Székely Csaba: Bányavíz / Szkéné Színház
2013.09.25.

Mindenki onnét jön, ahonnét tud, és mindenki ugyanoda tart. A múlt és a jövő elveszett, tudjuk ezt már Székely Csaba drámatrilógiájának első két darabjából, a Szkénében bemutatott harmadik darab, a Bányavíz csak megerősíti mindezt. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

Márkus Sándor, Eke Angéla
Márkus Sándor, Eke Angéla
A trilógia első része, a Bányavirág tavaly, a második rész, a Bányavakság idén kapta meg a legjobb magyar drámának járó díjat. A Bányavíz ugyanebben a komor, zárt világban játszódik, ha tetszik, aláhúzza, véglegesíti azt, amit a másik két szöveg is megmutat: a ki- és továbblépés lehetetlenségét, a térbe és időbe való bebörtönzöttséget. Mert nemcsak Moszkva, Kolozsvár is elképzelhetetlenül messze van innen, mert az idő sem természetesen strukturálódik. Nincs múlt, csak a közelmúlt, ez a világ ott kezdődik el, ahol minden összeomlik, és nincs jövő, csak a napról napra önmagát ismétlő, folyamatos és kilátástalan jelen, ami egyre újabb és újabb katasztrófákat generál.

A pedofil pap és nevelt fiának története persze először borzasztóan zavarba ejtő, és arra késztet, hogy gyorsan rövidre zárjuk magunkban a kérdést, hiszen olyan is lehetne, mint az egyszeregy: szegény fiú, gonosz öregember, tiszta sor. Csakhogy a két szereplő viszonya ennél sokkal bonyolultabb, mert nincs olyan, hogy jó vagy rossz ember, és erre az Ignácot alakító Kaszás Gergő érzékeny, részletekig pontos játéka világít rá. A pap ugyanis nemcsak magáévá teszi napra nap Marcit, hanem – és ez teljesen egyértelmű – szereti is, bűnösségének teljes tudatában küzd a saját lelkével. 

Márkus Sándor, Bozó Andrea, Kaszás Gergő
Márkus Sándor, Bozó Andrea, Kaszás Gergő
Az önmagával folytatott harc egy nagyon tiszta pillanata az a jelenet, ahol Imola (Eke Angéla) hisztérikusan kutat egy kis csokoládé után, és mikor Ignác észreveszi, leemel az egyik polcról egy táblával, majd borús tekintettel azt mondja: „tudom én, milyen a csillapíthatatlan kívánás”. Minden gesztusában, minden mondatában, a pofonokban, a féltékenységben ott van fia iránt érzett önző szeretete, és görcsös törekvése arra, hogy megtartsa.

A fiú pedig menni akar, mert „erősen kínozza a szomorúság”, és már a drámaszöveg olvasása közben is teljesen egyértelmű, hogy Márton az egyetlen, aki elmehetne, aki találhatna kiutat a miliő fojtó közegéből. Márkus Sándor introvertált, intellektuális karaktere hordoz magában valami élénkséget, ami megkülönbözteti őt a többiek mozdulatlanságától. Kreativitása éppen az őt ért negatív hatásokból, a kis közegből való kitaszítottságából (hiszen a plébános szeretője) származik, ami elindítja, hogy új utakat keressen magának, az pedig ébredező nemi vágya a nők felé.

Eke Angéla
Eke Angéla
Nőből pedig összesen egy van a faluban, legalábbis fiatal nőből, ez az egyetlen tűrhető magyarázat arra, hogy Marci miért szeret bele a nem túl összetett lelkű, de annál erőszakosabb Imolába. Ám a vágy tárgya ekkorra már Szövérfi Imrének adta a szívét, vagyis a testét legalábbis, pár szaloncukorért. Eke Angéla karaktere a gyermekkor és a felnőttkor határán egyensúlyoz: az egyik pillanatban csokoládéfüggő, gyámoltalan, nyűgös kislány, aki – mikor felrántja pólóját, hogy megmutassa, hol fáj a hasa – úgy tűnik, nincs tisztában saját nőiességével. Ám a következő pillanatban házsártos, követelőző boszorkány, aki nagyon jól tudja, hogy Szövérfi gyermekét hordja a szíve alatt. Egyik arca sem szimpatikus vagy szép, nehéz is eldönteni, melyik az igazi.

Ahogy nehéz kiigazodni Irén karakterén is, hiszen vagy egy tökéletesen életszerűtlen mesefigura ő, vagy egy nagyon is tudatos szereplő, aki szórakozásból képes mások lelkébe taposni. Bozó Andrea az utóbbit alakítja, csoszogó, látszólag Alzheimer-kóros Irénje pontosan tudja, hogy mi történt lányával, Irénkével, hogy mi történt a tanító (Tóth József) feleségével, még mazsolás kalácsot sem véletlenül süt csokis helyett. Mellékes, vígjátéki karakterszerepéből egyetlen döntéssel válik belőle önzetlen anya, s ezzel együtt megszabadul saját szellemeitől is.

Székely Csaba szövege olyan erős és jelentéssel teli, hogy teljesen eluralkodik az előadáson. Meghatározza annak pontos viszonyrendszerét, felrajzolja a teret, determinálja a játékmódot. Ami nem azt jelenti, hogy a rendező ettől nem térhet el radikálisan, ezúttal viszont – érzésem szerint – Csizmadia Tibor koncepciója nagyon is követte a szerző elképzeléseit. Talán ezért is van az, hogy annak, aki olvasta a szöveget, pár apróságon kívül nem sok újat tartogatott az előadás. 

Eke Angéla, Tóth József, Bozó Andrea. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Eke Angéla, Tóth József, Bozó Andrea. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
A tér felépítése például (Cziegler Balázs munkája) egészen kreatívan tükrözte a szövegben leírtakat: homogén közeg, minden ugyanabból a halványzöld színű deszkából, rajta titkos fiókok, ajtók, melyeket a rendezés alig használt ki. A díszletfalak nagyon magasak, körbevették, keretbe zárták az előadás terét, ami enyhén klausztrofóbiás állapotot eredményezett, és sulykolás nélkül rímelt a drámaszöveg kiúttalan világára.

A trilógia utolsó része egyébként azért nagyon fontos, mert egészen más következtetésre jut a bezártsággal kapcsolatban, mint az előző kettő. A Bányavíz ugyanis arról beszél, hogy bár rossz a helyzet, itt is lehet élni. A szereplők – főképp Marci – beletörődnek a helyzetükbe, rájönnek arra, hogy ha nincs kiút, újra kell értelmezniük a helyüket abban a világban, amibe beleszorultak. És van olyan, hogy család, emberek, akikkel együtt lehet sírni és nevetni, ha erősen kínoz a szomorúság.
Szerző: Puskás Panni
Szerző:  Székely Csaba
Rendezés:  Csizmadi Tibor
Szereplők:  Kaszás Gergő,  Bozó Andrea,  Tóth József,  Eke Angéla,  Márkus Sándor
Látvány:  Czigler Balázs
Dramaturg:  Lőkös Ildikó
Munkatárs:  Skrabán Judit