A személyes szempontjait a közösség érdeke elé helyező bocs egyetlen mentsége csak az lehet, hogy köztudottan csekélyértelmű, és soha nem tette ki a lábát a Százholdas Pagonyból. Pedig a Budapesten vendégeskedő Új Múzeum Méheknek egyértelműen érvel – a méhészkedés közösségben végezhető és közösségépítő tevékenység, társadalmi együttműködés tekintetében bármelyikünknek, de főleg az ilyen Micimackó-féléknek van mit tanulniuk a méhektől, megenni pedig nem csak a mézet, hanem a rovarbábokat is illik. Főként a herék bábjait, amelyek feleslegesen megsokasodnak a tenyésztés bizonyos időszakában. 

Gusztus dolga – én a kakasherét is fenntartásokkal kezelem, és a közösségi méz fészbukoldalán közzétett ricottás lisztkukac-ragu receptjét is mérsékelt lelkesedéssel fogadom. De hát ez a modern múzeum kulturális missziója: sosem látott-hallott értékekre irányítja a tudatlan tömeg figyelmét. A frankfurti székhelyű finger termelői és művészeti kollektíva 2007-ben kezdett el városi méhészkedéssel foglalkozni, és 2008-ban a frankfurti Modern Művészeti Múzeummal együttműködésben nyitották meg első városi méhészetüket és indították el a vegyes méhészcsoportot. 

A közös méhészkedés célja, hogy különböző érdeklődésű és hátterű – gyakran nehéz életkörülmények között élő – embereket hozzon össze egy méhészképzés keretében, s a méhészkedésen keresztül kínáljon számukra új, vagy más egzisztenciális perspektívákat. Az alkotók, Florian Haas és Andreas Wolf nyilvános, bárki által megközelíthető városi térben alakítanak ki urbánus méhészetet. A vegyes méhészcsoport elindításával az egymástól való elszigetelődés, a növekvő társadalmi és gazdasági különbségek, valamint a gyakran hiányzó társadalmi párbeszéd jelenségeire hívják fel a figyelmet. A művészek számára fontos, hogy a közös méhészkedéssel nemcsak az együttműködés, hanem az együttlét feltételeit is megteremtsék. Ezen túlmenően persze a mézkészítés sem utolsó szempont – azt kutatják, hogy a városi méhészet hogyan működhet önfenntartó és alternatív gazdasági és társadalmi modellként. 

Külföldön az ezredforduló környékén olyan nagyvárosokban jelentek meg háztetőkön a kaptárok, mint New York, Párizs, Toronto vagy London. Berlinben a Hotel Intercontinental, Bécsben pedig az Operaház tetején működik a városi méhészet. Budapesten a világhoz képest némi késéssel ugyan, de az utóbbi egy évben rohamosan szaporodtak a közösségi kertek, beváltva a hozzájuk fűzött reményeket – egyaránt virul kert és közösség. A német alkotópáros által most Budapestre telepített projekt júliusban indult és 6 hét elteltével augusztusban 65 kiló mézet pergettek a közösen. Ahogy a kertészkedést sem árt hozzáértéssel művelni, úgy  a méhészkedésre fokozottan igaz, hogy komoly szaktudást igényel. Nagy tévedés, hogy csak a szorgalmas méhecskék dolgoznak, egy igazi méhésznek bizonyítvánnyal kell rendelkeznie.  Az első budapesti vegyes méhészcsoport július 3-a és szeptember 30-a között dolgozik együtt. A munkához bárki csatlakozhatott, a méhészkedés alapjait négynapos workshop keretében sajátíthatták el a német finger termelői és művészeti csoport, valamint helyi méhészek és szakértők segítségével. Ezután heti egy alkalommal végeztek közös munkát a méhészetben – az eredmény a Műcsarnok hátsó teraszán kapható, csinos kis üvegekbe zárva. 

Bár a városi méhészet ötlete talán kevésbé meglepő, mint a városi uborkáé – hiszen a parkok fái bőséges bázist jelentenek a méheknek – mégis elgondolkodtató, hogy a méhek iránti figyelem éppen tömeges pusztulásuk miatt fokozódott. Az ezredforduló óta a világ egyre nagyobb részén halnak el méhcsaládok, elsősorban az északi félteke államaiban. A helyzet az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, Svájcban, Svédországban, Ausztriában és Japánban a legsúlyosabb. A tudósok csak találgatnak az okot illetően, de az biztos: a méhek ellenálló képességének gyengülése az egész ökoszisztéma problémáit tükrözi. Okolhatóak a vegyszerek, a növénytakaró változása, a méhek számának mesterséges felduzzasztása, ami kedvez a járványok kialakulásának, illetve az egyoldalú táplálkozás. Ezek az állatok legalább százmillió éven át sikeresen vészelték át a különböző természeti változásokat – most táplálék-kiegészítőkre szorulnak. A méhek egyedüli fehérjeforrása a virágpor, ennek változatossága azonban a mezőgazdasági monokultúrák kialakulásával párhuzamosan csökken. 

Rossz hír az augusztus végén tüsszögni kezdőknek: a parlagfű kaszálása is súlyosbítja a helyzetet, mert vele együtt számos más fajt is kiirtanak a tarlókon, és emiatt kell aztán a méheknek tejport vagy tojásport fogyasztaniuk – amitől egy tudatosan táplálkozó humanoid messze távol tartja magát. Ráadásul a méhek a többi rovarhoz képest kevesebb méregtelenítő folyamatokhoz kapcsolható génnel rendelkeznek, emiatt a különböző vegyszerek könnyebben beépülhetnek finom idegrendszerükbe, és egyszerűen eltévednek, ami egy idő után a család pusztulásához vezet. A döbbenetesen érzékeny ökoszisztémában tehát még olyan átkozott résztvevő, mint a parlagfű sem felesleges. Magyarországon a becslések szerint az utóbbi években megduplázódott a méhveszteségek aránya, ami arra figyelmeztet, hogy a veszély a Kárpát-medencét sem kerüli el. A méhek száma – Micimackó vélekedésével ellentétben – azért is lényeges, mert a beporzásban bolygónk nagy részén átvették a többi rovarfaj szerepét, úgyhogy akár igaz is lehet az Einsteinnek tulajdonított mondás, miszerint a méhek pusztulását az emberiség csak négy évvel élné túl. 

A budapesti közösségi méhészet sem a Józsefvárosi pályaudvar mellé, hanem a Ligetbe települt, ahol leginkább a japán akácot látogatták a méhek. Az elkészült mézet egyébként szakértők bevizsgálták és megfelelőnek minősítették. Az új Múzeum Méheknek azonban az édes finomságon túl egyéb fogyasztanivalót is kínál a látogatóknak. A kaptárok tetején kialakított három miniatűr, klasszicista múzeumok tömegét idéző üvegházban az alkotók a méhek viselkedésével kapcsolatos társadalmi üzenetüket illusztrálták. A tárlatvezetéseken önkéntesek osztják a tudást és a méhészkalapot, míg a szorgos méhek ki-be járkálnak a múzeum, a liget és a kaptárok között. Az első házikó a méhek társadalmának döntéshozatali mechanizmusát mutatja be. A méhek ugyanis a legfontosabb kérdésekről közösen döntenek, például költözéskor az új fészek helyszínéről – és csodák csodája, mindig a legjobb döntést hozzák. A család egy tagja sem sajnálja a fáradságot, hogy megfelelő információhoz jusson, a tér minden irányába szerteszét röppenő állatkák mindegyike hazatérve eltáncolja a többieknek, hogy mit látott. Akinek a tánca tetszést arat, azt a többiek követik, egészen addig, míg minden apró rovar ugyanazt táncolja. 

 

Az, amit  az ENSZ Élelmezésügyi Szervezete ajánl, közeli fenyegetés – vagy pazar lehetőség, kinek-kinek ízlése szerint. A 2013-ban napvilágot látott tanulmány a rovaroknak az emberi táplálkozásban betöltött szerepével foglalkozik. Kutatásuk szerint az emberiség 1900 rovarfajt fogyaszt, főképp Délkelet-Ázsiában – egyébként az egész állatvilágban a rovarok fajainak száma a legnagyobb, úgyhogy van hova fejlődnünk. A tanulmány érvelése szerint például a tücsök vastartalma sokszorosa a marhahúsénak- picit ugyan nehezebb karámba terelni, viszont a tücsök is szívesen legel, a takarmányozás nem probléma. A finger csoport a szokatlan menü népszerűsítése érdekében grillezéseket is szervez – és állításuk szerint a méhbábok jó íze meggyőző érv a fogyasztásuk mellett. A kettes számú mini-múzeumban szavazni is lehet arról, fogyasszuk-e  a méheket. A harmadik kaptár tetején lévő múzeum a közösségi méhészkedés társadalmi előnyeit mutatja be. 

A tárlat szeptember 30-ig látogatható – már csak az elegáns méhészkalapok miatt is érdemes, jól áll mindenkinek. A csoporthoz pedig lehet csatlakozni – gyorsan, amíg be nem épül a Liget – bár az új múzeumok tervezési programjába akár a tetőn kialakított méhészet is bekerülhetne.