Szörényi – Bródy: István, a király / Szegedi Szabadtéri Játékok 2013
2013.08.24.

Augusztus 20-án Szegeden elmaradt az ilyenkor szokásos, kötelező tűzijáték. Rögtön egymás után kétszer is. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Persze a városi tűzijáték hirtelen-váratlan kiiktatását követően azonnal megkezdődött a nyilatkozatháború és az egymásra mutogatás: a polgármester szerint a járási hivatal vezetője hibázott, a hivatalvezető szerint meg – sose fogják kitalálni – a város első embere akar politikai tőkét kovácsolni a helyzetből. Na kérem, helyben vagyunk, pont erről szól az István, a király. A dátum meg persze teljesen mindegy, lehet 1000, meg 1983, de főleg 2013. A szereplők ugyan folyamatosan cserélődnek, a lényeg mit sem változott.

Erről, mármint a megfagyott időről és az annak jeges útvesztőiben legtöbbnyire arctalan tömegként bolyongó magyarokról beszél Alföldi Róbert keserű szájízt maga után hagyó, fanyar és ironikus, végső kicsengésében igen tragikus tanulságokat megfogalmazó rendezése. Az előadás ugyanis merészen ironizál az elmúlt harminc évben emblematikussá vált alapanyaggal, a Szörényi LeventeBródy János szerzőpáros vitán felül legsikeresebb (és a szériából leginkább elviselhető) historizáló rockoperájával és az őt szolid várfalként óvó és megtartó össznépi mitológiával. 

A rendkívül nagyszabású, egyes elemeiben mégis szándékosan visszafogott, szigorú rendezői-tervezői kontroll alatt tartott produkció egyszersmind felesel a magyar történelemmel, amikor folyamatosan a ’mi lett, volna ha?’, illetve a ’lehetett volna-e másként?’ zavarba ejtő kérdéseit pedzegeti. Alföldi a történelemkönyvekből jól-rosszul bebiflázott ún. igazságok helyett alternatív megoldási lehetőségeket kínál, mindeközben végig egyetlen, nagyon is méltányolható szempont vezérli: az alapanyag színházzá tétele. És ha ezt a pofonegyszerű alapvetést elfogadjuk, máris érthetővé, sőt valójában szükségszerűvé válik a darabhoz tapadó obligát pátosz következetes kiiktatása, a színpadi helyzetek drámai szituációkként történő értelmezése, egyben annak a szüntelen tudatosítása, néhol már zavaró sulykolása, hogy amit látunk, az (csak) színház. 

Varga Miklós és Nagy Feró
Varga Miklós és Nagy Feró
Szó sincs tehát történelemgyalázásról és/vagy -hamisításról, hazaárulásról meg hasonlókról, az Alföldi-féle István, a király egyszerűen végre kérdez ahelyett, hogy tollba mondana, prédikálna vagy előírna. Ha úgy tetszik, provokál, gondolkodtat és szembesít, magyarán: elvégzi a feladatát, amikor értelmezi a művet. Alföldi ugyanis komolyan vette a darabot, talán ez az egyik, ha nem éppen a legmeglepőbb momentum ebben az előadásban. Szédítő tempóban követik egymást az események, a szereplők sebesen száguldanak a közös vég(zetünk) felé: a mindenki által fejből fújt slágerekre felfűződő, egymástól tulajdonképpen független epizódokat a rendező egyrészt összeköti, egymásba folyatja, másrészt olykor felgyorsítja vagy éppen lelassítja, néha megfagyaszt-kimerevít egy-egy pillanatot, így aláhúzva – igaz, például a nézőtéri fények többszöri alkalmazásakor didaktikusan – a lényegi történéseket. 

A legfőbb, továbbgondolásra igencsak érdemes tanulság, hogy ezúttal egyik félnek sincs igaza: tény ugyan, hogy István a keresztény, a modern Európához irányítja Magyarországot (a hogyan megint csak nem mindegy, mint látni fogjuk), de szó sincs felhőtlen boldogságról és kitörő örömről, sem az alattvalók, de talán még a főhős lelkében sem. Koppány (Stohl András) sem valami nagy formátum: ahogy Istvánt anyja irányítja, úgy őt mintha Torda, a táltos (Novák Péter) sodorná bele az értelmetlen vérontásba. Koppány lánya, Réka (Tompos Kátya) kapocs (lehetne) a két főszereplő között, de a reálpolitika természetesen kizárja ezt az opciót.  

Udvaros Dorottya
Udvaros Dorottya
István király Alföldi értelmezésében mellékszereplő, ügyefogyott és bizonytalan antihős. Feke Pál Istvánjának házi oltárán a szülei, különösen az anyja, Sarolt (Udvaros Dorottya) előbbre való talán Istennél is, s ebből fakadó minden frusztráltságát a vaskezű anya és a hamuszürke eminenciás, az István és az ország pótapukájaként egyaránt közreműködő Asztrik főpap (László Zsolt) messzemenőkig ki is használja. A bajor hercegnő, Gizella (Radnay Csilla) is sokkal jobban megérti magát a fess katonával, Vecellinnel (Makranczi Zalán), mint hites urával, aki a gyerekcsinálást egy pajtási homlokpuszival váltja ki. Csipetnyi Hamletet is idekever Alföldi: miután a pogány Laborc (Szemenyei János) Nem kell olyan Istenét a mindvégig szemlélődő-töprengő, néma narrátorként is felléptetett Géza (Blaskó Péter) végighallgatja, dühödten köpi oda a tömegnek, hogy „De kell!”, majd a kelyhébe kortyol, és menten holtan esik össze. 

A holtak itt amúgy korántsem véletlenül végig a szereplők és a nézők látóterében vannak és maradnak is: a halotti lepelbe csavart Géza a temetését követően feláll, majd a közönség felé távozik, Laborc megtiport hulláját a mulatozó magyarok közül viszik ki társai („Árad a kegyelem fénye ránk”), szintén a nézőtér irányába, legvégül pedig Koppány lemészárolt seregei vádlón bámulják a kétes értékű győzelmüket pezsgővel a kézben ünneplő királyi udvar tagjait. De nem csak a holtak temetetlenek, a még lélegző múlt is folyton visszaköszön, ha tetszik, ha nem: a Sarolt által megvetően ártalmasnak bélyegzett emlékezés megtestesítői az IK–1983 rendszámú, bepöfögő Trabantból elnyúlt mellényben és kikandikáló autóstáskával előkászálódó regősök, a minden előadáson nyílt színi tapssal köszöntött Varga Miklós és Nagy Feró. Tisztelgés a tegnapi hősöknek à la Alföldi. 

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
A láthatatlan hatalmi hierarchiákat végig egyszerűen és pontosan ülteti át három dimenzióba Menczel Róbert egyötletes, a gigantikus koronamásolatra épülő tere és Nagy Fruzsinának az utóbbi pár évtized trendjeit felölelő, változatos és sokszínű ruhatára. Az előadás valódi főszereplője a térben remekül mozgatott kétszáz fős statisztéria lesz, amely Vári Bertalan népies-streetes, a távolból (és ne feledjük, a Dóm téren az első sor is nagyon távol van a színpadtól) igen hatásos koreográfiáját ropja. A maroknyi arccal-névvel rendelkező szereplő ezt a tömeget rángatja, cibálja kénye-kedve szerint, miközben a tétova, istenadta nép ide-oda csapódik, jelszavakat meg neveket skandál, és csupán egy dologban egységes, abban ti., hogy keménykezű, lehetőség szerint diktatórikus vezetőről álmodik. Ezért aztán a szemmel láthatóan megfélemlített nép tagjait nem zavarja különösebben, amikor a szálfatermetű Vecellin vastapsot vezényel nekik a nála két fejjel alacsonyabb, köpcös István háta mögül annak fejedelemmé választásakor, ahogy a feketeinges terrorelhárítókkal szövetkezett, vérvörös keresztekkel ágáló papság teljhatalma ellen sincs kifogásuk. Mert persze nem is lehet: a korona felső, szűkös részében egymást kerülgető hatalmasok csak látszólag kíváncsiak a lábuk előtti óriási placcon hömpölygő tömeg véleményére.

A fentiekből talán kitűnt már, hogy Alföldi rendezését nem gondolom se botrányosnak, se felforgatónak, se radikálisnak: mint minden markáns értelmezéssel, ezzel is lehet, sőt kell vitatkozni, de a harminc évvel ezelőtti tanulságokat most számon kérni nehezen indokolható. Hiányérzet azért így is marad, méghozzá elég komoly: tiszteletre méltó az általában lesajnált zenés műfaj 
Blaskó Péter. A képek forrása: Szegedi Szabadtéri Játékok
Blaskó Péter. A képek forrása: Szegedi Szabadtéri Játékok
komolyan vétele, de az Alföldi körül immár csak virtuális társulatot alkotó kiváló prózai színészek éneklésre kényszerítése felemás eredményt szül. Mert Tompos Kátya, Szemenyei János hiába ragyogó, Feke Pál hiába abszolválja a szokott profizmussal a szólamát, Blaskó Péter vagy Udvaros Dorottya hiába uralja megkérdőjelezhetetlenül a színt jelenlétével, ha a szereplők többségének énekhangja meg sem közelíti a minimálisan elvárhatót. 

Az előadás körül kialakult, mára az ország határain túlnyúló polémia kimondatlanul is felvet egy kérdést, ami a Szegedi Szabadtéri Játékok egész működésével kapcsolatos. Azt, hogy kell-e, lehet-e, egyáltalán: érdemes-e itt, esténként négyezer néző előtt a felszínnél mélyebbre merészkedni? Szabad-e kérdezni, gondolkodni, vitatkozni, vagy csupán az előzetes, megerőltető agymunka nélkül is kisakkozható elvárásoknak megfelelve lehet dolgozni? Alföldi színházat csinált, a fél színpadot beborító magyar zászlók, korhűnek tűnő hazug jelmezek, a Dóm tornyaiból aláhulló látványos görögtűz nélkül. Mert így is lehet magyarnak lenni.
Szerző:  Szörényi Levente, Bródy János
Cím:  István, a király
Rendező:  Alföldi Róbert
Producer:  Rosta Mária
Karmester:  Kesselyák Gergely
Zenei rendező:  Németh Zoltán, Dorozsmai Péter
Dramaturg:  Vörös Róbert
Koreográfus:  Vári Bertalan
Díszlettervező:  Menczel Róbert
Jelmeztervező:  Nagy Fruzsina
Szereplők:  Feke Pál, Udvaros Dorottya, Radnay Csilla, László Zsolt, Makranczi Zalán, Farkas Dénes, Józan László, Stohl András, Tompos Kátya, Szemenyei János, Novák Péter, Simon Boglárka, Csépai Eszter, Bánfalvi Eszter, Schneider Zoltán, Hevér Gábor, Znamenák István, Blaskó Péter, Varga Miklós, Nagy Feró