A Makovecz Imre nyomdokain indult Ekler Dezső szerencsés: most egyszerre két kiállítással is szerepel a pezsgőnek legnagyobb jóindulattal sem nevezhető építészeti kommunikáció alternatív színpadán. Életmű-kiállítása az egri Kepes Központban látható december 31-ig, a dabasi Trafik kör pedig az „Év alkotója”díjjal jutalmazta, és ennek kapcsán többórás videofilmeken mutatja be Ekler munkásságát. A Trafik elnevezés ne tévesszen meg senkit, nem a nemzeti dohányboltok alternatívájaként működő illegális árudáról van szó, ahol titokban pajzán videókat mutogatnak a 18 év alatti közönségnek. A dabasi Trafik helyi építészek és képzőművészek által üzemeltetett közösségi-kulturális intézmény – egy hajdani rokkant trafikos felújított, rendhagyó külsejű bódéjában. 

Az építészeket nem kényezteti a hazai média. Vigaszul – vagy bosszúságul? – szolgál a külföldi sajtómegjelenés, ami az utóbbi években igen csak szép sikereket hozott honi építészeinknek. A négyes metró új állomásai mellett több hazai borászat is megjelent neves külföldi szaklapokban. Ekler Dezső ebben is úttörő volt, a kilencvenes évek elején tervezett Tokaj hegyi Disznókő borászata már akkoriban bekerült a nemzetközi médiába. Életmű-kiállítást pedig talán egyetlen ma élő magyar építész sem mondhat magáénak. 

Ekler életpályájának bemutatása jó kezdet – egy teoretikus alkotó építészetben megfogalmazott világképe bontakozik ki, ahogy teremről teremre haladva változnak látványosan a stílusok a változó idővel.  Magyarázva ezzel azt, ami egyébként aligha szorulna magyarázatra, hogy ti. az építészet se más, mint a többi művészet: kísérlet a világ rendjének felfejtésére. Káoszból kozmoszt teremteni, falak közé szorítani a megfoghatatlan, kezeink közül kiszökő teret, és lehetőség szerint becsalogatni a téren és időn túli létezőt a magunk fabrikálta hajlékba – ez az építészet szakralitása. A hétköznapjai pedig nagyon is praktikusak: lakható kerteket teremt a civilizáció működéséhez. 

A szakralitását vesztett XX. században az építészet érdeklődésének fókuszába a funkció és az őszinte szerkezetiség került, a szimbolikus mondandó egy időre háttérbe szorult. A történeti formákban rejlő szimbolikát az erre irányuló pszichikai igénnyel egyetemben az úgynevezett posztmodern építészet fedezte fel újra a múlt század hetvenes éveiben. A technikailag egyre tökéletesebb funkció – kielégítés helyett az épület mint műalkotás ismét az örök kérdésekre próbált válaszokat keresni.  És ha azokat nem is találta meg – hisz már a kérdésbe régen belegabalyodott – természeténél fogva nem tehetett mást: leképezte a kor aktuális elképzeléseit tér, idő és ember viszonyáról. A teoretikus építészek munkái a káoszban stabilitást kereső modern lélek épületben megfogalmazott metaforái. 

Ekler Dezső bevallottan a teoretikus építészek közé tartozik. Építész diplomájának megszerzése után városszociológiával foglalkozott, és két, kifejezetten elméleti indíttatású, újító építész hatására tért vissza a gyakorlati tervezéshez. Egyikük Aldo Rossi, aki az 1960-as években először írt és teoretizált, csak ezután kezdett házakat tervezni, és vált a posztmodern egyik megkerülhetetlen alakjává.  Másik meghatározó mestere Makovecz Imre, a magyar organikus iskola megteremtője volt, akivel több évig közös műteremben dolgozott. 

Bár Rossi a geometrikus alapformákban, Makovecz pedig az organikus, természeti előképekben kereste az építészet archetipikus formáit, mindketten a metafizikai tartalom kifejezésében látták az építészet küldetését. Ezt a sort folytatja Ekler Dezső, és kiállított munkái a laikusok számára is érthetően kirajzolják az ívet, amit ezen az úton bejárt. Épületei – a látványos stílusbeli különbségek ellenére – mindig ugyanarra a kérdésre keresik a választ: föld és ember viszonyára. Házai mai terminussal élve voltaképpen land-art munkák, a természet szerves folytatásai, az emberi beavatkozás egyértelmű nyomaival. Kezdetben az antropomorf formálásban találta meg a választ, korai épületei a klasszikus „organikus építészet” darabjai, házainak szeme, szája, üstöke van. Fokról fokra, a történeti építészet elemeinek stilizálásán keresztül jut el korunk töredezett, feszültséggel terhelt síkokból építkező tér-elképzeléséhez. Legutolsó – még csak terv formájában létező – munkája ismét egy borászat: háromszögekből szerkesztett óriási zöld hernyó, amely a szőlőbirtok közepén terpeszkedve nyeli el a föld termését, hogy azután rejtélyes technikával emberi fogyasztásra szánt, jó pénzért eladható áruvá alakítsa. 

De mielőtt a sok teória elriasztaná, sietünk megnyugtatni a leendő látogatót: a filozófiát a játék, az alkotó kreativitás látványos épületekké formálta. Maga a kiállítás is igyekszik látványos gesztusokkal élni – a legutóbbi megvalósult épület, a Somló hegyi borászat szokásosnál jóval nagyobb, hasznos funkcióval is bíró, egyszemélyes vetítőhelyiséget magában foglaló modellje fogadja a belépőt a Kepes Központ üvegezett átriumában. A szokatlan léptékű épület-szelet és a falakon azt körbefogó hatalmasra nagyított tervrajzok a nem szakmabeli néző számára is átélhetővé teszik az épület mondandójának lényegét: a földből lendületesen előtörő, a föld fogva tartó erejével küzdő archetipikus ház-alakzat eltorzított dinamikáját.

Az utolsó termet lágy, virágzó optimizmus tölti meg: a férfias jang után a női pólus. Ekler Dezső tárgytervező munkássága szintén nem állt meg az ország határainál: az Alessi cég felkérésére – csakúgy, mint Aldo Rossi – teáskészletet tervezett. Rossi teáskannája máig az Alessi egyik legsikeresebb terméke, cukortartója Brunelleschi firenzei dómkupolájának idézete, és egyben Rossi építészetfilozófiájának eszenciája. Ekler teáskészletének ihletője a család eszménye, testes és gömbölyded kanna szögletes kiegészítőkkel kísérve. Színes csészéi pedig virágkelyhek átiratai, élénkek és változatosak, mint a természet maga. Az egri kiállítást végigjárva, megtámogatva a kurátor, Széplaky Gerda értékes szakmai vezetésével „Az építészet alapjai” tantárgyat bizton abszolválhatja bárki, aki ezért hajlandó Egerbe elutazni. Mi csak bátorítani tudjuk a vállalkozókat: megéri!

 

A kiállítás megtekinthető 2013. december 31-ig.