Denevér / TR Warszawa (a Trafóban)
2013.10.01.

Két dolgot ne feledjünk. Már az első percben egyértelmű(nek tűnik) egy video-bejátszás alapján: aki meg akar halni, meghal. Az utolsó munkanapját abszolváló eutanázia-klinikán alkalmazott kezeléseket pedig megfigyelők ellenőrzik. Mi, a nézők. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

A szünet nélkül százharminc percig tartó előadás ifj. Johann Strauss A denevér (Die Fledermaus, lengyelül Nietoperz) című operaoperettje nyomán keletkezett: Wéber Kata és Mundruczó Kornél szövegét a TR Warszawa vitte színre. A lengyel nyelvű (magyar feliratozással kísért) színművet a magyar közönség a szeptember 28-i és 29-i vendégjátékon tekinthette meg. Az idős, gyógyíthatatlan beteg karmester és vele szolidaritást vállaló felesége terjedelmes kvázi-felvonást kitevő hívotthalál-története nagyszabású, eredeti élményt nyújtott Mundruczó Kornél rendezésében, video-installációjával és borzongató fényorgonájával. 

A korántsem minden morális vagy anyagias gyanú felett álló intézmény – mely holnaptól, újév napjától már nem folytathatja tevékenységét – közege és az alig néhány szereplő megteremti az akart, egyben iparosított elmúlás bizarr-ironikus szertartásszínházát, melyben a felvetődő végső és vég-kérdésekre szinte lehetetlen helytálló válaszokat adni. A nézők tanácstalanságára is építő, hangsúlyozottan interaktív teatralitás ellenére (mondottuk, mi vagyunk az utolsó klinikai átsegítések megfigyelői, erkölcsi tanúi és ellenőrei, akik még nyugtató pirulákat is kapunk, majd kiderül, mi végre), az imitált gesztusokban is jelen van a halálprobléma rémsége, fensége, titokzatossága. 

A fiatal Sebastian Pawlak a szándékosan tessék-lássék módra fejébe nyomott szőkés ősz parókában, torzított arccal, lassított mozdulatokkal hozza a nyolcvanon túli karmester lelkileg rég lezárt, immár szinte drámaiatlan emberi végdrámáját. Halála az év-idő fordulópontján következik be, épp arra emlékeztetve, hogy szilveszterkor-újévkor rendre sikerrel vezényelte A denevért. Utolsó levegővétele csöndes-észrevehetetlen búcsú, mellette fekvő feleségének élete is – megtévesztő halál-harmóniával – ugyanabban a pillanatban huny ki a méregpohárnak köszönhetően (Agnieszka Podsiadlik ugyancsak fiatal művész, mint valamennyi közreműködő; az asszony elaggottsága még jelzettebb, mint férjéé. A két öreg elemi természetességgel, ügyet egymásra alig vetve már csak úgy létezik egymás oldalán utolsó óráiban, mint két megbonthatatlanul összetartozó, önmagyarázatra nem szoruló tárgy, tárgy-fél). Haláluk felöltözötten, a fekete ruhába vont testek önvédelmi eleganciája által valamelyest könnyülve történik a színen – de mi addigra már láttuk, videón, a karmester mezítelen testének képzőművészeti allúziókat keltő, az ikonikus Krisztus-korpuszra ráutaló, vigasztalan másik agóniáját is. Hallottuk, hogy utolsó érdemleges, súlyos szava egy emlékfoszlány-operettszó volt: gerlice.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Ez a rész lenyűgöző, mellékinformációi is roppant pontosak, miliője felemelően szorongató. Az időnként lepedők függönyével takart tágas, műkarácsonyfás helyiség (Ágh Márton a látványtervező) bal oldala a négy ággyal, egyebekkel valóban kórteremre hasonlít, a vele feleselő jobb oldal egy közepesen adjusztált fodrászszalon várójának mása. A házaspár a végletes szituációhoz valamelyest illő magatartást hiába kereső lánya mind a halálos helyzet, mind a szilveszteri időpont okán indokoltan issza le magát kórházi whiskyvel, és az apját, az öreg dirigenst finomabban, utoljára megérintő szexuális vágy, halálerotika nyersebb változataként kefél is egy sietőset, kevéssé jót az alorvossal. A szülők még meg sem haltak, a készséges helyben hamvasztás szükségképp még nem következett be, de a nő már regeneráló holnaputáni egzotikus nyaralás iránt érdeklődik telefonon az utazási irodánál, a beosztott orvos pedig zürichi praxisra készülő főnöke háta mögött németországi eutanáziás karriert szövöget.

A darab bő első harmada a szerepükből hirtelen kilépő színészek váratlan operettszámai révén a hátborzongató groteszkum későbbi, célirányosabb kifejlésével kecsegtet, s bár nem egészen értjük, miért gondolja úgy Mundruczó – felfogását a szóróanyagokban előre bocsátva –, hogy „az operett szerintem kifejezetten halál-műfaj” (holott épp a halál-nélküliség, haláltalanság műfajának látszik), mintha valami nagy, újszerű műfaji és előadás-képlet bontakozna ki. Meglehet, az operett lengyel kötődésű, Witold Gombrowicz-féle elmélete, a „monumentális idiotizmus” jegyében. E reményt a közjátékszerű, rövidebb középső rész (a megszűnő kórház felszerelésének bazári, cimboráló, gunyoros végkiárusítása, utóbb a kórterem mesterkéltnek ható részleges beomlása) megtorpantja. Eluralkodnak a kabaréfogások, melyeknek árnya a komplex és komplett karmester-történeten csupán átsuhant, jótékonyan és sejtelmesen járulva az operettes kolorithoz (bár a hüvelykujj nyalogatásával érzékeltetett szilveszteri virslievés sem nagyon akart már illeszkedni a jóval összetettebb stílusú előzményekhez).

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
A harmadik résznek nevezhető utolsó „felvonás” – mintha külön előadás lenne – elindít egy újabb eutanázia-példázatot, immár tudatosan eltúlzott naturalisztikus figurateremtéssel a középpontban. Dawid Ogrodnik az összerendezett végtagmozgásra már teljességgel alkalmatlan volt papírhajtogató művész, a világmindenséget az origami matematikája felől értelmező Lukasz szerepében egy emberroncs állandó vonaglásainak míves koreográfiájával él, és a parabola, amely egy erotizált pietà-variánst és már-már melodramatikus mozzanatokat is magába foglalna, teljesen elszakad az indító koncepciótól. A radikális és kevéssé sikeres (bár önmagában nem érdektelen) formanyelvi változtatás mellett az erkölcsi hangsúlyok is problematikusak, a közönségnek a cselekménybe való bevonása esetlen. Az ápolónő, aki az idős házaspár halála után – új év, új élet – fellázadt főnöke-szeretője és másik kollégája állítólagosan kegyeshalál-osztó gyakorlata, az egyszerre üzem és üzelem kórház ellen, semmiképp sem állíthatja döntése okaként, hogy a karmester feleségét nem kicsiny vagyonáért megölték volna. Nem ezt láttuk, hanem egy idősnek maszkírozott fiatal színész oldalán egy decens, ám roskatag matrónát alakító fiatal színésznőt, s kettejük színháza a szeretet-akarat összehangoltságát sugallta számukra egyértelmű és megmásíthatatlan, számunkra esetleg vitatható vagy el nem fogadható közös döntésükben. (Azt mindenképp be kell látnunk, hogy a saját halál akarásának egyértelmű igenjét kimondani képtelen Lukasz, illetve az új személyiséggé lényegülő ápolónő ellenmondásosságában is létező drámája tükre a másik eutanázia-történetnek.)

A Mundruczó Kornél rendezte Denevér megingása, sőt „szétingása” leginkább abból fakadhat, hogy a koncepcióban végül épp A denevér nem leli a helyét. „Valójában csak motívumokat és dalokat használtam Straussból” – vallja az alkotó. E motívumok (a szilveszteri időpont, az Orlowski név, a pezsgő keltette asszociációk stb.) majdnem idegen zárványként maradtak benne a produkcióban, melyet a kitűnő, hajlékony színészcsapat – a már említetteken kívül: Małgorzata Buczkowska, Roma Gąsiorowska, Justyna Wasilewska, Rafal Maċkowiak, a főorvos amolyan kikiáltó-szerepében Adam Woronowicz – szolgál, továbbá Szemenyei János, most főleg zenészként.

A szilveszter és a gerlice „átjött” ifjabb Strausstól, a többi nemigen. De azért a darab láttán ne feledjük: aki meg akar halni, meghal. Vagy nem. Vagy nem úgy. 
Cím:  Denevér,  Szöveg:  Wéber Kata, Mundruczó Kornél,  Rendező:  Mundruczó Kornél,  Díszlet- és jelmeztervező:  Ágh Márton,  Zene:  Szemenyei János,  Dramaturg:  Thury Gábor,  Fény, videó:  Mundruczó Kornél,  Szereplők:  Malgorzata Buczkowska, Roma Gasiorowska, Agnieszka Podsiadlik, Justyna Wasilewska, Rafal Mackowiak, Dawid Ogrodnik, Sebastian Pawlak, Adam Woronowicz