Tóth Krisztina: Akvárium
2013.08.05.

Sötét, levegőtlen, szomorú világba vált jegyet, aki ezt a könyvet megveszi. Ahogy a fülszöveg fogalmaz: itt mindenki árva, és tényleg, habár csupa egymásba tekeredett sorsot követhetünk nyomon pincemély perspektívából. A kommunizmus, majd szocializmus főzelékszagú, lemált vakolatú roncsregénye az Akvárium. TOROCZKAY ANDRÁS ÍRÁSA.

Nehezen indul be a regény. Talán azért, mert a szerző az időrendet felborítva meséli a sztorit: az első részben elmondott események után harminc-negyven évvel előrébb ugrunk a történetben, hogy a szöveg végén visszaérjünk. De talán nem csak erről van szó. 

Például az a legritkább esetben jó ötlet, ha a szereplők neve nagyon hasonló és nem csak egy szereplőé, hanem többé is. Vera, Vica, Edit néni és Edu néni. Hacsak nincs valami oka a nevek majdnem-azonosságának, feleslegesen megnehezítik a szöveggel való megbarátkozást. Ilyen ok lehetne, hogy az író Vica sorsának predesztináltságát szerette volna érzékeltetni azzal, hogy az anyjához hasonló nevet adott neki. De annak, hogy Edit néninek és a különös szellemi nyomorban vegetáló, félbolond testvérének, Edu néninek is hasonló a neve, már kevéssé látjuk értelmét. Hogy egybe van kötve az életük, talán magyarázat, de akkor miért hívják Edit néni férjét Jóskának? Miért nem Ede. Jóska bácsi karaktere semmiben nem lóg ki a csapatból (azt leszámítva, hogy férfi).

Aztán azzal is meg kell barátkoznunk, hogy ebben a szövegben nyoma sincs a könyörületnek. Arra gondolok, hogy az írónő nem kegyelmez a szereplőinek, talán csak Edunak. Neki a végén jut néhány boldog év, de másfelől a huszadik század második felében élők sorsát a nagyon sötét tónussal festette meg. Állami gondozott gyerek a főhős, aki cigány származású, az anyja beszámíthatatlan, holokauszt-túlélő zsidók veszik magukhoz, akik egy pincében laknak, ráadásul velük él egy értelmi fogyatékos nő. A háború után a durvábbik fajta kommunizmusban játszódik a regény nagyja (amíg Vica fel nem nő), ahol például abban sajnos semmi szokatlan nincs, hogy az egyik a szomszéd lány feljelenti Edit néniéket illegális terhesség-megszakítás miatt.

Az Akvárium 172 oldal után hagyja először fellélegezni az olvasót, amikor bizonyos Benkő doktorék nappalijába jutunk az egyik szereplő (Jóska bácsi) révén. „Jóska bácsi beszállt a liftbe. Még ez is tükörrel bélelt, faborítású és tágas volt, a lépcsőház pedig ragyogó és fehér.” Szinte vakító élmény olvasni ezeket a sorokat a visszeres lábak, sámlik és hokedlik, viaszosvásznak, és rozsdás vaskorlátok után. Mintha kiérnénk a pincéből az utcára. A pincéből, ahol mindenki éhes, minden fenyegető, minden fájdalmas, vagy csak unalmas, mert minden öröm tilos, szégyellnivaló, sőt ismeretlen. 

Az olvasóban felmerülhet a gyanú, hogy talán túlzás ennyire nyomorultnak megfesteni ezeknek az embereknek az életét. Érezhette ezt Tóth Krisztina is, egyfelől mesélő hangnemmel narrál, másfelől igyekszik a humor eszközével élni. Például olvashatunk egy vágás elől elmenekülő libáról, vagy előtte Klári mama kérőiről. Klári mama a regény főhősének a biológiai anyja, egy Edu nénihez hasonlóan félbolond nő, aki miután állami gondozásba adta lányát, lassan visszaszivárog a lány életébe. Mikor a fiatal Klári mama az egyik kérőt, a bokszolót kidobja a másik kérő, aki miniatűr kalapokat gyártott, „a rossznyelvek legalábbis azt pletykálták”, már lesben állt a kanapé mögött, hogy átvegye a szerepet. Érezzük, hogy itt, ha az Akvárium film lenne, fekete-fehérre és némára váltana, a mozi gyermekkorát idézve. Üdülés ezeket a részeket olvasni a szociohorror környezetben, de valahogy mégsem szervesülnek, kilógnak a képből. Egy másik szereplőnek, a zsidó Gabi bácsinak családtagjai meg aztán végképp kilógnak, akik szellemekként jelennek meg az egyik jelenetben.


  
Az Akvárium első felének meghatározó motívumai: a mélynyomor, a kommunizmus, vagy az értelmi fogyatékosok mindennapjai. Semennyi öröm nem jut, semmi nem sikerül a szereplőknek. Ugyanakkor lehetséges, hogy nem a regény hibája, hogy túlzásnak értékeljük magunkban a mindennapi küszködők világát. Lehetséges, hogy pusztán arról van szó, hogy nem tudjuk elviselni a szenvedést, szeretnénk, ha lenne remény, mindenkinek, holott, ha őszinték akarunk lenni, persze, tudjuk, hogy ez nincs így. Vagy az is lehet, túlságosan finnyásak vagyunk és a szegénységet a lelkünk mélyén szégyennek, bűnnek, és úgy általában kényelmetlennek gondoljuk.

Mindenesetre, még ha nem is kevésbé nyomasztó, de rövidebb mindenképpen lehetne a regény első fele. Annál is inkább, mert ugyan azt mondhatjuk, hogy a kommunizmusban sem történt semmi izgalmas, vagy éppen a regény leitmotívja, az akvárium mint olyan sem a cselekményesség csimborasszója, tehát bizonyos mértékig védhető a szöveg eseménytelensége. De még ahol történhetne is valami az Akvárium szereplőivel, Tóth Krisztina ott is inkább szűkszavúan tudatja velünk az eseményeket. Például ahogy Jóska bácsi és Edit néni állandó ágybérlői, egy artista testvérpár, a Czajka-fivérek egyik tagja elveszti életét mikor 56-ban megpróbál átszökni a határon. Igaz, hatásos lesz így ez a novellaszerű mellékszál, és a kisember perspektívájában való maradás is indokolható, de az olvasó mégis bosszankodik, mert előtte oldalakat olvasott végig egy játékbaba megreparálásáról, amihez képest Jóska bácsi későbbi, gazdag vevőinél tett látogatása, ahol először támad benne akvarista szenvedély („Egy darabka tenger!”) valóságos Indiana Jones-kalandnak hat. Aztán jön Lali, a bunkó és egy csapásra minden sokkal érdekesebb lesz.

Lali nem más, mint a főhős, Vera udvarlója, aki aztán a férje lesz. Lali karakterében van erő, van lendület és valahogy mintha az is az író kezére játszana, hogy azokról az évekről, mikor a kommunizmus átalakult szocializmussá, nyilván több tapasztalattal bír. Lali például nyit egy lángosos bódét a Velencei tónál, a telken talált oszló kutyatetem sem tántorítja el a vállalkozástól, majd nem sokra rá party-ba vágja a bódéban a sógornőt a másfelől Verával is szemező párttitkárral. Vesztükre Vera épp akkor látogatja meg a férjét. Szóval Lali nem jó ember, iszik is, büdös is, proli is, viszont mellette még az amúgy őrjítően semmilyen tettvággyal nem bíró „szegény féleszű Edu” karaktere is érdekesebb lesz. Neki már a regény elején is volt egy remek része, mikor szerelembe esik a munkahelyén a karbantartóval. „Egész lényében volt valami taszító, animális butaság, ami ugyanakkor különös, delejes vonzerőt is gyakorolt a férfira, aki egy idő után megkérdezte, hogy mit olvas az elvtársnő.” De Lalival remek párost alkotnak, akivel plátói szerelembe esik és lelkesen segít neki a lámpabúra-bizniszében. 

Vera is angolórákba fog, hiszen meg akar szabadulni a bunkó férjétől és azért éppen angolórákba (és nem németbe, amikor sokkal ésszerűbb lett volna), mert a (megint csak nem túl jól eltalált nevű) Piroska Tóni, egy Amerikába emigrált srác, aki Verával hosszas levelezésbe kezd, gyerekkorából épített ábrándokkal, vágyakkal, tervekkel ostromolja a nőt.
 
Az Akvárium izgalmasabb második felében kaptak helyet a halálok és temetések is, amelyeknél rájövünk, hogy tulajdonképpen megszerettük Jóska és Gábor bácsiékat, minta kicsit a mi rokonaink lennének. A regény vége persze a regény eleje, több szempontból is. Egyrészt a megbontott linearitás miatt, de a könyv tényleges vége is visszalassul a kezdeti tempóra és hangulatra, kilátástalanságra. Vera végül megkérdezi a csecsemőjétől: Neked is minek kellett megszületni? – és ezt végül is magától is kérdezi. Jó lett volna, ha kapunk erre valami választ. Jó lenne, ha lenne, vagy találnánk rá valami választ. 
Szerző:  Tóth Krisztina
Cím:  Akvárium
Kiadó:  Magvető Kiadó
Kiadás éve:  2013
Terjedelem:  172 oldal
Ár:  2990 Ft