Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A FOTÓ FÉTISJELLEGE

Fotográfia felsőfokon – Válogatás Howard Greenberg gyűjteményéből / Mai Manó Ház
2013. okt. 14.
Ha valaki szereti a fotográfiát, akkor megvesz egy Steichent, egy André Kertészt, vagy az „Ebéd a New York-i felhőkarcolón” képet, mondjuk poszterméretben, és boldog. Mást az tesz boldoggá, ha ezeket a klasszikusokat eredeti kópián csodálja. A Mai Manóban ennek a szenvedélynek hódolhatunk. FÜRTH ESZTER KRITIKÁJA.
Ruth Orkin, American Girl in Italy, 1951 © Ruth Orkin
Ruth Orkin, American Girl in Italy, 1951 © Ruth Orkin
A képtúltengés korában, amikor a sarki papírboltban pár ezer forintért betegre vásárolhatjuk magunkat Cartier-Bresson, Munkácsi Márton vagy André Kertész képekből, sokaknak nehéz megérteni, valaki miért költ vagyonokat egyetlen híres fotográfiára. A kérdés nem olyan egyszerű, mint a hamisított festmény versus eredeti festmény viszonyában, hiszen a fotó esetében az eredetiség is csupán egy kópiát jelent. 
Howard Greenberg műgyűjtő egyszerűen és fennkölten csak úgy fogalmaz: a birtokában lévő képeknek lelke, élete van. Gyűjteményének darabjai egytől egyig eredeti, vintage-fotók, amelyek most a Mai Manó Házban kaptak helyet. A tárlaton ugyan a képek történetéről nem sokat, fotótörténeti jelentőségükről viszont annál többet tanulhatunk.
A New York-i műgyűjtő több száz, nem akármilyen kép birtokosa, gyűjteményével mintha fotótörténeti lexikont akart volna összeállítani. Capák, Diane Arbus-ök, Rodcsenkók sokaságát bírja Greenberg, felsorolni is nehéz lenne a remekműveket. A gyűjtemény darabjainak érdekessége, hogy vintage-darabok, vagyis a kép elkészülte után nem sokkal már papír formájában léteztek, sokukat pedig maga a művész is ellátta kézjegyével. Ezek a darabok nem annyira fotók, mint műtárgyak. Értéküket nem csak tartalmuk, hanem testi valójuk is adja.
Dorothea Lange, Migrant Mother, Nipomo, California, 1936 © Library of Congress
Dorothea Lange, Migrant Mother, Nipomo, California, 1936 © Library of Congress
Manapság, főleg Magyarországon a fotó műtárgy-jellege gyakran még mindig meglepően hangzik. Miért lenne értékes darab az, ami több másolatban létezik, tehát nem egyedi, több ember is birtokolhatja, ráadásul a nyomatok közt nincs, vagy csak nagyon csekély a különbség. Greenberg az egyik élő példa rá, hogy a klasszikus fotográfia legalább olyan jó művészeti biznisz, mint a képkereskedelem, és a fotónak igenis lehet olyan tárgyi jelentősége, mint a képzőművészeti alkotásoknak. A Mai Manó Ház egyik nem titkolt célja többek közt felhívni a figyelmet arra, hogy a fotóművészet nem internetről lelopott fájlokban, hanem eredeti darabokban él. És bizony még az ingyenképek korában is dollárezrekért kelnek el a fotótörténeti klasszikusok.
Az érték persze nem kizárólag számokban mérhető, a lényeg az a bizonyos varázs, amit a szerző keze nyoma nyújt. Ha Dorothea Lange saját jegyzeteivel látta el a Vándorló anya képét, vagy ha André Kertész sk. cincálta meg a Chez Mondrian széleit, a leginkább tamáskodó JPG-hívő is elhallgat. Még ennél is fontosabb viszont a nyomatok csodás minősége. Eredeti kópiákról lévén szó, a képek részletgazdagsága lenyűgöző, bizonyos esetekben pedig egyedülálló. Capa híres Normandiai partraszállásának katonáját például csak a Greenberg tulajdonában lévő darabról sikerült azonosítani, mivel ez az egyetlen olyan papírkép, amely, még az elsők közt nagyítva, megőrzött valamennyit a habok közt kúszó katona arcvonásaiból. 
A részletek mellett a tónusok mélysége az, ami magával ragadja a nézőt. A feketék sűrűsége és a szürke árnyalatgazdagsága egyértelműen az eredeti darabok mellett kampányolnak. Roy DeCarava képeinek gomolygó feketesége a mély, mélyebb, legmélyebb és a még annál is sokkal mélyebb sötétség kontrasztjával dolgozik, aminek részletgazdagságát most végre megérthetjük. Valahogy úgy, mint hogyha Rembrandtot kizárólag csillogó lapú albumokból ismernénk, ahol csak egy részlettelen, fekete masszából kiemelkedő alakot látunk, aztán mikor először szembetalálkozunk az eredeti festménnyel, rájövünk, mennyi minden van abban a szurokszín tömegben.
Henri Cartier-Bresson, Madrid, 1933 © Henri Cartier-Bresson/Magnum Photos
Henri Cartier-Bresson, Madrid, 1933 © Henri Cartier-Bresson/Magnum Photos
A Mai Manó Házban kiállított képek egy részét jól ismerjük, más részét már láttuk, kevesebb az a kép, amivel sosem találkoztunk. Hogy hány szerzőről hallott már valaki, függ az érdeklődéstől, képzettségtől, ám a képek ismerősségét garantálja, hogy sokuk napjaink művészi és hétköznapi vizuális kultúrájának alappillérét jelentik. A kiállítás egyik célkitűzése a fotós szakma, a tanulók és a nagyközönség képzése, a fotográfia klasszikusainak bemutatása a hazai közönség számára. Az oktatói szándék igen hangsúlyos, hiszen a kiállított szerzőkhöz bibliográfiát is kaphatunk, amit a múzeum könyvtárában szorgalmasan át is nyálazhatunk.
Ami azt illeti, a súlyos névsor valamelyest le is taglózza az embert. Egyrészt felvillanyoz a tudat, hogy újra láthatjuk vagy megismerhetjük a klasszikusokat, másrészt azonban a didaktikai jelleg meg is foszt a gondtalan élménytől. Az ember elkezd azon rágódni, melyik szerzőt ismeri, melyiket nem, mígnem a műélvezet átcsap egy izzadságszagú intelligencia-tesztbe. Ez a hozzáállás megfoszt a képek élvezetétől, pedig a kiállítás épp ezt erősítené.  Lépten-nyomon belebotlunk a kérdésbe: „Na, és őt ismeri?” Aztán, mintegy lemondón sóhajtva tudatlanságunkon, kapunk egy rövid leírást a művészről, a korról és irányzatról, mi meg izgulhatunk, hogy a végén lesz-e felelés.
Dorothea Lange, Migratory Cotton Picker, Eloy, Arizona, 1940 © Library of Congress. Fotók: Mai Manó Ház
Dorothea Lange, Migratory Cotton Picker, Eloy, Arizona, 1940 © Library of Congress. Fotók: Mai Manó Ház
A szigorú okítást enyhítendő a kommentárok közt helyet kaphattak volna a képek saját történetei, Greenberg személyes, képekhez fűződő élményei, de sajnos ezek elmaradnak. Pedig épp attól lehetne igazán testközelinek érezni a vintage-kópiák jelenlétét, ha megismerhetnénk nemcsak a mű, hanem a papírkép történetét is. Ha a feliratok elmesélnék, hogy André Kertész fotója valójában képeslap és a széle azért szakadozott, mert a fotós sokszor húzta elő a mellényzsebéből. Vagy ha megtudhatnánk, hogy Cartier-Bresson 1933-as madridi utcafotója saját, személyes jegyzetfüzetéből esett ki, és kezdte meg kalandos vándorútját a fotópiacon. Vagy, hogy Dorothea Lange Vándorló anya képét Greenberg először eladta, hogy a boldogtalan nő arca ne szomorítsa el a gyerekeit, de annyira sajnálta, hogy később újra megvett egy másik vintage-kópiát. 
Információból persze nincs hiány, az anyag így is szinte befogadhatatlanul nagy. Célszerű tehát a teljesség igénye nélkül bóklászni és csodálni a képek tárgyi jelenlétét, a fotó fétisjellegét, ami, bármilyen ellentmondásos is, de létezik.
A kiállítás megtekinthető 2014. január 5-ig. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek