Szeptember 15-én és 17-én a Moldva-parti mester zenekari kompozíciói szerepeltek a műsoron: két népszerű szláv tánc mellett a ritkán hallható Zongoraverseny, egy rövid, meghangszerelt zenekari Legenda és a szerző második legnépszerűbb szimfóniája. Szép és változatos program mindazok számára, akik Dvořákot kedvelik, aki a koncert karmesteréhez, mint Fischer Iván a nyitó filmbejátszásban elmondta, mindenesetre igen közel áll. Magam a második, 17-i, délutáni hangversenyt hallottam.
 Garrick Ohlsson |
A hagyományos zenekarikoncert-sémában a nyitány szerepét játszotta az elsőként felcsendülő két szláv tánc a második, op. 72-es sorozatból (no. 2. e-moll és no. 1. H-dúr). A legnemesebb érzelmességgel szólalt meg Fischer vezényletével a finom és elbűvölő e-moll darab, míg a másik táncnak a cirkuszpolka-jellege domborodott ki sziporkázó előadásukban.
A g-moll zongoraversennyel, Dvořák első zenekari kíséretes versenyművével kapcsolatban sohasem marad említetlenül, hogy a mű nélkülözi azt a saját előadói tapasztalatokon alapuló kompozíciós rutint, amely a zongoraszólamot igazán attraktívvá, a zenekari hangzásból kiemelkedővé tenné a hallgató számára. Hogy vajon ez az ítélet túlzó-e kezdettől fogva, vagy pedig a szólista, Garrick Ohlsson, illetve a karmester és a zenekar érdemének kell-e tulajdonítanunk, abban nem vagyok biztos; mindenesetre ez az interpretáció számomra semmilyen hasonló hiányérzetet nem okozott. Ellenkezőleg: gyönyörködtetőnek bizonyult a zenekar és a zongora alkotta zenei szövet kamarazeneszerű szervessége, s az egész darab csiszoltsága, mesterkéletlen érzelmessége. Zenekar és szólista egy volt a zenélés hajlékony expresszivitásában. Ohlsson maga ugyancsak játékának póztalanságával vált egy csapásra rokonszenvessé, ezen túl pedig magabiztos technikájával, hibátlan koncentrációjával és finom, érzékeny billentésével. A helyenként Bartók 3. zongoraversenye lassújának varázslatos effektusait megelőlegező, igen eredeti II. tétel borzongató hangsúlyait különösen szuggesztíven szólaltatták meg az előadók. Ráadásként Ohlsson egy Brahms-intermezzo különlegesen érzékeny dallamíveket rajzoló, szabadon szárnyaló előadásával igazolta rokonszenvünket.
 Fischer Iván |
A szünet után az op. 59 no. 10-es, idilli hangú b-moll legenda ringatta vissza a közönséget a cseh népzene közegébe, s ezt követően hangzott fel Dvořák joggal pasztorális hangulatúnak elkönyvelt 8., G-dúr szimfóniája. Ha ez a szimfónia valamilyen fokon tiszta költészet, akkor Fischer Iván valóban a saját előadóművészetének legköltőibb oldalát állította a mű szolgálatába – mert ennek az előadásnak éppen ez, a költői varázslat volt a lényege. Ezt szolgálták a zenekar jól ismert erényei, a hangzás transzparenciája és színessége, a technikai biztonság és a virtuozitás magától értetődő volta, a szólista-teljesítmények magas színvonala. Utóbbiak közül hadd emeljem ki ezúttal a mindig etalont jelentő Sebők Erika ragyogó fuvolaszólóit, illetve a gyönyörű piano kürthangokat az I. tételben, vagy a klarinétok olvadékony érzékiségét és a mély vonósok feszültséggel teli, fojtott és földöntúli pianississimo indítását a II.-ban, illetve az unisono trombiták tiszta zengését a zárótétel kezdetén. Az egész együttest és karmesterét dicséri azonban az, hogy a dvořáki monumentális egyszerűség, komplikálatlanság, például az I. tételben, ebben az előadásban nem vált üressé vagy unalmassá, mert a zene kereteit az előadóknak volt mivel kitölteniük. A darab talán legjobb tételét, a Scherzót például olyan mélyről jövő derűvel és humorral, olyan romlatlanul és sokszínűen játszották, hogy az egész hangverseny legszebb pillanatait varázsolták elő belőle. A finaléban pedig részesültünk nemes és letisztult hangban csakúgy, mint karneváli hangulatban; heje és huja, tenyér és talp volt annyi, amennyi csak kellett.