A nagy füzet
2013.09.19.

Szász János filmjeiben az egyént így vagy úgy, de mindig felőrlik a rendszer kíméletlen fogaskerekei. Ezúttal konok ikerpár próbálja szembeszegülésből és kompromisszumból kikavarni a túlélés varázsitalát. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Kíméletlen pofozkodás és vesszőzés, egymáshoz vágott káromkodások és gyengéd szavak kiüresedésig történő ismételgetése – csupán néhány példa az ikrek túlélőgyakorlataiból, amelyek révén megpróbálnak úrrá lenni az élhetetlen élethelyzeten. A módos városi családba született testvérpárt a háború nélkülözései miatt anyjuk eldugott faluba menekíti, ahol a bombázások, deportálások és szívtelenül mogorva nagyanyjuk állandó szidalmazásai között csak egymásra támaszkodhatnak. A nagy füzet a külvilág léleknyomorító hatásairól szóló kőkemény látlelet, mind Agota Kristof regényében, mind Szász János erőteljes, ám kissé jólnevelt, fesztiváldíjas adaptációjában. 

A közösség által ilyen vagy olyan formában megnyomorított egyén áll Szász János minden filmjének középpontjában. Az eredetileg az egyén érdekében létrejött intézmények foucault-i értelemben manipulatív hatalmi struktúrákként jelennek meg az életműben: a család, az iskola, a kórház vagy éppen a tudomány a közösség értékrendjének kritika nélküli átörökítésében érdekelt. Az önmaga által definiált „normalitást” tűzön-vízen keresztül megvalósítani kívánó hatalom önfenntartásának szerves része az ellenőrzés mechanizmusainak kiterjesztése és az elvárt értékrendtől eltérő, deviáns viselkedés körmössel, elektrosokkal vagy éppen anyai érzelmi zsarolással való büntetése.

Ezeknek a társadalmi gyökerű problémáknak azonban kevésbé a strukturális vetülete érdekli Szászt, aki leginkább freudi alapokról közelít a témához. A Csáth-novellából inspirálódott Ópiumban ez teljesen egyértelmű, de a mostani művének párdarabjaként értelmezhető Witman fiúkban is az látszik, hogy őt az foglalkoztatja leginkább, hogy a közösségi kontroll gyerekeken való érvényesítése milyen torzulásokat okoz, amelynek eredményeként a ma gyermekeiből holnap a szüleikhez hasonló rendszert működtető felnőttek lesznek. 

A nagy füzet háborúja ebből a szempontból azért fontos, mert az események fősodrától távol eső vidéki helyszínen a világégés az ellenőrzés mechanizmusainak gyengülésével vagy ideiglenesen teljes eltűnésével jár együtt. A gyerekek nem járnak iskolába, a háború primátusa eltörli a családi vagy, mondjuk, az egyházi kötelékeket, így az ikerpárnak ebben a referenciapontjait vesztett világban kell saját értékrenden alapuló életstratégiát építenie. Intézmények híján gyakorlati és morális választásaikat nem általános érvényű szabályok vagy törvények, hanem a mindennapok történései, a véletlenszerű események – illetve a túlélés egyetlen anyai parancsolata – irányítják. Életvitelüket tehát nem a felnőttek általában álszent erkölcsi szólamai határozzák meg, hanem a világ valódi morális állapotát kíméletlenül leleplező (háborús) mindennapi események.

Molnár Piroska
Molnár Piroska
Minden filmes adaptáció legnagyobb kihívása nem az eredetihez való hűséggel kapcsolatos, hanem az irodalmi szöveg megoldásainak és leleményeinek vizuális nyelvre fordításáról szól. E tekintetben Szásznak három problémával kellett megküzdenie. Az Agota Kristof szöveg hatásának nagy része fakad a többes szám egyes személyben megírt narrációból, aminek köszönhetően a mogorva és zsugori nagyanyához kihelyezett ikerpár két tagja megkülönböztethetetlenné válik, elveszíti önálló identitását, és egyfajta fura kollektív individuumként követel helyet magának a világban. Amit A nagy füzet filmváltozatában leginkább sajnálhatunk, azon túl, hogy a mozgóképes narráció is többes számot használ, hogy ezzel a kérdéssel (a két hasonló fiú kiválasztásán túl) vizuálisan a rendező nem tudott mit kezdeni. 

Az adaptáció második kulcsmomentuma a környező világ, a történelmi helyzet ábrázolására vonatkozik. Rendkívül érdekes, hogy a film tálalásában sokkal erőteljesebbnek tűnik a környezet hatása, mint a kisregényben. Agota Kristof ugyanis meg nem nevezett kis és nagy városokról, általános értelemben vett ellenséges és saját hadseregről beszél, így bár nyilván tudjuk, hogy a második világháborúról van szó, a történelmi emlékezetünkből származó nyomok kevéssé tolulnak be a történetbe. Ezzel szemben a filmen valamilyen egyenruhát kellett adni a katonákra, a táborba hajtott embereket meg kellett valahogy jeleníteni: a szó szoros értelmében arcot kellett adni a környező világnak. És itt érhető tetten Szász Agota Kristoftól eltérő magyarázata: az adaptációban a fiúk kegyetlen világképe, értékrendje és morális választásai nem lelkük torzultságából, hanem sokkal inkább az őket körülvevő társadalom és élethelyzet embertelenségéből fakadnak. Ezzel pedig Szász életművének egyik visszatérő, központi problémájához értünk el, hiszen számára az egyén legnagyobb tragédiája az, hogy a rendszer satujában formálódva nem tud radikálisan mássá lenni, mint környezete, így akár akarjuk, akár nem, generációról generációra újratermeljük a fennálló struktúrákat és megismételjük a korábbi hibákat.

Az adaptáció harmadik vonatkozása az ábrázolás nyerseségére, vadságára vonatkozik, és Szász ebben a tekintetben a jólfésültség mellett tette le a voksát. A filmes ábrázolás megtervezésének fontos kérdése volt, hogy milyen nyíltsággal mutassa meg az ikerpár túlélőgyakorlatainak karnális dimenzióját. A rendező által választott visszafogott, szinte prűdnek nevezhető megoldás elveszi a testiség élét, és emiatt bizonyos tekintetben a film nem annyira felkavaró, mint a szöveg. Ennek a döntésnek a hátterében azonban valószínűleg nem a korhatár besorolással kapcsolatos aggodalmakat, hanem Szász befogadással kapcsolatos tudatos manipulációját kell keresnünk. Ha a szöveg közvetlenségéhez hasonlóan ábrázolta volna, mondjuk, Nyúlszáj kutyával való közösülését, vagy a tiszttel folytatott szado-mazo játékokat, undorodva fordulnánk el tőlük, érzelmileg teljesen eltávolítva magunkat a látottaktól. Azonban Szász számára nem a megtörtént események kegyetlensége a legfontosabb kérdés, hanem az, hogy mi, nézők meddig vagyunk hajlandóak morális kompromisszumokra, meddig vagyunk hajlandóak elfogadni az ikrek túlélés érdekében hozott döntéseit. Így aztán a film elsősorban nem a „szukafattyakról”, hanem rólunk szól – ehhez pedig a vizuális sokkolás általi nézői eltávolodás elkerülésére volt szükség.

A szép és gondosan megkomponált képi világért Christian Berger operatőr felelt, aki Haneke filmjeinek jó részét is fényképezte, ám A nagy füzet vizualitását leginkább jellegtelennek nevezhetjük. Ez azért meglepő, mert a korábbi (Máthé Tibor által fényképezett) Szász-filmek kifejezetten erősek voltak ilyen téren. Az 1997-es Witman fiúk rozsdabarna színvilága tizenöt év múltán is azonnal felidézhető, főleg mert félelmetes tudatossággal kapcsolódik össze a film történetével: a vörösesbarna színek úgy teremtik meg a melegség illúzióját, mint a szertartásos és formális viszonyokba merevedett társadalom a törődés, odafigyelés és szeretet délibábját. Az Ópiumban pedig a képek már nem pusztán ábrázolnak, hanem önálló, a verbális szinttől független életre kelve jelenvalóvá teszik a történet egy hagyományos narratívától elszakadó rétegét. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Az Ópiumban és A nagy füzetben viszont közös az írás, illetve főleg az íráskép ábrázolásának erőteljessége. Az ikerpár által írt napló lapjai látványos és rendkívül kifejező animációkban elevenednek meg a vásznon, vizuálisan téve átélhetővé azt a küszködést, amellyel a gyerekek igyekeznek valamifajta belső rendet teremteni a körülöttük dúló káoszban. A nagy füzetben ezek egyedül azok a pillanatok, amikor a képek önálló jelentésteremtő erőre tesznek szert, és ez azért nagyon fontos, mert az ikrek számára a naplószerű írás maga a túlélőfelszerelés. A számukra érthetetlen okokból és fordulatokkal zajló háború követhetetlen eseményeinek füzetben történő sajátos feldolgozása révén a gyerekek azt hiszik, egy csakis rájuk érvényes, önálló értékrendet és világot hoztak létre, pedig csak a háború logikáját termelik kíméletlenül újra.

Szász János munkája gondolkodó és átélhető adaptációja az azonos című regénynek, annak radikalitása és formai innovativitása nélkül. A remekül választott színészek (különösen Molnár Piroska alakítása lenyűgöző) félelmetes erővel jelenítik meg és alakítják magukra a regénybeli karaktereket, mégis azt ajánlanánk – és ez nem válik a film dicsőségére -, hogy aki a mozi drámai hatását igazán át akarja élni, ne olvassa el előre a szöveget. Mert a film a regény mellett nehezen él túl, anélkül viszont erős élményt jelent. Olvasni ráérünk utána.
Szerző: Gyenge Zsolt
Cím:  A nagy füzet,  Rendező:  Szász János,  Író:  Agota Kristof,  Forgatókönyvíró:  Szász János, Szekér András,  Operatőr:  Christian Berger,  Vágó:  Ruszev Szilvia,  Szereplők:  Molnár Piroska, Gyémánt László, Gyémánt András, Ulrich Matthes, Bognár Gyöngyvér, Ulrich Thomsen, Tóth Orsolya, Derzsi János, Kiss Diána, Kovács Lajos, Székely B. Miklós, Réthelyi András