Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EL NEM SÜLLYEDT ATLANTISZ

Melis László–Jeles András: Bakkhánsnők / Müpa Fesztivál Színház
2013. nov. 2.
A művészi maximalizmus két megvalósulásának, egy-egy radikális, önmagához végletes szigorúsággal hű, zárt formaelvnek: a zeneinek és a színházinak kellett találkoznia egymással ez esetben. S a végletek a végesben találkoznak is. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Melis László a Művészetek Palotája megrendelésére komponált operája Euripidész drámáján és más szövegintarziáin nyugszik, s ógörög nyelven csendült fel. A közönség a zenetörténetben is otthonos klasszika-filológus tanácsadó, Kárpáti András a versmértékes tolmácsolást sem nélkülöző fordításának kivetítése révén követhette, transzponálhatta a sorokat, a cselekményt. 
A zene kérlelhetetlenül ragaszkodik (bizonyos modernizálások, a polifónia és anakronisztikus hangszerek alkalmazása közepette is) a feltételezhető archaikus hangsorokhoz, vagyis az antik genoszokat a mai befogadás számára elsajátítható, értelmezhető harmóniák és diszharmóniák közvetítőjének, egy nem muzeális természetű, korszerű opera akusztikus matériájának tekinti. Melis László – és a közönség – nem csalódott. A szerző abban sem, hogy (mint remélte) e bonyolult, előírás-követő, ismétlésekben tobzódó hangzó jelrendszer nem működésének felfejthető történetisége, hanem az évezredekkel későbbi muzikális kultúra összefüggései által nyer jelentést. A komponista várakozása az élvezet teljességeként telik be: nem az antik zene szabályrendszerén kell töprengeni, mert „Az a jó darab, amelynél a hallgató azt érzi: rend van”.
A Bakkhánsnők a totális rendetlenség rendjének példázata, melyben a rendetlenség állítja helyre a rendet. Rendet? Thébában – anyja, Szemelé szülőföldjén – nem tisztelik az új istent, Dionüszoszt, a főisten Zeusz nemzettjét, aki a bor, mámor, ünneplés, tombolás nem egészen egyértelmű jótéteményeit ajándékozza híveinek. Pentheusz király, fel nem ismerve az álruhában a városba látogató istenséget, harcba száll ellene, azonban Dionüszosz papnői, az eszeveszett bakkhánsnők végeznek vele. Fejét saját anyja, Agaué tépi le. Amit oroszlánfőnek hisz, arról csak hazatérve, kijózanodva tudja meg: a fia feje.
E bonyolult kultúraváltó eseménysor egy új, ellentmondásos hatalom visszaverhetetlen igénybejelentésével, a másik oldalról az elragadtatás, tudatmódosulás, behódolás, önkorlátozás fizikai és morális vetületeivel is összefügg. Mint parabola az emberiség egyik nagy alapdrámáját szimbolizálja, több XX–XXI. századi értelmezést (társadalmi cunami, ökológiai horror, erkölcsi katasztrófa párhuzamait) felkínálva. Melis László repetitív karakterű operája bezárul ugyan hangzási önkörébe, de sem az antik zenei indíttatásnak, sem a jambikus trimeter kötelező időmértékének, sem az ógörög nyelv enigmatikus-rejtvényszerű nyelvvarázsának nem rendelődik alá oly mértékben, hogy a tragédia elsikkadásától kellene tartanunk. A Müpában (két előadásra került sor) Héja Domonkos karmester magának és nagyszerűen muzsikáló kamarazenekarának pihenőt a jelenetváltások rövid közeinek csendjeiben is alig engedve mindvégig keményen diktálta az ismétlő tempókat, mindig kigyújtva a vissza-visszatérő hangok, hangcsoportok pontfényeit. Testbeszéde elárulta, mennyire belül van maga is a tragédia világán, miközben őrzi felül- és kívülállását az anyagon.
Fotók: Művészetek Palotája
Fotók: Művészetek Palotája
Az énekesek – a rendezés alább kifejtendő specifikuma miatt is – Apple iPadről olvasták az ógörög szöveget, s a katonás zenébe és interpretálásba iktatódva szolgálták az operát. Mikecz Kornél (Dionüszosz), Laborfalvi Soós Béla (Kadmosz), Kéringer László (Hírnök), Najbauer Lóránt (Teiresziasz) és különösen a Pentheusz cselből felöltött női ruházata miatt a baritont kontratenorba váltó Philipp György tökéletesen helytállt a rájuk operajátszás helyett inkább pódiuméneklést kimérő megjelenítésben. Szolnoki Apollónia (Agaué) és a női kar (karvezető, karszóló: Kun Ágnes Anna) ugyancsak, kiegyenlítve a férfi szerepek, hangfajok javára billenni akaró arányokat.
Igen, helyt állt – és helyt ült – ezúttal az énekesi gárda és a kar; a pódiuméneklés képezte az operajátszást. Jeles András, akinek csekély számú próbán kellett beiskoláznia a darabot, egyetlen állóképi diaporáma térbeli felfestése mellett döntött rendezőként és látványtervezőként. Pentheusz egy-két észrevehető, szituációmódosító mozdulatát nem számítva a szoborszerű helybirtoklás uralta a teljes, szünet nélküli időtartamot. A rendezői képzet szerint vízmélybe süllyesztett egyetlen/számos jelenet áttetsző előfüggönyén folyamatosan egy tenger alatt forgatott természetfilm-felvétel fázisai suhantak lassú-szaggatottan. Halak, halrajok, teknősbéka, iszap.  Ez a sík – melyre megfelelő helyen egy sötétlő fenyőerdő képe is montírozódhatott – ezernyi képzettársítást előbúvárolva, szépséges monotóniával mozgatta-mosta a mögéje börtönzött dermedtséget. Súrló fény világította halottfehérré vagy pirosas-sárgává a Bánki Róza jelmezeibe tekercselt éneklő múmiákat. Az alig hajladozó tengeri növényzet vézna ágai közül, halott szereplők isteni és emberi ajkáról eredt meg egy el nem süllyedt problematika holtától még elevenebb, sebzőbb feléneklése.
Bármily adekvát és lefegyverző Jeles mozdulatlan Bakkhánsnők-látomása, nem valószínű, hogy e rendezés „replica” változatként (kötelezően követendő mintaként) tapadna Melis operájához. A rokkantkocsiba ültetett, mozgásképtelen Hírnök más színházi közegben kifacsart megoldás, s kissé visszás, jelentésszegény ott, ahol a többiek szintén bénultak. Pentheusz testi széttépetésének drámáját nem csupán a nemcselekvés (egyetlen, netán két kis mozdulat) mentheti meg a naturalisztikusságtól, és a hangversenyre vagy hanglemez-felvételre hasonlító, a színházi előadáshoz képest sterilebb közeg időnként elrabolhatta a premiert a komplex színház fennhatóságától (az előcsarnokba időzített nyitó mozgássor és zenei futam pedig levált a mű egészéről: akinek módja volt látni, az sem feltétlenül értette).
A végeredmény vitatható mozzanatai ellenére lelkesítő: Hans Werner Henze (1966) és Daniel Börtz (1991) után Melis László is szuverén Bakkhánsnők-operával jelentkezett.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek