Mátyás király szárnyai |
Nehéz ennél ideálisabb szimbiózist elképzelni, mint a Zsolnay Kulturális Negyed és a Bóbita Bábszínház együttműködését egy olyan nemzetközi bábszínházi fesztivál megrendezésében, mint a Metamorfózis, mely szorosan kapcsolódott a Zsolnay immár hagyományos és rendkívül sikeres, nyárvégi, családi fesztiváljához, a Szamárfülhöz. Gyerekek és felnőttek, szamárfüllel a fejükön, nagy csapatokban vándoroltak a negyed csodálatos kertjében és termeiben, hogy a Bóbitának otthont adó Zsolnay-varázskastélyba betérve, vagy a szomszédos szabadtéri színpadon megnézzenek egy-egy előadást, többnyire olyanokat, melyek felnőtteket és gyerekeket egyaránt meg tudnak szólítani. Fent az emeleten kis, interaktív bábmúzeum várta a látogatókat „a kiállított tárgyakhoz nyúlni kötelező” felirattal, beljebb lépve pedig Tündérszárnyon címmel Honty Mária lebegő könnyűségű „időn-téren átsugárzó” textil bábjait láthattuk, amiket a Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi című előadáshoz készített. A múzeum legbelső tere a Bóbita alapítójának, Kós Lajosnak állít maradandó emléket bábjai, installációi bemutatásával. Az emeleten, egyedülálló módon, bábkészítő műhely áll az érdeklődők rendelkezésére, ahol a társulat szakemberei vezetnek foglalkozásokat. Az előadások közti szünetekben pedig a városszerte híres és a Bóbita által stílszerűen működtetett, Café Griff kilátó-teraszán lazíthattunk, beszélgethettünk az alkotókkal jó pécsi sörök és sütemények társaságában.
Sajnos a fesztivál eseményeit csak a második nap délutánjától tudtam követni, így a legsűrűbb nap programjáról nem tudok élményszerűen beszámolni, igaz, Kis Erzsi, Futó Ákos és a flamand rendező Karls van Ransbeeck Ha Dede című csecsemőszínháza (Kabóca Bábszínház, Veszprém) videón is felejthetetlen élmény volt számomra, amikor egyik pályázatuk mellékleteként megnézhettem. A Vaskakas Metamorfózisáról és Fabók Mariann A székely menyecske és az ördög című szólójáról pedig csupa jót hallottam az ott vendégeskedő bábosoktól. Pályi János kitűnő és mindig megújuló Vitéz Lászlójához, amit Kovács Ildikó rendezett, és amit többször és több helyen megcsodáltam már, most egyszerűen nem fértem oda, az eső elől a Zsolnay BÁRCSAK kávézójába behúzódott szépszámú nézőnek engedve át az elsődleges élmény luxusát.
Szavak nélkül |
A programba végül a MárkusZínház Mátyás király szárnyai című előadásával kapcsolódtam be. Pilári Gábor és Vajda Zsuzsanna családi bábszínházával is sokszor találkoztam már, éspedig a legkülönbözőbb szituációkban: vásárokon, fesztiválokon, utcai mulatságokon és, természetesen, színháztermekben. Ami mindig jelen volt az előadásaikban, az a közvetlenség, a bámulatos improvizációs készség és humor, meg a közönségük iránti empátia, ami soha nem jelentette azt, hogy a közönség kényére-kedvére bíznák magukat.
Mátyás király történetük teljesen szabadon, a fantáziánkat merészen mozgatva távolodik el, kerül közel és bontja meg, rázza újra össze a bennünk élő Mátyás-mítosz kissé már elkoptatott jeleneteit, láttatja más fénytörésben annak szereplőit. A történetnek keretet adó és annak jeleneteit egymásba szövő, azokra reflektáló szülői páros (Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet), a maga „nem bábos” jelenlétével, sajátos életteret von az előadás köré. Zsörtölődésük, gyermekes rivalizálásuk, kisded csatáik mögött a feltétlen hűség, egymás elfogadása és a szeretet mindig érezhető, és a párost ez menti meg attól, hogy sablonos mesemondókká váljanak. Pilári Gábor és Vajda Zsuzsanna igazi közvetítők köztünk és teremtett világuk között, és amikor kezükbe veszik kis marionett bábjaikat, amikor „szerepbe” állnak, ez a mesén kívüli énjük mindvégig ott marad velük. Természetesnek vesszük, hogy az egyes világok, ezek szereplői, legyenek azok történelmi figurák, mesealakok, címerből kikárogó holló, csatázó lovagok, angyalok, sárkány, udvari bolond, Leonardo da Vinci szárnyait próbálgató Mátyás/Matyika, mindig jókor, jó helyen találják magukat ebben a játékban. Kétségtelen, hogy az előadás elemi vitalitása a két bábos egymást jól kiegészítő, jin-jang-szerű pörgéséből fakad.
Költőien szép a végjáték, ahogy a két angyal az égbe kalauzolja a halott Mátyás királyt, és ahogy a Bolond király rögtön elfoglalja az üresen maradt trónt. A teljes életkör itt lezárul, kicsit szomorúan, de semmiképpen sem becsapottan búcsúzik a gyerek- és felnőtt közönség a darab főhősétől, Mátyás királytól, aki valahogy valóságosabb lett számunkra ettől az előadástól, mint amilyennek a róla szóló mesékből korábban megismertük.
A rossz fiú, Budulinek |
Vannak olyan előadások, amikor az ember úgy érzi, legszívesebben maga is beállna az alkotók közé, mert nyitottnak érzi őket akár arra is, hogy egy jó és eredeti ötletet maga is kitegyen az alkotók asztalára. Ilyen élmény volt számomra a budapesti HUPS! etűdökből álló, Szavak nélkül című, „minden korosztálynak” szóló bábkoncertje. Az alcím nem egészen fedi a látottakat, és ez talán az egész fesztiválra is igaz. Az itt látottak alapján ma már ritkán beszélhetünk a szó hagyományos értelmében vett bábszínházról, inkább animációs színháznak keresztelném át a műfajt, de különösen azt, amit a HUPS! művel. Kétségtelen, hogy a négy nap egyik leginvenciózusabb, legtöbb ötlettel, asszociációval szolgáló előadását mutatták be. Ez az a színház, ahol mindenből minden lehet, mindent el tudunk fogadni annak és olyannak, amilyennek a fiatal alkotók mutatják. És az egész előadást átszövi a színészek élő zenei jelenléte. Ha külön nevet kéne adni annak, amit ők csinálnak, akkor „recycling/újrahasznosító” színháznak keresztelném el, mert szinte csak olyan anyagból dolgoznak, ami csak számukra, az ő alkotó fantáziájuk révén válik értékké, kel új életre: tépett-gyűrött papírlapok, drótdarabok, szénpor, festőecset, törött szék, szemüveg. Technikaként mindebben csupán egy írásvetítő és persze kiváló zenei tudásuk van még segítségükre.
A látottak szavakkal való megidézése meddő kísérlet volna részemről. Mégis ki kell emelnem azt a fegyelmet és figyelmet, amivel az öt színész/zenész – Spiegl Anna (tangóharmonika), Hoffer Károly (hegedű), Czupi Dániel (szaxofon), Szolár Tibor (ütősök) és Fehér Dániel (gitár) – jelen van és egymást helyzetbe hozva váltja/segíti egymást ebben az apró etűdökből álló előadásban. A ki, mikor, mit visz ki, hoz be; veszi fel, teszi le, vagy adja kézbe valaki másnak a hangszerét, kellékét, legalább olyan fontos alkotóeleme ennek az előadásnak, mint maguk a megjelenő ötletek. És még valami, ami a HUPS! előadását dicséri szavak helyett is: 9 éves fiam, hazajőve Pécsről, már három napja bábszínházat csinál magának hungarocell csomagolóanyagból, papírgalacsinból, drótokból, fogpiszkálókból.
Antigoné szelleme |
A nagyhírű, libereci (Csehország) Naiv Színház / Naivni Divadlo A rossz fiú, Budulinek című kétszemélyes marionett játékát, melyet „négy éves kortól” ajánlanak a nézők figyelmébe, bár a fesztivál utolsó előadása volt, mégis itt, a MárkusZínház és a HUPS! társaságában érdemes megidézni. A cseh bábos iskola merész humorát, groteszk világszemléletét, a „bárkivel bármi megtörténhet”, a „számunkra nincs lehetetlen és elképzelhetetlen” gesztusát hordozó dramaturgia és meseszövés, a „bábjaink mi magunk vagyunk” hangsúlyos jelenléte, meg a zene hozza közel egymáshoz ezt a három előadást.
A nagyszülei figyelmeztetésére nem hallgató rossz fiú, Budulinek története cseh alapmese közhelyszerű tanulsággal: fogadj szót a felnőtteknek, különben pórul jársz. De mivé fordul át ez mese Miša Homolová és Filip Homola családi bábszínházában? Mindjárt az elején kiderül, hogy a Budulineket házukba fogadó nagyszülők öreg rockerek a hetvenes évekből, ráncosak, ősz hajúak. Később derül ki róluk, hogy még mindig aktívan zenélnek, csak már egy kicsit nagyon megsüketültek saját erősítőik hangerejétől, és hogy emiatt naponta bejárnak városba kezelésre a fülésznőhöz piros békejellel díszített, hippy Volkswagen buszukon. Szenilisek is, ezt az jelzi, hogy mikor elindulnak a városba, mindig vissza kell fordulniuk a szögön felejtett lakáskulcsért. Ennek később lesz dramaturgiai jelentősége. Budulinektől azt kérik, hogy míg ők távol vannak, ne engedjen be senkit a házba.
A ház persze mindjárt az első alkalommal megtelik Budulinek vendégeivel. A ravasz róka aztán, annak rendje és módja szerint a minden lében kanál házi papagáj után elrabolja Budulineket is, aki a róka fogságából őt repteti haza, hogy segítséget hozzon. A hazatérő nagyszülők, természetesen, nem hallják a papagáj szavát, ehhez az erdésznek kell közbelépnie. Együtt indulnak Budulinekért, akit úgy szabadítanak ki, hogy a rockzenekar dobhártya-lyukasztó zenéjét tovább hallgatni már nem bíró róka félájultan előbújik, és könyörög, hogy hagyják abba (a két színész dobon és elektromos hegedűn teszi próbára a rókacsaláddal együtt a mi dobhártyánkat is). Azonnal megkötözik, büntetésből a drótba még áramot is vezetnek, amitől a róka engedelmes, mutáns háziállattá válik „valahol a kutya és a macska között”. Budulinek régóta vágyott egy ilyen játszótársra. Slusszpoén: a nagyszülők a fülészetre indulva megint otthon felejtik a kulcsot, és hiába dörömbölnek, Budulinek „szófogadóan” többé nem nyit ajtót nekik sem – és ők máig is ott állnak az ajtó előtt… Hogy most ki, milyen tanulságot von le mindebből, az magánügy.
El kellett mesélnem ezt a történetet, mert annyira telített és meglepő. Hát még az, ahogy előadják! A díszlet mint valami multifunkcionális terepasztal, mindent tud, amire itt szükség van: rejti és egy mozdulattal látni engedi a házat, a hippybuszt, a várost, az erdőt, a fülészeti rendelőt, a dombocskát. A színészek pillanatok alatt kapják elő és keltik életre a báb szereplőket, váltanak hangot, szerepet, alakulnak rock zenekarrá. Mesterségbeli tudásuk tiszteletet parancsoló, játékosságuk, szemtelen iróniájuk felszabadító hatással bír gyerekre, felnőttre egyaránt.
Variációk szerelemre |
A másik három előadás sem nélkülözte az élő színészeket a bábok mellett és mögött. A lengyel Bialystoki Bábszínház olasz vendégrendezővel, Fabrizio Montecchivel színpadra állított Antigoné szelleme egy különleges látványszínházba oltott klasszikus előadásnak mutatta magát. A színészek, különösen a Kreónt alakító Ryszard Doliński játéka egyszerre hordozta az olasz operai stílt és a romantikus lengyel színház szenvedélyteli szerepfelfogását. A társulat gyakorlatilag eljátszotta Szophoklész darabját, amit egy meglepő, mai keretjáték szőtt át. Ez számomra csak erőltetetten kapcsolódott az eredeti történethez: a kiterített, itt „agy-halott” Polüneikész végső sorsa nemcsak Kreón és Antigoné összefeszülésének tárgya, hanem az eutanáziát vállaló-elutasító orvosoké is. Szerencsére a látványvilág, a csodálatos maszkok, az árnyjáték-technika (díszlet: Nicoletta Carioni, jelmez: Zofia de Ines) és világítás megmentette az előadást attól, hogy egy közepes Antigoné-változatot lássunk. Különösen éltek a síkban árnyjátékként, szemből vihar tépázta maszkként funkcionáló, szobrászi mívességgel kidolgozott maszkok, a görög festett vázák csataképeit hatalmassá növesztő, mozgó árnyképek és jelenetek. Az előadás vizuális vadsága, képzeletmozgató dinamikája egy olyan letűntnek hitt világba engedte be a nézőt, mely a megszokott színházi nyelveken csak igen nehezen nyílna meg a ma embere számára: a pogány, görög színház-rítus idéződött meg általa.
Nehezen illeszthető bármilyen bábos hagyományba a Besztercebányáról érkezett szlovák, Na Rázcestí Bábszínház női triójának előadása is. Ajánló szövegükben egy bizonyos Rózsaszín és kék világ projektet emlegetnek, mely „elsőként vetette fel Szlovákiában a nemi szerepek témáját”, és hogy most a témával a TWIGA – Theatre Women Improvisation Gender Action keretében foglalkoznak a színház színésznői és a Besztercebányai Színművészeti Főiskola növendékei.
Ha ez van az előadásuk háttérében, akkor azt kell, hogy mondjam, szerencse, hogy ebből az egészből alig szűrődik át valami a színpadra. A Variációk szerelemre című játékban két, 80-100 éve született női sorstörténetet gyúrnak eggyé a kiváló színésznők: az elsőben egy fiatal lány falura utazik, hogy férjet találjon magának (itt egészalakos, öltöztetett, karakteres mannequin bábok a társai). A folytatásban a nőnek a férjhezmenetele utáni szerencsétlen sorsa elevenedik meg: válása, gyermekeinek halála. Itt a feketébe öltözött színésznő, gyermekei jelzéseként, két tejes bögrét mozgat „kesztyűs bábként”. A színpad két térfelét piros polcrendszer választja el egymástól, amin a tárgyak, számomra megfejthetetlen okból, fóliával vannak körbevonva. Ez a kiinduló helye a mediátorként hol itt, hol ott felbukkanó énekes szereplőnek, aki a két nő sorsát hivatott kommentárjaival, finom közbeszólásaival, apró gesztusokkal egymáshoz illeszteni. Sajnos, az előadás csak abban erős, ami a színészeken és a bábokon múlik. A két történet színpadi társbérlete nem igazán szerencsés, a tér egyik fele hosszú percekig félhomályban/sötétben marad, az ott időző szereplőket inaktivitásra kényszerítve. A két történet meg így, ebben a formában egy másik kor normarendszerének keretei közé záródik.
Semmi |
A Semmi című Teller-regény adaptációjával legutóbb Zsámbékon, a Határon túli és Hazai Amatőr Színjátszók XXI. Találkozóján találkoztam, ahol a Szabadkai Danilo Kiš Alapítvány Színházi Műhelyének fiataljai igazították magukra és az adott terepre a történetet. Itt, Pécsett a Budapest Bábszínház „ős” verziójával bővült négyre az általam eddig látott Semmi előadások száma.
Janne Teller antropológiai fogantatású, szociál-pszicho horrorja – mint történet – továbbra is idegesítően kiszámítható maradt számomra, és ezen az sem tudott segíteni, hogy Hoffer Károly bábváltozatában alteregó-szerű bábokkal kettőződtek meg a szereplők. A baj az, hogy miközben rendkívül fontos és aktuális mindaz, amiről a darab szólni akar, sajnos csak modellálni képes egy gyermekközösség bűnbe esésének stációit a kis gonoszkodásoktól a bosszúálláson át egészen az öncsonkításig fajuló közösségi terrorig. A társulat fiatal színészei érezhetően a maguk ügyeként tekintenek erre az előadásra és benne a játszott szerepeikre. Ez az alázat és odaadás képes ellene dolgozni mindannak, ami sablonszerű és kiszámítható ebben a történetben.
Kicsit erőltetettnek éreztem a fiókok használatát (ezekbe kerülnek be a felajánlott/kikényszerített fontos dolgok), túltervezettnek, nehézkesnek az ezekből épülő áldozati halmot/falat, szájbarágósnak a színészek és bábok hasonlóságát hangsúlyozó öltözeteket. Mintha az előadás foglya maradt volna egy túl hamar kitalált és véglegesített rendezői prekoncepciónak (amihez aztán el is készültek a bábok, kellékek, és a díszlet), meg annak a szándéknak, hogy hűen tolmácsolják az eredeti művet, pontosan kövessék annak fordulatait és belül maradjanak annak dán kontextusán.
Mindennek ellenére meggyőződésem, hogy ezt a kétségtelenül hatásos és kellőképpen felkavaró előadást látnia kell az érintett korosztálynak, mert igenis fontos dolgainkról szól. Ami pedig a véget illeti, amikor is a botrányéhes bulvár meta-piacára kerülnek és celebbé avanzsálnak a történet szereplői, miáltal az „áldozati oltár” tárgyai, annak hamvaival együtt már milliókat érnek, az keserűen kínos beismerése annak, hogy a tömegtársadalom és az ezt kiszolgáló média uralta világban nem tudjuk többé befolyásolni tetteink következményeit, megítélését.
