Borbély Szilárd: Nincstelenek
2013.08.12.

A borítónál kezdem, a kezdet kezdetén: szürkésfehérben játszó, kietlen, füves puszta, a távolban egy karón ülő madár. Repülés előtt vagy repülés után? Feltehetjük azt a kérdést is, hogy Borbély Szilárd könyve összeomlás előtt vagy összeomlás után íródott-e? AYHAN GÖKHAN ÍRÁSA.

Mert hiába a 2013-as évszám, és hiába a tudat, hogy a könyv tartalma több évtized távolába tehető eseményeket ölel fel, mert Borbély Szilárd az emberek szegénységét és nyomorát magán viselő regények egyik legmegrendítőbb darabjának tekinthető terápia-regénye amellett (e terápia a szerzőnek szól, az ő érdeke), hogy a múltból ad hírül eseményeket, némi elhivatott módon a jelen felé koncentrál, és eléggé el nem ítélendően sötét ennek a jelennek a végkimenetele.

A Nincstelenek szépírói háttérrel működtetett szocioregény. Egy falu, egy szűkebb közösség érthetetlen babonáival, önkéntes hagyományaival feltöltött szövegegyüttes, kapaszkodója pedig a könyv legutolsó pontja. Az olvasó nem lélegezhet fel egykönnyen, az olvasó nem lélegezhet fel. Borbély Szilárd Nincstelenek című munkája hideg és feloldás nélkül közzétett, arculcsapó vallomás a gyerekkorból. A körülmények, a környezet és minden egyéb között egy kisfiú - feltehetően Borbély Szilárd gyermekkori alteregója - segítségével tájékozódunk, az ő gyermeki színezetet kapott, felnőtt mondatain átöblögetett események és képek jutnak el hozzánk. Ez a kisfiú beszél az anyjáról és az apjáról, az őt ért bántalmakról, a faluról, ahol él, a faluról, ami a túlélést gyakorolja. Bevezet egy sokunk előtt zárt, kegyetlen szabályok uralta világ kapuján. A kisfiú érzelemmentes monológ-ömlenye elviselhetetlen olvasmány, pont amiatt, mert nem tesz hozzá semmit, közönyösen beavat csupán.

Mélyvilág, mélyszegénység, mély hallgatás és elhallgatás és a legmélyén pislákoló kátrányos harag és düh, mocsok és fenyegetés, fenyegetőzés, a pálinkaszag állati, önző, erőszakos szexualitással sűrűbbé kevert íze elementárisan rázza össze az embert és ébreszti fel - ráébreszti: nem tévedés, ez egy valós világ, a múlt karcos hámrétegére ráépülő, a fülét oly sokszor befogó Magyarország más megnyilvánulásokban a mostba átlógó ősképe. „Már megint veri”, súgom a nővéremnek. Megállunk és fülelünk. Belesünk az üveges ajtón. Anyám a konyhaasztalon hasalt, apám mögött csinál valamit. A munkásnadrágja lecsúszva a bokájánál. Szőrös lábszára világít. Fehér, mintha ki lenne hipózva. A nővérem kézen fog és húz el. „Nem bántja”, mondja. „Basznak.” 

Borbély nem teketóriázik, óvatosságot és finomkodást mellőző leírásaiban a költészete jegyeire ismerhetünk. A nyers naturalizmus adja meg az alaptónust, a homlokunkig ereszkedett, lerángatott, mindig-borús, szorongás-színű ég feszül a mondatok teteje fölé. Ahogy a Testhez monológ verseiben is ragaszkodott a szerző az eredeti, élőbeszéd-szövegek minden stilizálást kerülő, változatlan közléséhez, úgy a Nincstelenekben a figurák nyelvezete, megszólalásmódja a több évtizeddel korábban használt nyelvezet és megszólalásmód hű visszaadása, változatlanul elhivatott utánnyomása. 

Borbély Szilárd költészete a lélek legkomorabb sötétjében és a lélek legünnepibb felemelkedésében tájékozódik. Előtte Pokol és Menny nem idegen. Néha aztán a kettő összemosódik, megadóan összekacsint. A Nincstelenekben a Menny elvész, név nélkül, és a Pokol fantáziátlan, nyers-hús vadsága lép a helyébe. Rosszul mondom. Egy nem létező Menny helyén zakatol az örökidejű és mérhetetlen kiterjedésű Pokol. 

A könyvben egy másik világ képződik meg. Egy másik nyelv. Egy másik világ másik nyelve. Milyen nyelven beszélnek a könyvben mozgatott figurák? A nyomorból és a kiszolgáltatottságból kegyetlen vajúdások árán megszületett nyelven. Úgy tapad hozzájuk az a nyelv, mint a ronggyá hordott ruhájuk a testükhöz, a hagyomány, a babonás látásmód az életükhöz. 

A Mesijás alakja egy - a falu bolondjaként értelmezhető - cigány férfi személyében ölt formát. Különös nevét azért kapta, mert a faluban egyedül neki van szakálla. A mindenkinél jobban kiszolgáltatott, a periférián túli periférián tengődő szerencsétlen emberrel tisztítatják a budikat, kicsúfolják, kinevetik. Allegorikus alak: a reményvesztettség és a jövőtlenség, a megváltó derűt maga alá temető világ alakja. És igen, a Messiás, az igazi megváltó elment, és ez olyan érzés, mintha soha nem lett volna itt, többé nem tér vissza. 

A Nincstelenekben nincs megváltás, nincs feloldozás. Nem egy szerethető könyv, nem jó könyv olyan értelemben, hogy a jóság, szeretet nem kerül a közelébe. Fontossága, hogy Borbély Szilárd megírta, érdeme, hogy esztétikai szempontból precíz, jó mondatokból épül fel a szövegvilág. Nem elhanyagolható az az állásfoglalás, hogy ez a könyv nem az esztétika, nem a szépirodalom felől kíván olvasót. Mert az, ami a Nincstelenekben megjelenik - akármennyire tökéletesek a mondatok - már messze nem irodalom. Ízig-vérig kortörténet és szociográfia az irodalom másodlagosnak felfogható vázán. Többet mond, mint egy irodalmi mű, mert más szerzőknél a dokumentumjelleg, a dokumentumszerűség irodalmisága mindent elnyom. Borbély Szilárd könyvében lényegileg a hús-vér dokumentum nincs alárendelve az irodalomnak, nem esik áldozatául.
 
Nem is értem, hogyan olvasható ez a könyv a szépírás patikamérlegén lemérve, és hogyan elemezhető a kritika szabályai szerint. A Gályanaplóban írja Kertész Imre: „A koncentrációs tábor kizárólag irodalmi szövegként elképzelhető, valóságként nem.” A Nincstelenekben szerintem ez fordítva működik, a szöveg nem képzelhető el másképp, mint valóságként. És a valóságon hibát találni körülményes és illetlen feladat, nem? 
Szerző: Ayhan Gökhan
Szerző:  Borbély Szilárd,  Cím:  Nincstelenek,  Kiadás helye, éve:  Budapest, 2013,  Kiadó:  Kalligram,  Terjedelem:  328 oldal,  Ár:  3000 Ft