Effajta örök kérdéseken rágódhatott kedvére a politikusabb attitűddel rendelkező táborlakó a József Attila Kör Szigligeten megrendezett 25. táborában, az idei szlogen ugyanis „Kultúrpolitika és művészeti autonómia” volt. Már itt le kell szögeznem, hogy magam ennyire azért nem volnék politikus hajlamú, így a hurráoptimista és kissé ferdített olvasatot választva két különálló alternatívának fogtam fel a citált kifejezést, és a JAK-táborban, némi eufemizmussal élve, igyekeztem a (nem feltétlenül művészi igényű) autonómia mellett letenni a voksom.

Utólag ugyanakkor mégis érdemes eltöprengeni a dolgon – de azt is le kell szögeznem, hogy válaszom, miszerint a két kérdéskör igenis elválasztható valamiképp, eseti jellegű és heurisztikus, mert az érv voltaképpen maga a szigligeti tábor, a folyam-jellegű, hömpölygő, méltóságteljes állapotokkal, az időnkénti tudati és emocionális túlcsordulásokkal, extraszisztolékkal, szóval a tábori lét közismert összetevőivel.

Munkahipotézisként azonban fogadjuk el most az eddigieket, és tekintsük először az inkább „kultúrpolitika” címkével ellátható ügyeket. A sokfelé ágazó és gazdag programkínálat részletes áttekintésére hely hiányában sajnos nincs mód, így azokra a történésekre fókuszálunk, amelyek többé-kevésbé reprezentálják a manapság uralkodó állapotokat.

Ilyen szempontból úgy tűnik, nincs túl sok ok a derűre – habár például az L. Simon László (NKA), Zentai Péter (MASZRE) és Bozóki András (CEU) részvételével zajlott, Urfi Péter által moderált Kultúrpolitika, finanszírozás és művészeti autonómia című beszélgetés során a nullánál azért több párbeszédkészséget mutattak fel a felek. Itt a moderátor szándékaival megegyezően a zsigeri feketegyörgyözés és hárítások helyett valamelyest sikerült érdemi szakmai kérdéseket is körbejárni, például hogy probléma-e az önálló kultuszminisztérium hiánya.

A temperáltabb hangvétel és a párbeszédkészség ugyanakkor mintha teljes mértékben hiányzott volna a Színház és kultúrpolitika elnevezésű programról, melyet Herczog Noémi (Színházi Kritikusok Céhe) vezetett, a meghívott vendégek pedig Zubek Adrienn (FESZ), Dr. Kucsera Tamás Gergely (MMA) és Gulyás Márton (Krétakör) voltak.

A színház mintha csak alibi lett volna itt, a hosszúra nyúlt vita során hamar az MMA viselt dolgaira terelődött a szó, és kialakult az események sajátos koreográfiája. Ennek legjellemzőbb eleme az volt, hogy Gulyás Márton kérdéseket tett fel, Dr. Kucsera Tamás Gergely pedig kérdésekre válaszolt. Mármint nem feltétlenül Gulyás Márton kérdéseire, hanem azokra a kérdésekre, amelyekre válaszolni volt kedve.

Példának okáért Gulyás Márton egy ponton arról érdeklődött, miért tartotta fontosnak az MMA, hogy éppen Tormay Cécile-konferenciát szervezzen. Az MMA képviselője erre azt mondta, őket „kívülről” kérték fel a konferencia megvalósítására, tehát az nem belső kezdeményezés volt. Dr. Kucsera Tamás Gergely tehát a „ki kezdeményezte a konferenciát?” kérdést válaszolta meg – bizonyára ezt érdekesebbnek találta, s ezen meg sem lepődünk. Sőt, mintha az egész beszélgetés lényege az lett volna, hogy megerősítse sztereotípiáinkat: lám-lám, mindenki mondja a magáét, közügyek szempontjából nincs út lélektől lélekig, és effélék. Ettől pedig akár el is lehetne szomorodni, ha az ember még nem fásult volna bele az elszomorodásba.

Schein Gábor illúzióoszlató és méltóságteljes megállapításán is sokáig elmélázhatunk, mely a vele folytatott, Lengyel Imre Zsolt által vezetett nagybeszélgetésen hangzott el: „az apám testét egy korszak csinálta”. Mintha ez teljesen megdöntené fentebbi, képlékeny munkahipotézisünket – kétségbeesésünkben használjuk tehát a scheini mondatot inkább arra, hogy végképp átvezessen minket az általam önkényesen „művészeti autonómia” kategóriájába sorolt eseményekhez!

Szerencsére ilyenekből sem volt hiány: a lebegő szigligeti délelőttökön rendületlenül és hatékonyan működtek az íróiskolák, és persze egyéb tisztán irodalminak nevezhető programok is bőven akadtak: ilyen volt többek közt az idei év fontos regénye, Bartók Imre A patkány éve című könyve kapcsán szervezett beszélgetés (Turi Márton, Szabó István Zoltán, Nemes Z. Márió és Sepsi László részvételével), bemutatkoztak az új JAK-füzetesek (Fenyvesi Orsolya, Farkas Arnold Levente, Pál Sándor Attila és Szil Ágnes, akikkel Orcsik Roland beszélgetett), a közgyűlés pedig megválasztotta a JAK-füzetek fiatal irodalom szempontjából stratégiai fontosságú szerkesztői posztjára a Borsik Miklós–Balajthy Ágnes párost. A JAK új programszervezője Kozák Tibor lett.

A tábort a titkos naplók felolvasása után (a naplóírók Horváth Györgyi és Fehér Renátó voltak) kitűnő hangulatú Rájátszás-koncert zárta: Kemény István, Karafiáth Orsolya és Szálinger Balázs szövegeit Kardos-Horváth János, Takáts Eszter és Szűcs Krisztián szólaltatták meg.

Reményeim szerint a fenti néhány példa is érzékelteti, hogy talán mégsem állunk olyan rosszul művészeti autonómia dolgában, és munkahipotézisem hellyel-közzel azért alátámasztható. A szigligeti közhangulat egyébként is vidám volt és önfeledt, a mégoly megokolható értelmiségi búslakodásnak viszonylag kevés nyomát lehetett látni, ebben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy a résztvevők többsége nem vonakodott magába csöpögtetni a megfelelő mennyiségű lét, mely aztán meghatározta a tudatot, jó táptalajt teremtve az organikus nyüzsgésnek.

A tábor üde színfoltjait jelentették az észt vendégek – Szigligeten ugyanis műfordítói workshop is zajlott ezekben a napokban. Az észtek (Carolina Pihelgas, Kaur Riismaa és Jürgen Rooste) és a melléjük rendelt magyar költők (Áfra János, Szőcs Petra és Tolvaj Zoltán) nyersfordítások alapján készítették el magyar és észt nyelven egymás szövegeit. Arról, hogy milyen megfeszített műhelymunka zajlott, a Budapesten rendezett afterpartyn győződhettünk meg. A Czinki Ferenc moderálta beszélgetés során a szerzők tolmácsolásában hangzottak el az elkészült művek, észtül és magyarul egyaránt.

A budapesti estén egyébként a társaság egy részén (magamat is beleértve) már megmutatkozott az apokalipszis néhány jellemző tünete, de hát legyünk optimisták, és munkahipotézisünket igenis fenntartva tudjuk be ezeket a többnapos, kitartó autonóm létezés következményeinek, amelyeket tehát nem szégyellnünk kell, hanem büszkén elviselnünk.