Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ IMAX-METÁL SZÜLETÉSE

Metallica – Through The Never
2013. szept. 24.
A Metallica színpadra állította a legütősebb metálkoncertet, leforgatta a koncertfilmek Avatárját, 3D-ben ördögvillázó rajongókkal és lezserül pengető rocksztárokkal. A Through The Never túllép a valóságon és a koncertfilm zsánerén, hogy tökéletesre mosott élményt adhasson. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Ma már nem születnek rocksztárok. Nem mintha nem zajongana a garázsokban egy-egy olyan loboncos fiatal, aki ne tudná belőni magát a köztudatba egy-egy pofonegyszerű gitárriffel. Egyszerűen arról van szó, hogy megváltoztak a zenehallgatási és rajongási szokásaink: az internet hozta „demokráciában” tízszer, százszor annyi zenekarra oszlik el a hallgatók szabadideje. A korlátlan zenefogyasztás korában már nem kap annyi időt egy alkotás, nem ássák mélyre magukat a hallgatók a háttérinformációkban, a dalszövegekben vagy a kimunkált frontgrafikákban. 

Pedig a rajongáshoz ez kell: hogy az információ intim közelségbe rántsa és emberivé árnyalja a sztárt. A Metallica is felismerhette ezt, mikor 2003-ban úgy döntött, kiadja a Some Kind of Monster című dokumentumfilmet, amelyet a 2003-as St. Anger lemez készítése során forgattak. A zenekart vezető Lars Ulrich dobos és James Hetfield gitáros-énekes élete mélypontján tanyázva, egoizmustól és kicsinyes hatalmi harcoktól hajtva esett egymás torkának a felvételeken. Ez a szokatlanul profán és emberi önportré egy esendő banda képét körvonalazta: miután a Metallica beperelte az első óriás zenemegosztó rendszert, a Napstert, és ezzel hegyomlásszerű népharagot zúdított saját fejére, a Some Kind of Monster önreprezentációja azt sugallta, ők is csak emberek, akik hibáznak – a különbség csak annyi, hogy ők a malőrjeik tanulságát zenébe forgatják.
Akkoriban szükség is volt arra, hogy szélesre tárják a próbafülke ajtaját, és közel engedjék magukhoz a rajongókat, hogy azok megérthessék, hogyan is született meg a St. Anger. Mivel értelmetlen keménykedéseivel, steril, fapados hangképével ez a lemez a Metallica leggyengébbje – korántsem méltó a technikailag komplexre gyúrt, temérdek harmóniával felvértezett korai munkáikhoz. Az irány ezek után adott volt: ha előre nem megy, akkor nyomás hátra, vissza a múltba, ahova a retrós, 2008-as Death Magnetic-kel jutottak. A ’91-es Fekete Albummal és az MTV-n agyonjátszott Nothing Else Mattersszel menthetetlenül mainstream bandává avanzsáló Metallica újra metálsztár akart lenni – ám ez nem a szintén vegyes fogadtatású 2008-as lemezzel, hanem a Through The Never filmmel sikerül maradéktalanul.
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Siessünk is leszögezni: ez nem egy koncertfilm. Ez egy játékfilm, amiben egy koncertet ad a Metallica – tartja Charlotte Huggins producer. Más így a műfaj: míg a koncertfilm az elcsípett pillanatok esetlegességéről, a megismételhetetlen jelenlétről szól, addig a Through The Never a tökéletes pillanatról, a minden momentumában kicentizett, gondosan felépített előadásról. Antal Nimród mozijában ugyanis úgy játszik a Metallica, ahogy már régen nem tud: Hetfield otthon hagyja a hamis hangokat, dallamaiban minden egyes vonás kidomborodik, amit anno odakarcolt, és Ulrich se csalja el a svájci óramű precizitásával vetekedő lábdobos témákat. És úgy egyáltalán: nem izzad, nem erőlködik senki, csuklóból hasítanak a riffek, ízesen ropog a basszgitár, ahol kell, ott dörgedelmes, máshol meg puhán koppanó, misztikusan csengő a zene. Feljavított hang- és képminőség tornázza fel a soha nem látott-halott produkció nívóját, ami során nem csak a zenét (a dalokat a legütősebb részekre nyesték vissza, hogy intenzifikálják a hatást), de a színpadot, a látványt is felturbózták.
A koncepció szerint a Metallica ikonikus képi világát, elsősorban a borítók jellegzetes szimbólumait állítják színpadra – szó szerint. Az …And Justice For All alatt tényleg felépül Doris, a repedt, bekötözött szemű, kígyókkal körülfont igazságszobor, a Ride The Lightningban ott lebeg a villamosszék és dörög egy valódi (!) Tesla-generátor a riffhegyező Hammették feje felett, a Master of Puppets alatt a földből törnek fel az amerikai katonasírokat idéző fehér keresztek, hogy füstbe vonják Hetfieldet, amint a metálzene egyik emblematikus gitártémáját reszeli. Közben Pados Gyula operatőr kamerája olyan pillanatokat les el, amit egy normál koncertfilmben soha nem tudna: a zenekart mobillal vevő rajongót (akinek még telefonján is kristálytisztán látjuk a képet!), az összesmároló elsősoros párokat, az egy emberként, koreografáltan villázó-karlóbáló közönséget. Ha a Hammett-Hetfield tengely összeáll egy lazán csavart ikerszólóra, a kamera közel fúrja magát hozzájuk, hogy Kirk gitárján minden horrorfilmcím-felirat, James farmerdzsekijén minden párdolláros metálfelvarró kivehető legyen.
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Ez is intimitás, ez is közelség, de teljesen másfajta, mint a Some Kind of Monsteré: míg az a dokufilm emberivé, a Through The Never istenné teszi a Metallicát. A tűélesre pontosított, tisztára suvickolt hangzás, a korrigált performansz mellett a soha nem látott képekkel és beállításokkal, ahogy alulnézetből, kétcentiről kapják lencsevégre a zsigerből felszakadó, tüdőn vágó zenét zúzó bandát. Már a nyitóképektől kezdve, ahogy James elhúz egy menő kocsiban, vagy a basszeros Trujillo egy hangládákból tákolt szobában szó szerint remegteti a falakat, a Through The Never ellép a realitás talajáról, hogy átadhassa a rajongóknak a perfekt Metallica-élményt. S erre erősítenek rá a fiktív szálak is, amik bizony tényleg értékelhetetlenek lennének, ha önálló sztoriként próbálnánk kibogozni őket. A Trip nevű road szürreális küldetésének semmi, de semmi értelme, és a film is olyan nyeglén szövi a szálakat, és dobálja hősét egyik jelenetből a másikba, hogy egyértelmű: Antal Nimród ezeket hangulatfestő epizódoknak szánta, és a One háborús tematikájához, a Master of Puppets bábmániájához vagy épp a Fuel vágtájához háttérvetítésnek beillő képfüzért forgatott. Ezt jelzi a Ponyvaregényre és a Kiss Me Deadly-re visszautaló McGuffin-blöffel, a táskával, ami után Trip kajtat, de a néző soha nem tudja meg, mi is van benne.
A rendező a táska-motívummal aláhúzza, hogy nem a fiktív sztori a lényeg, hanem a Metallica. A Creeping Death-szel vesén bökő, a For Whom The Bell Tollssszal taglózó vagy a Memory Remainsszel kamilláztató Metallica. Akik még olyan pofátlan(ul vicces) húzásokat is bevállalnak, mint amikor leomlik a fél színpad, de a srácok behangolnak – kristálytiszta, perfekt hangkulisszák között –, majd Hetfield hozzáfűzi: „Így szól a Metallica a garázsban. Ez engem a Kill ’Em Allra emlékeztet.” – és átgalloppoznak a Hit The Lightson. Mosolyfakasztó, de egyben lenyűgöző az az önmitizálás, amit a Through The Neverben véghezvisznek. 
A Metallica ráérzett arra, mire van szüksége a rajongóknak a rossz minőségű koncertfelvételekkel túlzsúfolt Youtube korában: a tökéletes koncertélményre. A Through The Never ezzel nem csak újra rajongóvá tesz, de visszaállítja a legnagyobb rocksztárok renoméját egy rocksztár-mentes korban.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek