Persze túlzás volna ezt az állásfoglalást úgy interpretálni, mintha a 2008-as Önkéntes vak óta keletkezett szövegeket tartalmazó könyv ezzel elhatárolódna a megszokott, vékonyka verseskötetektől. Egyszerűen más utat követ – nem a szerzői szándékot még közvetítő minimális terjedelmet keresi, hanem a lehető legszélesebb és legátfogóbb merítést kínálja. Mintha a tökéletesség helyett a teljességre törekedne tehát, sajátos vonása ugyanakkor, hogy ezt a teljességet igen gyakran épp a csonkaság, a töredékesség esendő és büszke vállalásával igyekszik felmutatni. Ez az eljárás ugyan eddig is jellemző volt Jónás Tamás költészetére, de az új gyűjtemény radikális hosszúsága még inkább kihangsúlyozza a szándékot.

Mindezt erősíti, hogy a Lassuló zuhanásban nincsenek ciklusok, és a versek egymás mellé rendezettsége sem tükröz egzakt megszerkesztettséget. Inkább egy, a referenciális elemek által jelzett kronologikus ív sejlik fel először, azután, egyre inkább elmerülve a kötetben, mégiscsak meghallhatunk a szövegek között valami jóval mélyebb párbeszédet, amitől végül egységes világgá (habár sérült és sértett világgá) áll össze a könyv. Ebben a tagolatlanságban, ahol szédületes iramban következnek egymásra a szövegek, könnyen elveszettnek érezheti magát az olvasó, mintha örvénybe került volna, vagy épp a kötetcímnek megfelelően zuhanna. És ha ezt érezzük, akkor a versek mögött munkáló szándék, azt hiszem, máris győzedelmeskedett felettünk.

Világos, hogy a mondottak csak akkor érvényesek, ha a kötet anyaga elég erős ahhoz, hogy fenntartsa az olvasói érdeklődést. Az is egyértelmű ugyanakkor, hogy közel kétszáz vers esetében képtelenség egységesen magas színvonalat nyújtani. Ezért talán érdemesebb a kérdést kettébontani, és külön szólni a nyilvánvalóan kiemelkedő darabokról, és pusztán jelezni most, hogy a kötet átlagosan is meggyőző, mert bár nyilván akadnak olyan szövegek, amelyek nélkül ugyanígy megállna a lábán, de még a sutább versekben is számos maradandó részletre bukkanhatunk – nem beszélve arról, hogy ez az időnkénti sutaság jól illik a Lassuló zuhanás fentebb vázolt koncepciójához.

Ami a kötet magaslatait illeti: a Lassuló zuhanásban sok, egészen sok remek vers található. Az olyan szövegek, mint például a Kék szél, a Szívdal, a Harminchat december, vagy a Leültetem aput a székre, önmagukban is emlékezetessé teszik a könyvet. Külön kiemelendő a Keresztények alkonya című kötetzáró: nemcsak azért monumentális ez a vers, mert szonettkoszorúról, tehát költői bravúrról van szó, hanem azért is, mert a felütés lendülete képes egészen a zárlatig kitartani, és a vers beszélője mindvégig ugyanazzal a meggyőző felfokozottsággal beszél, mint az elején.

Ebben az egy versben, mintha maga is mikrokozmosz volna a kötet mikrokozmoszában, Jónás Tamás költészetének és e kötetnek szinte minden sajátosságát felfedezhetjük. Melyek ezek a sajátosságok? Az imént említett felütés („Az vesse rám az utolsó követ, / az szedje rólam le a szemfedőt, / az olajozza be a testemet, / az szívja ki belőlem az erőt, / […] ki tagadja, hogy fél, mert nem szeret”) jól példázza, hogy ettől a világtól egyáltalán nem idegen a pátosz, illetve nem úgy idegen, ahogy manapság megszoktuk. Jónás Tamás inkább megkísérli megszelídíteni, felhasználni a pátoszt, a felfokozott retorikát ahelyett, hogy minél nagyobb ívben kerülné, a kísérlet pedig összességében sikeres.

Vagy tekintsük a következő néhány sort a versből: „A szegény henceg, gazdag a szerény. / Hasznos lehet, de egyik sem erény. / A hallgatás is hatalmas hiba. / Beleszólni egymás dolgaiba.” Ebben a részben ennek a költészetnek számos kulcsszava bukkan fel: erény, haszon, hallgatás, hiba. Az idézet második és harmadik sora például a Szívdal nyitányára rímel: „Vallani nem merek, hallgatni hiba. / Beleszólok sok isten dolgaiba.” De ilyen, folyton visszatérő kulcsszó a szégyen, a siker, a forma is.

Láthatjuk: ezek nagy szavak. Veszélyesek, mert könnyen túl fogalmivá, didaktikussá tehetik a verseket, főleg az említett emelkedettséggel kombinálva. Jónás Tamás versei azonban legtöbbször ügyesen kerülik el ezt a csapdát, többféle módon is. Érdemes észrevenni például a már-már groteszk képek ellenpontozó szerepét: „Béreljetek édesanyát”, olvassuk a Vadászveszejtő című versben. Először talán túlzónak és kissé elkentnek érezzük a képet, majd rájövünk, hogy a végletes és látszatra elnagyolt megfogalmazás mégiscsak pontos, mégpedig éppen látszólagos pontatlansága által. A túlzás kizökkent és teret nyit, majd engedi, hogy ezt az üres teret betöltse a kép mögött dolgozó indulat. Kizökkenésünk tehát számunkra is termékeny volt, miközben a szöveg túlmutatott saját határain – mindez gyakran történik meg ezekben a versekben.

Máskor egészen hétköznapi beszéd keveredik az emlékezetes képekkel. „Leültettem aput a székre, // majd komorságban elmondtam neki, a konyhában, / hogy boldogtalan vagyok, és azt reméltem, nem érti.”, indít a vers, hogy aztán egy egészen sűrű kép ékelődjön közbe: „Az ablakban zokogott egy benzinkút, autókat / könnyezett, hatvan ezer forint rezsivel együtt, mondta / apu”. A szinte prózai beszéd organikusan fonódik itt össze a megemelt hangütéssel.

Ez a vers arra is jó apropó, hogy megemlítsük a Jónás Tamás esetén majdnem kötelezően felemlegetett alanyiságot, mely jelzővel viszont, úgy vélem, érdemes vigyázni. Igaz ugyan, hogy a versek úgy foglalkoznak szerelemmel, családdal, élettel, halállal, hogy számos referenciális elemet vonultatnak fel, ezek az elemek azonban – mivel könnyen magukra vonják a figyelmet – éppen annyira alkalmasak elfedésre, titkolózásra, mint feltárulkozásra. Ennek kapcsán is felvetődik ugyanis a kérdés: vajon mit és mennyit árulnak el rólunk az élettényeink? Szerintem nem árt tehát, ha effajta szemszögből, kissé óvatosabban közelítjük meg az alanyiság kérdését e költészet kapcsán és általában is.

„Egyre pontosabban fogalmazni meg, s nem szabadon repülni hagyni a gondolatokat”, olvassuk a fülszövegben. E szándék megvalósításához persze kell egyfajta monomániás szorgalom. Jónás Tamás költészete ennek a szorgalomnak a lenyomata. A kísérletezés nem az új és új beszédmódok fel- és kipróbálásában tükröződik benne, hanem egy lehetséges beszéd folyamatos finomításában, csiszolásában, akár a látszólagos önismétlést is felvállalva. A Lassuló zuhanás minden eddigi Jónás-kötetnél univerzálisabb lenyomata mindennek.