Olcsó poén lenne azzal kezdeni, hogy Kolozsvárnak az a szerencséje, hogy nem Magyarországhoz tartozik. Ám tény: itt békésen megfért egymással az István, a király és a tűzijáték, a román, a magyar és a székely himnusz, polgármester és alpolgármester, Rózsi és Zorán, nagymamák és unokák együtt ültek a szerelemvonatra, zengték, hogy Apám hitte, és együtt ugatták a holdat, ami sajtból van errefelé is. 

Az itteni István, a király persze messzemenőkig tradicionális volt, a legmerészebb színpadi ötletet a falnál vigadva vizelő három talpnyaló megjelenítése jelentette. Itt nyoma sem volt a gyötrő kétségeknek és ellentmondásoknak, amik Alföldi Róbert olvasatában színpadra kerültek. De ahogy itthon a kérdőjelek, úgy Kolozsváron az állítások tűntek hitelesnek. Abban a közegben, ahol a magyarsághoz tartozás hangsúlyozása nem a magyar, magyarabb és mégmagyarabb közti méltatlan rangsor felállítására szolgál, a kételyektől űzött nagyvárosi intellektus is meghatódik a himnusz hallatán, és feldereng lelkében az összetartozás ködös illúziója.  

A rendezvényt amúgy is ez a nyitottság jellemezte leginkább. Az augusztus 20-a környékére időzített esemény a helybeli, a város lakosságának mintegy 20%-át kitevő magyarság számára kiemelkedő jelentőséggel bír. Igazi multikulturális fesztivál: film, zene, irodalom, képzőművészet, történelem, múzeumok, cserkészek, lecsó, pálinka és csülök – mindez valami speciális egyvelegben, ahogy maga a városi szövet is különös keveréke a déli földszintes kőarchitektúrának, a századforduló kisvárosi léptékű vakolat-remekeinek és a balkáni „kint is vagyok, bent is vagyok” hangulatnak. 

A szervezésre is ez a jó értelemben vett, inkább a civil és amatőr megmozdulásokra jellemző személyesség nyomta rá a bélyegét – különösebb koncepció nélkül hordta a kőlevesbe mindenki, amit értéknek érzett – mi például egy kulturális egyesületet képviseltünk, ami gyerekeknek népszerűsíti az építészetet –, összekötőnk a helyi kulturális erőkkel egy nagybácsi, aki két standdal odébb a helyi cserkészeket képviselte. Jobb oldali szomszédunk a Szépművészeti Múzeum volt, ők nemigen tudták, miért is érkeztek ide, tőlünk balra viszont az esztergomi Duna Múzeum pompás hajómalom modellje és annak lelkes interpretátora állította meg a bámészkodókat – egy életre megjegyeztem, hogy ez a malom nem a parton, hanem a víz közepén őröl. 

A koncepciótlan sokszínűség a helybelieket láthatóan egyáltalán nem zavarta, egyforma lelkesedéssel hallgatták a múlt századi kolozsvári írókról szóló anekdotákat a hajdani Continental szálló valaha elegáns, ma már málladozó földszinti termeiben, és látogatták a kortárs kiállításokat ugyanennek a szállónak nem kevésbé romos emeleti szobáiban. Otthonkás nagyik és ifjú művészlelkek együtt bóklásztak a málló falakon megpihenő óriás drótszúnyogok, csapatban bandukoló libák és üzekedő szarvasok között. 

A fesztivál összes helyszínén ugyanilyen meghökkentően széles spektrum jellemezte a korosztályi megoszlást – legyen szó karaoke partiról a Bulgakovban, fülhallgatós koncertről a Sovietben vagy retró diszkóról a New Yorkban. Kolozsvár belvárosa ugyanis egyetlen nagy romkocsma – kár azzal kérkedni, hogy ilyesmi csak Budapesten létezik. A kolozsvári kistesók ráadásul nélkülözik a nálunk már sokszor kimódoltnak tűnő lazaságot – ezzel szemben tényleg lazák –: az Insomniában a lépcsőfordulóban disznók dugnak a falon, míg egy fél szinttel feljebb egy készülő irodalmi alkotás kézirata borítja ugyanezt a falat, gondosan lefóliázva. Író alatta ül, fiatal pipikkel körülvéve – de idősebb hölgyekkel (velünk) is szívesen szóba elegyedik. Általában bárki bárkivel szívesen szóba elegyedik – a Kolozsvári Magyar Napok értékét nem elsősorban az intellektuális színvonal adja –, az természetes adalék, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának rendezvényein például meglepően jó, meglepően klasszikus verseket hallhattunk. Az igazi érték a kommunikáció, amit ez esetben nem leng körül a fogyasztás álnok lidérce – sem a lecsó, sem a bioszappan, sem a szellemi javak esetében. Mintha visszaléptünk volna az időben: a felújítatlan falak között optimista emberek szívják a cigit, bíznak a szép jövőben, a férfiak férfinak, a nők nőnek néznek ki. 

A programok csúcspontját persze az esti koncertek jelentik – ha nekem valaki azt mondja, hogy ötvenévesen Kolozsvár főterén a Szerelemvonatra fogok őrjöngeni, nagyon kiröhögtem volna. Az esti parádék után – mintha csak a KISZ építőtáborában lennénk – egy kedves kislány a színpadról románul és magyarul biztatja az oszladozó közönséget, hogy ne széledjen szét, a buli folytatódik a Bulgakovban és a New Yorkban – ez a főtér sarkán omladozó, szebb napjaiban kuplerájként üzemelő Continental Szálló eredeti neve. Az épületeket csak annyira hozzák rendbe, amennyire feltétlenül szükséges, de amit hozzátesznek, az minőségi, és 

mindenekelőtt: kreatív. A pénz hiányát humor és a fantázia gazdagsága ellensúlyozza. Ami viszont hiányzik: a már-már genetikai defektként kódolható magyar kesergés, sirám és búbánatos lerészegedés. Ez különbözteti meg ezt a rakott káposztát a hasonló magyarországi egytálételektől, azokba is mindent belehordunk, mégis sokszor keserű szájízt és üres pénztárcát hagynak maguk után. 

Az önirónia itt sem ismeretlen, erre jó példa a filmprogram egyik gyöngyszeme, Felméri Cecília animációs filmje Mátyás királyról, amit, mint minden egyebet – a lecsót is beleértve – ingyen élvezhetett a fesztivál közönsége, hol a vetítőteremben, hol a számos kocsma egyikében. Egyetlen dologról maradtunk csak le: az ingyenes masszázsról, a kedves masszőr hölgy ugyanis szabadkozva kért minket, hogy engedjük haza, mert az esti előadásra ő is vissza akar érni. Az István, a király ugyanis itt nem keserű önvizsgálatot, hanem örömünnepet jelentett: nem túlzás és nem közhely, hogy aki élt és mozgott Kolozsváron, az jelen akart lenni. Babakocsival, nagymamával és csecsemővel – utóbbiak békésen szunnyadtak a legdübörgőbb taktusok alatt is.

A honlap szerint „A rendezvénysorozat célja: Kolozsvár alapításának megünneplése, a magyar állam alapításának és Szent István napjának méltó megünneplése, a kolozsvári magyar közösség és a városból elszármazott tízezrek közösségépítő hatású találkozójának megteremtése”. Ezt a célt a román és magyar városvezetés és intézmények együtt támogatták anyagilag is, a zárónapon a román polgármester és a magyar alpolgármester egyaránt a sikeres együttműködést ünnepelte. Sokan érkeztek ide kifejezetten a rendezvény kedvéért Magyarországról is, a meghívott intézményeknek pedig a szervezők szállást és ellátást biztosítottak, vagyis nem kevés pénzt fordítottak a „közösségépítésre”. Ha a közösségbe én is beleszámítok, feltétlenül megérte…