Szerzőnk már elismert kutatója a tágabban értelmezett szűkagyúságnak, általános ismérvei és állatsereglete van a fenti témában való tökéletes eligazodáshoz. Itt nem a hamleti benső töprengés vezet a cselekedetek hosszantartó megakadásához, hanem éppen ellenkezőleg, a megszólalás pozícionált, aktivitásra való gerjesztése miatt válik a szó cselekedetté. A Parti Nagy Lajos-novellák hőseiből agresszióként állnak ki a szavak, mintha önálló testrészek lennének. Egyszerűbben fogalmazva, ha valaki megszólal, az legtöbbször halálos ítélettel ér fel. A legjobb darabokban fel is van vázolva egy pontos szituáció, egy mini dráma, ahol a szereplők verbalitása aktualizálódik tetté. Ahol a szó felfakad, ott már halál eshet, legalábbis súlyos testi sértés. 

A két változatban is megírt téma, Az irónia határaiban az esti kocogó egy fájdalmasan üres kiszólása következtében szenved el sérüléseket, teszik nyomorékká. Máskor a vicces kedvű ellenőrök néznek ki maguknak egy törpét a metrón, és le szeretnék magukat fényképeztetni vele az ölükben. A sarokba szorított ember épp olyan veszélyes, mint a csapdába ejtett ragadozó. Ilyenkor a nyelvi megtámadtatás ellentétesen is elsülhet. A hajdani Kulesch nevezetű, apró termetű ember azért kap kendermérgezést, mert németföldön dolgozva állandóan Herrkuleschnek (Kulesch úrnak) szólítják, és felakasztja magát. A felsorolhatatlanul sok hasonló, nem egy kaptafára készült, hanem a legkülönfélébb sírni valóan primitív szituációk miatt feneklenek meg az emberi életek, hogy aztán akár tragédiává fajuljanak. 

A Fürdés a Kosztolányi novella modern hangszerelésű átirata, ahol a fiú szinte meg sem szólal, végig átláthatatlanul homályos az apa, az ő kibontakozását elfojtani akaró nyelvi agressziója, aki strandcikkárusként éppen eme passzivitás ellenében „verbalizálja” magát („De ez csak hallgat, vazeg… Ez a halszalonna. Ennek lefogadom, nem is én vagyok az apja.”), hogy aztán egy, a keleti harcművészet hagyományosnak mondható ütésével kivégezze a védekezésre képtelen fiát. Míg Kosztolányinál a freudi elfojtás munkál, itt az erősek demonstrációja zajlik, az a szemlélet, hogy bizonyítsák, mindenféle mélyebb megfontolás nélkül, a törvényen kívüliségük társadalomban már lassan létjogosultsággal bíró helyzetüket.  

Egy teljes családi drámát ábrázol az író A vaksors szarva című elbeszélésében. A körúti villamoson meséli el a bejárónő néhány megálló alatt egy család tragikus történetét. Az iker kamaszlányok leleplezik a laptopon apjuk rejtett életét, hogy egy fiúba szerelmes, tehát buzi. Innen kezdve nincs irgalom, a gyerekek és a feleség önpusztító háborúba kezdenek. Az apát agyonveretik, az anya öngyilkos lesz, a gyerekek pedig az őrültek házában kötnek ki. A magányossá váló házba már csak a takarítónő jár be a macskákat és az aranyhalakat etetni. 

Parti Nagy tollán olyan töménnyé és fojtogatóvá válik a mindennapokban lebegő, lehetséges tragédiák kisülése, a nyelviségben rejtekező agresszivitás, hogy jólesően sóhajtunk fel, ha mégse serken vér. A kötet talán legszívderítőbb, „legangyalibb” novellája a Hév nyári nap. A cím is szójáték, hiszen a történet a héven játszódik. Kamasz gyerekek közé ül be egy feketeruhás, koszorút cipelő férfi. Többszöri felszólítása ellenére sem veszi le a lábát a mellette ülő lány a szemben lévő székről. Sőt a gyerekek szemtelenek vele, kinevetik és visszafeleselnek. Az agresszió várható kitörésének csúcspontján a szomszéd lány engedékenyen a férfi ölébe hajtja a fejét. Mi ez, kérdezhetjük, valamiféle pedofil hajlam előcsalogatása? Szerencsére nem. A férfi a megtámadott kamasz vérszerinti apja, a második felesége temetésére utazik, a lány azonban megtagadja a mostohaanyja elhantolásán való részvételét.

A kötet elbeszéléseinek másik rétege az aritmikusan lüktető monológformát részesíti előnyben. Hol egy pincér, hol a hosszabb változatában már ismert kisregény (Az étkezés ártalmasságáról) fitnesz-kövér hőse, vagy éppen egy régi osztálytárs monologizál. A humor forrása itt a rejtett agresszivitás, a megtámadott hallgatóra zúduló bizalomhiány, és a szerepében tökéletesen elmélyedő, a benső traumáit a másikra hárító vallomás-kényszer. A Tréning, trénadrág beszélője egy régi típusú házmester, aki még munkáját ma is a lakók politikai és erkölcsi megfigyelésének szenteli. A mikrokozmoszában eluralkodó elmét kényes, ám mennybéli testi elváltozások nyomorítják: repülésre alkalmatlan, ám mindenféle ruha viselésére kissé kényelmetlen szárnya nő. Eddig asszonya vágta: „A meleg tollam még vergődött, mikor egy stanecliben kivittem a Jászai Mari térre, elástam éjjel.”; most legfőbb gondja, hogy az emberek mindenféle szóbeli megnyilatkozásait rögzítse, és a megfelelő helyre eljuttassa. Ezért mászkál bőrkabátban a siófoki strandon, s vitetik a régi főnökei az elmeintézetbe. Mondván neki, ez már nem a régi NDK. Mire ő konokul, akár egy hitbizomány örökös ura, egy betiltott szekta hittérítője, vallja: „Legjobb póráz az ember!”  Nem szabad, hogy az emberek a saját szabadságuk érzetében ellenőrzés nélkül tévelyegjenek. Megfigyelésüket, akár a fensőbb akarat hiányában is, folytatni kell. A társadalom szerkezete változhat, az ember jelleme örök.