A kritikus és talán még az egyszeri rajongó is zavarba jön, milyen közhelyekből fércelt sztori ez. Nem is annyira az Elysium (de, az is), hanem a dél-afrikai születésű rendező karriertörténete, aki pár éve rábukkant az okosan szórakoztató science fiction örökzöld receptjére (District 9), hogy Hollywoodba érve sutba dobja azt, és rutinos amerikai sztárokkal játszasson el egy látványos(an) butuska akciófilmet. A tényálláson az sem változtat, hogy ez Hollywood-külső, és a TriStar Pictures fundálta a művet, az álomgyár neve ugyanis már régóta nem (csak) egy helyet, hanem egy filmtípust jelöl. Ebből a szempontból pedig az Elysium nem is lehetne halivúdibb.

Ha úgy tetszik, első blikkre a District 9 áramvonalasra simított verzióját látjuk, csak a jövőbeli világot nem a faj- és idegengyűlölet, hanem a mélyszegénység osztja ketté. A Föld körül lebegő űrállomáson, az Elysiumon élnek a túlnépesedés elől elmenekült gazdagok, míg planétánkon a munkahelyhiánytól, a betegségektől és a szegénységségtől sújtott szerencsétlenek tengetik mindennapjaikat. Az elvetemültebbek persze megpróbálkoznak átrepülni az Elysiumra, de a Jodie Foster által alakított védelmi miniszter ilyenkor biztos kézzel küld utánuk valamilyen futurisztikus robbanótöltetet – még ha az űrállomás elnökének nem is tetszik ez a megoldás. Ezért is akar puccsot az enyhén fasisztoid elveket valló miniszter, s míg a gazdagok neonfényes luxusfolyósokon konspirálnak, addig a Matt Damon által érzelemmentes fapofával játszott Max épp az összeesküvések melegágya felé veszi az irányt a Földről, hogy az egész bolygó sorsát megváltoztassa az elméjébe átmásolt informatikai programmal.

Neill Blomkamp fantáziáját mindebből a gonosz gazdagok vs. szerencsétlen szegények felállás mozgatta meg leginkább, ami Fritz Lang Metropolisa óta slágertéma a science fictionben. Blomkamp meg is elégszik a műfaji sztenderdek újrahasznosításával, és nem told hozzájuk semmi értelmeset: nála a gazdagoknál csak úgy lehet gonoszabb az ember, ha még politikus is, és a szegénynél csak úgy lehet szánalomra méltóbb, ha halálos beteg. Hiába védik kritikusok a mundér becsületét azzal, hogy az Elysium minden gondolati sekélyessége ellenére jóravaló akciómozi, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy Blomkamp nem is annyira kalandfilmes, mint inkább melodrámai szabályok mentén írta meg a történetet. Ha jobban belegondolunk, az Elysium arról szól, hogy egy halálosan beteg munkásember el akar jutni a gazdagok űrállomására, hogy meggyógyítsa önmagát és a közeledését elutasító gyerekkori szerelme leukémiás lányát. Útközben persze hozzáírja a világ megmentését is teendői listájához, ám egy-egy profán akciófilmes adrenalinlöket után mégis a leárazott szentimentalizmusra voksol a rendező, mikor a dagályos kísérőzene hullámain beúszó flashbackekkel központozza, vagy épp szakítja meg az akciót.

A burzsuj-csóró ellentétpár is gyűrődésmentesen illeszkedik a melodrámai közhelytárba, ami azt eredményezi, hogy Blomkamp nem annyira rendszerkritikát fejt ki, mint csúnya politikusokat okol, hiszen az igazságtalan rendszer megváltoztatható a megfelelő emberek likvidálása után. Habár a District 9-ban is működtek a hollywoodi hatásmechanizmus fogaskerekei, megvolt a pszichopata katonai ellenfél és a főhős ellen áskálódó államvezető is, de ott Blomkamp még a gettóba kényszerített alienek elleni bürokratikus intézkedések, a hatalmat büszke mosollyal kiszolgáló kishivatalnok és a mindent behálózó idegengyűlölet akkurátus megrajzolásával ijesztően valóságközeli képet lőtt kézikamerájával. A melodrámát is csak távolról idézte – konkrétan Cronenberg A légy című klasszikusát – a hatalom kiszolgálójából „lázadóvá” és emberből űrlénnyé váló Wikus mutációjával, a földközelben tartott akciók pedig minden scifi-máz ellenére is tökösek és hihetőek maradtak – ám az űrlény-gettóban zajló tűzharcok kihangsúlyozása nem tartotta vissza a direktort attól, hogy elbíbelődjön az ijesztő természetességgel kibomló rasszizmus kritikájától.

Az Elysiumból viszont kilúgozott minden mélyebb tartalmat. A feszültségtermelő thriller felfutása előtt, a prológban sem jut sokra Blomkamp, pedig ismerős terepen közlekedik, életünk totális automatizációját vizsgálja – az esetek egyéni körülményeit figyelmen kívül hagyó robotrendőrök például legelső rövidfilmjéből, a Tetra Vaalból sétálnak át a nagyvászonra. De míg az álreklámfilm-forma mély iróniát kölcsönzött annak a műnek, addig az Elysium már csak az embertelen hatalomnak való kiszolgáltatottság melodrámai motívumát hangsúlyozza, mikor Maxet ok nélkül büntetik a roboterők. Ironikusabbak ennél az orvosrobotok, melyek a futószalagrendszerben működő egészségügyi ellátásnak nyomnak oda egy fricskát, ám Blomkamp összes hasonszőrű ötlete nem lesz több egy gyengéd sallernél. Hogy az egész világ berendezkedése és irányítása informatikai programokon keresztül zajlik – révén sok terület automatizált és robotizált az igazságszolgáltatástól a katonaságig –, az például csak a világmegváltó thrillernek ágyaz meg, arról nem is beszélve, hogy az elme mint USB, vagyis az agyba való adatmásolás ötletét Blomkamp egyenesen a Johnny Mnemonicot jegyző William Gibson fejéből copy+paste-elte.

Az egyetlen dolog, amit a rendező most olyan lelkesen részletez, mint a District 9 a társadalomkritikát, az a futurisztikus fegyverarzenál. Neill kreativitása kimerül az öt méteres körzetben robbantó, vagy az emberre mágnesként feltapadó, és csak fél perc múlva detonáló fegyverek ötletbörzéjében. Tény, hogy a District 9-ban még a nyámnyila aktakukac-hőst, Wikust formázó Sharlto Copley lubickol a változatos mordálykínálat nyújtotta lehetőségekben és a pszichopata Kruger szerepében, ám az Elysium az unalomig nyüstölt harcfelállásokhoz (robotizált főhős vs. robotizált antihős, főhős vs. robot stb.) nem tud sok újat hozzáfűzni. A film legnagyobb erénye, hogy a többi nyári blockbusterrel szemben ébren tartja az embert, leginkább azért, mert mérhetetlenül idegesíti, hogy buherálhatott össze ennyi képtelenséget és közhelyet új filmjébe a District 9 direktora. Az biztos, hogy nem az Elysium fogja beteljesíteni a régóta várt sci-fi reneszánszot: ez az ún. „korrekt” akciófilm ugyanis nem több, mint egy szürke bejegyzés az álomgyárban robotoló bevándorlók tévedéseinek terjengős listáján.