Évek óta állítom, hogy az egyik legizgalmasabb, mégis (vagy tán épp ezért) szigorúan emberi léptékű, látszólag színházi, valójában össz-művészeti fesztiválunk a Placcc: maroknyi csapata lelkesen és kedvesen terelget minket, a naiv közönséget háztól házig, köztértől köztérig és tovább. Mert itt és most mind ártatlan nézők vagyunk, a Placcc és felkért-meghívott alkotótársainak ars poeticájában ugyanis a meglepetés ereje legelöl áll a sorban. Amitől pedig varázslatos lesz az egész, az az, ahogyan nézni, látni, figyelni tanítanak, mindezt pedig okosan és szeretettel, gondolkodva és gondolkodtatva teszik. Szóval, aki még nem járt a Placccon, sürgősen pótolja, aki meg járt, úgyis tudja, miről beszélek. 

Tavasszal már megvolt a premierje a Volt egyszer egy Csepel művek című – minek is? Zsírégető lélekfitnesznek és múltfeldolgozó túrának nevezi a többek között helyspecifikus projektekben is utazó magyar-holland Space társulat (Ardai Petra, Luc van Loo) az egyórás historikus emléksétát, melyet – és ettől válik igazán egyedülállóvá a dolog – ezentúl bárki bármikor megtehet, hiszen okostelefonjára vagy táblagépére letöltheti magyarul vagy angolul a túrához készült alkalmazást. Onnantól fogva pedig csak követnünk kell az elhangzó és feltűnő utasításokat, melyek segítségével egy nem is olyan rég letűnt világ mélyére ereszkedhetünk.

Merthogy a fénykorában 35 ezer embernek megélhetést és még sok minden mást jelentő Csepel Művek önálló univerzum volt, kisváros a nagyváros szélén, az egészen biztos. Hangsúlyos a volt, hiszen bár innen-onnan még hallom a szerszámok csattogását, látok néhány munkába igyekvő vagy onnan távozó nőt és férfit, azért ez most inkább hasonlít egy kísértetvárosra, mint egy nyüzsgő nagyüzemre. Gyanakodva is méregetnek minket, betolakodókat a mai bennszülöttek: a fülhallgatóval, táblagéppel felszerelkezett turistacsapat tagjai ugyanis időnként megállnak egy nem éppen méltósággal omladozó épületnél, egyensúlyoznak a széttöredezett macskaköveken, máskor meg a gyomokkal benőtt falakat kémlelik. 

Nyomokat, jeleket, emlékeket keresünk a helytörténészek közreműködésével összeállított hangzó anyagot hallgatva, csodálkozva vetjük össze a tegnapelőtti fotókat a mai valósággal. Végül egy pillanatra megállít minket az alkalmazás, és azt kéri, nézzünk fel az égbenyúló kéményóriásokra és képzeljük el, mi lesz itt tíz év múlva. Megteszem, bár tán jobb ebbe bele se gondolni, mindenesetre a nosztalgikus-szomorkás séta végén beköszön a valóság: egy botcsinálta idegenvezető a hozzá hasonlóan kissé illuminált útitársait épp arról tájékoztatja, hogy erről az erkélyről mondott egyszer beszédet Kádár János… 

A Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakos hallgatói és vizuális művészek alkotják a Dinamó Budapest nevű független csapatot. Pár éve a Fogasházban a Pamlényi Pál Postás Panoptikummal hívták fel magukra a figyelmet, most meg a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Andrássy út 52. alatti fiókkönyvtárába invitáltak virtuális utazásra. Elsőrangú idegenvezetőket kapunk, a magyar és világirodalom legtöbbnyire klasszikus szerzőit, akiknek a művei, pontosabban az azokból gondosan összeválogatott citátumok szolgálnak bédekkerül a bő egyórás író-olvasó találkozón. Minderről mindjárt kevésbé rejtélyesen is szólok, mindenesetre a Bábeli könyvtár kivételes, delikát élmény, könyvbarátoknak kötelező penzum. 

Manyika néni (Kamondy Ágnes) fogad minket egy könyvekkel telezsúfolt, sötét szobában, ahol jogainkat és kötelességeinket ismerteti. Nagy vész van odakint, a könyvtár óvó falain túl, mi azonban kapunk egy esélyt a sorstól vagy tán tőle, hiszen itt ideig-óráig biztonságban vagyunk. Szerepeket kapunk, kis, színes szalagok jelölik, hogy melyikünk a bennszülött vagy a király, ki a kurva vagy a forradalmár. Nincs más dolgunk, mint megkeresni és követni a könyvtárteremben a saját szalagunkat, majd kézbe venni és elolvasni a játékba bevont kötetek megfelelő oldalait. Bevallom, az első, aprólékos gonddal kipreparált, megfestett és összeragasztott könyvnél megsajdult a szívem, de egy kritikus kolléga szerint főleg a leselejtezett kötetekből válogattak az alkotók, na jó, a könyvrongálás vádja alól ezennel felmentem őket (Cserne Klári, Schnábel Zita, Thury Gábor, Zsigó Anna).

Meg hát amit cserébe kínálnak, az felejthetetlen: az összeollózott idézetek Zolától és Shakespeare-től, Polcz Alaine-től és Nemes Nagy Ágnestől, Weöres Sándortól és még tucatnyi más írótól ugyanis egy kissé hézagos, de azért jól követhető történetet adnak ki. Egy olyan sztorit, amiben a látszat ellenére egyáltalán nem vagyok egyedül, olykor összefutok másokkal, akik szintén a rengetegben bolyonganak, és mégis, ez a történet csak és kizárólag az enyém. 

Ahogy a tavasszal még a Placcc keretében bemutatott, mostanra önállósodott Promenád – Városi sorsturizmus című Artus & Stereo Akt koprodukciónak, Boross Martin rendezésének is bizonyos értelemben én vagyok a főhőse. Mert olykor kizárólag rajtam múlik, mit veszek észre a város szövetén végrehajtott apró változtatásokból, azokból a látszólag jelentéktelen beavatkozásokból, melyek a kétórás kiránduláson az egyszerre ismerős és mégis meghökkentő hangulatért felelősek.

Itt buszra ültetnek minket a Duna-parti Bálna tövében, fülest kell feltennünk, a benne szóló atmoszférateremtő zene, a rendező élőben és mások felvételről szóló hangja szinte meditatív állapotot idéz elő rövid idő után. Nincsenek instrukciók, inkább csak vitatható vagy vitán felüli igazságok és meglátások útról, utazásról, emlékezésről, személyes és közös történetekről. Meg persze az észlelés működéséről, érzékeink megcsalhatóságáról, asszociációs képességeinkről, az ismétlés lehetetlenségéről. 

Ez utóbbiakat az utunkat szegélyező, megtervezett véletlenszerűséggel felbukkanó szereplők és látszólag megmagyarázhatatlan cselekedeteik demonstrálják. Akik szándékosan nem mesélnek el egy történetet, inkább belefognak különböző sztorikba, nem véve tudomást az őket egy autóbusz üvegfala mögül figyelő nézőkről. Meg a tőlük és tőlünk is sokszor karnyújtásnyira lévő civilekről, akik persze nem sejtik, hogy ők is történeteket, életeket, sorsokat mesélnek a testükkel, a mozdulataikkal, a gesztusaikkal. Egy megfigyelés: a közepesen fásult felnőtt korú járókelők konzekvensen nem vették észre a körülöttük és mellettük, tulajdonképpen velük játszó előadókat, miközben a gyerekek előtt rendre lelepleződtek a szürke valóságot megbolygató játékosok. És a gyermeki felismerés öröméből nekünk, voyeurködő sorsturistáknak is jut, hiszen az elsőre semmibe tartónak tűnő szálak a szemünk előtt gabalyodnak össze és válnak szét, mi pedig közben drukkolunk újdonsült ismerőseinknek, hogy megtalálják önmagukat és egymást. Legvégül meg minket is.