdekes kísérletnek tűnik, hogy Didier és Elise románcát részben hippiálomként, egy rózsaszín, örömökkel teli korszakként festi le, majd kapcsolatuk romlását igazi, súlyos problémák viharába veti. Illúziók kontra röghöz tapadtság. Groeningen pusztán ezt az ellentétpárt is határozott fantáziátlansággal diktálja vászonra, ám az igazi gondot egy ún. melodrámai csavar jelenti – nevezetesen, hogy a szerelmeseket ezúttal nem betegség, háború, osztálykülönbség választja el, hanem kislányuk rákbetegsége. A film pedig ekkor már mintha nem is tudna mit kezdeni a drámával, a konfliktussal: a kórházi jelenetek unalmára csak ráerősít a kezelőorvos hosszadalmas diagnózisának ecsetelése, a halálos kórral sújtott gyermek percepciómódja (mind csillagokként ragyogunk az égen) sokkal inkább elnéző mosolyt, mint aranyos bazsalygást szül. Az Alabama és Monroe első periódusa némi leegyszerűsítéssel szólva e három pont variánsa, ezek miatt fullad totális érdektelenségbe: katarzist nem okozó álom-valóság differenciálásával, elképesztő enerváltságával, csöpögős központi szentenciáival.

Jóllehet, a történet akármennyire is belebukik vállalásába, hangulatára nem lehet panasz. A nagybőgő, bendzsó, gitár, hegedű négyességével fémjelzett country-válfaj, a bluegrass ritmusa igazán lebilincselő, a mozi soundtrackje csaknem fenomenális, valóban középnyugati amerikai csehókban jár képzeletünk, szagolható az alkoholfüst és a piaillat. Ilyen rangban Groeningen nyakon ragadja Didier és Elise hippi életvitelét, dalokban kifejeződő emócióikat, ügyesen zongorázik a közelség és a bánat skáláin. A pár turbékolása olykor-olykor A nyughatatlan című Johnny Cash-biopicre hajaz, a férfihős egy alkalommal J.R. lánykérését is imitálja – leginkább az ilyen, csaknem tündérmesei idealizmus révén egy-két pillanatban nagyot üt ennek abszolút ellentéte, a hétköznapok posványán való túllépési képtelenség, a szép kulisszákra felelő fásult mindennapiság. 

Mégis, ebben az amerikai típusú hippifilmben (melyek között egyébiránt olyan formabontó, revizionista művek is akadnak, mint a Szelíd motorosok vagy az Alice étterme) azt lenne ildomos árnyalni, hogyan befolyásolja a pár együttlétét csöppségük betegsége. Mi az a kardinális fordulópont, ami jóból rosszat, lángból füstöt csinál? Azaz: mennyire erős a lélek-szerelem szakítószilárdsága? Groeningen pedig választ is ad erre – csak éppen a legnegatívabb tartományban. Kékbe, vörösbe öltöztetett látomások, hangtalan zokogások, újabb és újabb melodrámai határhelyzetek következnek pusztán azért, hogy a néző azonosuljon a főfigurákkal, ám pusztán csöpögős tearjerker-betétekre futja. Ócska, cukormázas, fals emóciók sorjáznak, az Alabama és Monroe szerelemképe pedig árnyalt helyett közönségessé lényegül. Azokban a percekben pedig, amikor Didier és Elise egymással üvöltve, teátrálisan gesztikulálva adják át, ami bennük pulzál, nincs bocsánat. Mind a színészek, név szerint Johan Heldenbergh és Veerle Baetens is ellenszenvesnek látszanak, az együttérzés szikrájának sincs nyoma. 

Giccsbe fulladó, taszító sztori az Alabama és Monroe. Ormótlan közhelyei miatt semmi nem érezhető a szülők fájdalmából, a valódi elválásból, a rákbetegség által gyakorolt emocionális lenyomatból. A legfilléresebb amerikai könnyfacsarók legégbekiáltóbb kliséi zúdulnak, amikor a készítők betegségbe, autóbalesetbe, kiabálásba fojtják a mozit. Ezzel pedig csúnyán elvétik az elegáns, finom kapcsolatteremtést a publikummal. Merő didaxis az egész: a szereplők innentől csak azért sérülnek meg, csak azért ordibálnak, egyedül azért fokozódnak az érzelmek, hogy a néző véletlenül se felejtse el az agyába vésni, hogy itt most igazán tragikus események peregnek, és hogy véletlenül se mulasszon el telesírni egy csomag zsebkendőt. „Slusszpoénként” pedig el kell viselnünk Dider, az apa frusztrált szónoklatait a tévében okoskodó Bushról, arról, milyen szörnyű, hogy a nyugati társadalom „lassítja a dolgokat”, mennyire csúf az ottani politika, mitől is olyan kényes a bioetika, miért haszontalan a vallásba temetkezni, sőt, miért vak és ostoba az ő neje, amiért mesebeli példázatoknak hisz, és nem képes a földön járni. 

Igaz, hogy a melodrámák vezérmotívuma éppen az emóciók magasra tornászása, ám az idő bizonyítja, ehhez nem feltétlenül van szükség tételesen arcba mászó percekre, lehet az zsánerjátékként kicsavart (Engedj be!), netán modernista (Szerelem) is. Vegytiszta olcsóság, szájbarágás, kis híján igazi dilettantizmus. Ezek uralják a fabulát, érthetetlenül. Az iménti jelzők sorjázása különösen zavaró, ha beugrik, hogy Felix Van Groeningen jegyzi a Szarul állnak a dolgok című coming-of-age opuszt, amelyben a taplóság és a melegszívűség ügyesen fértek meg egymás mellett.