Az Ágens Társulat tagjai egyébként korábban is dolgoztak más produkciókban, ahogy a függetlenek többsége, Ágens azonban ide, Bikalra egyedül jött – feltételezem, nem is akartak több színházcsinálót felvenni –, társulatának tagjai jelenleg különböző helyeken dolgoznak, itt pedig más társakkal csinál más színházat.

A birtokon a kezdetek óta bemutatott előadások és egyéb színházi játékok közül Ágens egyik korai munkája a Kurtizánképző, amelyben egyedül van színen – nemsokára háromszázadszorra játssza el az Apródképző Színházteremben, ahova előadásonként közel száz ember is befér. Mindez az összes itt futó, ugyancsak nagy ismétlésszámmal játszott többi előadással együtt irtózatos mennyiségű munka – nem mintha a színházcsinálók közül bárki nagyon spórolhatna az erejével, de ez még ebben a relációban is kiemelkedően sok –: szerintem nem lehet sokáig ennyit dolgozni büntetlenül.

Nem hiszem, hogy van hely, ahol irrelevánsabban írhatnám, mint itt, de ideírom: az érvényes alkotás mindig és magasan a gazdaságossági szempontok fölött áll, még akkor is, ha naponta oktatnak ki az ellenkezőjéről. Nyilván könnyebb, élhetőbb a világ, ha van értő, befogadó, sőt vágyó közeg (ami lehet egyetlen ember is akár), de sokkal inkább az az aktuális feladat, hogy ezt hogyan lehet megteremteni, megerősíteni, semmint az, hogy anyagi megtérülés hogyan dominálja le legújabban is a művészetet. Nem tudom, milyen szempontok szerint működnek együtt Bikalon művész és fenntartó, nem tudom, mennyire bátrak hosszú távon előre gondolkodni, nem tudom, mekkora bizalmat, mekkora szabadságot kap az alkotó, de ez majd kiderül idővel.

Ágens több munkájában együttműködik a vállalkozás elsősorban lovaglással, lovakkal foglalkozó fiatal szakembereivel – őket nemcsak rendezi, de nyilván folyamatosan színházcsinálásra is tanítja, hogy részt tudjanak venni a produkciókban. Talán éppen azért is látta a birtokos ezt a történelmi korszakot jövedelmező vállalkozásnak, mert a vidéki turizmus kedvelt alkalmi programjai a lovassportok, így kézenfekvőnek tűnt az ötlet, hogy lovagi tornákat játszanak, s ezzel ki is jelölték az időszakot, amihez minden rendezvény kapcsolódik, így a Kurtizánképző is. Feltételezem, hogy aki arról döntött, hogy lovasokat vagy színészeket vegyen fel, nem gondolkodott abban, hogy akadnak lovagolni tudó színészek, ellenben úgy gondolta, a színészethez nem kell különös előképzettség vagy jártasság – ezt, halkan mondom, mert nem dolgom, de rosszul gondolta az illető.

Ágens egy interjúban elmondta nemrég, hogy nem tud egyedül dolgozni, s valóban ebben az előadásban sem dolgozik egyedül, mert az Apródképzőben padokra (ehhez a programhoz mellékesen valami reneszánszabb ülőalkalmatosság illenék) beülő nézőkkel működik együtt, akik a magyar színjátszásban hagyományosnak tekinthető előadásokhoz képest jóval több interakcióban vesznek részt.

Az előadás ugyan folyamatosan használ drámapedagógiai eszközöket, alapvetően mégis színházi munkát látunk. A hely működéséhez alkalmazkodva mintegy kikiáltóként szólítja meg Ágens az élménybirtok utcácskáin sétáló felnőtteket, akik persze értesültek a programról már korábban, tehát jönnek célirányosan is. Kvázi korhű lila ruhát hord: földig érő, ügyes darab, láttatja a hús-vér nőt – ehhez képest érdekes, amikor a játék során később érzékletesen elmeséli, mekkorára szokták anno a nők derekát összehúzni.

Már kint, az előadás előtt szerepben beszél, eleinte nem is szeretem a stilizált vidéki beszédmódját, mórikálásnak érzem, egyfajta távolságtartásnak önmagától, aztán megértem, ezzel jelzi folyamatosan, hogy mi is játékban vagyunk, szerepben: ez nekünk, színháznak kitett nézőknek kínált egérút. Illetve a későbbiekben az is kiderül, hogy normális beszédhangra vált a hangsúlyos pillanatokban. Ekként például a saját versét is az igazi hangján mondja: „…formáld a bíbor madarat / hajolj rám / aranyat olvasztok a számban / bíbor madár lakhelyét készítem elő / végső alakját éleszti nyelvem / édes fojtás torkom falánál / nyughass te galád / még előbb térsz ki / mint természeted kéri”. Ugyanakkor jellemzően inkább a korszakból hivatkozik nyelvészeti, történelmi és irodalmi érdekességekre, így mesél mindzsóról, Agnès Sorelről és Janus Pannonius Pajzán Epigrammáiról, szembeállítva az iskolából ismert költeményeivel – szó se róla, érdekesen gazdagítják a róla, illetve a korszakról általában gondoltakat. 

Ezen az „alapképzésen” megtanuljuk, milyenek voltak a kurtizánok, hogy az akkori szokásrend férfidominanciát hogyan fordíthatták a saját javukra: ezt a játékot keresetlen nyersességgel kapjuk meg. A legizgalmasabb ebben a játékban, hogy Ágens valóban a nézőkre teszi a fókuszt – ilyen szempontból nagyon is látható a drámapedagógusi attitűdje –, és bár végig erős kontroll alatt dolgozik, a nő csak úgy árad, de nem magával van elfoglalva, hanem a közönséggel. S hát erre megy ki a játék, erre a némileg viccelődő, de elsősorban nyíltan nőszempontú, virulensen kritikus ingerre, amit igencsak vegyesen fogad a közönség. 

Amikor láttuk, közel fele-fele arányban nézték nők és férfiak: a nők eleinte dermedten, majd egyre oldottabban, néha alaposan belegondolkozva egy-egy mondatba, a férfiak eleinte oldottabbak voltak, aztán egy részük szinte döccenőmentesen maradt is ebben, de voltak köztük, nem is kevesen, akik szabályosan ledermedtek, sokkolónak vagy elfogadhatatlannak találták, amit láttak, hallottak. Ezek az állítások persze oldalt pislogva ellesett sejtések, nem egy felmérés eredményei, de annyi minden rá van írva az emberre, vagy észlelhető az elakadt lélegzetekkel, mozgásokkal, mozdulatlanságokkal, villanó tekintetekkel, lesütött szemekkel, hogy az már több is a kelleténél. 

Ebben az előadásban néhány nőnél és néhány férfinél alighanem erősen beütött az élmény, hogy létezik egy forradalmian új szempont, egy teljesen szokatlan referencia, a nő szerinti világ – s hogy ez hasson, akár direktben, akár fülbe ültetetten, Ágensnek mindig hiperérzékeny, közönségfüggő állapotot igénylő munka, ami a folyamatos visszacsatolástól (amiként minden jó színház) mindig új és új.