Hiába kutatok az emlékezetemben, nem tudok olyan színházi fesztivált mondani, ahol a megnyitóra ne kényszeredetten, ceruzámat és jegyzetfüzetemet ne a bornírt politikusi szentenciákra élesítve érkeznék. Hanem, mondjuk, kíváncsian és izgatottan, mely állapotok valahol, valamikor tán a jófajta megnyitók részét képezték. (Kedves és spontán ellenpéldám egy tavalyi, igazán nagy nemzetközi színházi fesztiválon esett meg, ahol a színpadra lépő kultuszminiszter végtelenbe nyúló beszédét a közönség ütemes köhögése szakította félbe – azaz szakította volna, de hát a politikus kitartott, valahol még becsültem is ezért.) 

Bezzeg Szegeden: a THEALTER megnyitó performansza mindig az utána következő napok szerves része, köszönhetően elsősorban a MASZK Egyesületet vezető Balog Józsefnek. Fül kell hozzá, persze, hogy megértse az ember, valójában mit mond, általában kevés, egyszerű mondattal. Most például a tekintetről (is) beszél, ez az idei hívószó. Na igen, mi mást is csinálnánk itt, nézünk, mint a színházban, de – és ha az előadásokra áttérek, tán megérti a lényeget az olvasó is – ez a fesztivál látni tanítja a nézőit. A régit és az újat, a fiatalokat és a huszonhárom (öt, tíz, tizenöt, satöbbi) éve kitartóakat, egyszóval mindenkit, aki erre jár (és hogy sokan járnak, arra a fesztivál honlapján rendre megjelenő, a teltházas előadásokról szóló figyelmeztetések utalnak, szóval, aki még nem rendelt jegyet, tegye meg, különben ki- és lemarad). Az idei megnyitón a hatást az Andaxínház performere emelte négyzetre, amikor Balogot szó szerint kivágta az öltönyéből méretes ollója segítségével. A hivatalos szerv elidegenítő maszkja mögött rá is bukkant a matrózpólós, rövidnadrágos fesztiválkapitányra. A népes megnyitóközönség egy emberként lélegezhetett fel: minden rendben van. 

És akkor rögtön irány az erdő legközepe: a Metanoia Artopédia tavaly ősszel, a szabadkai Desiré Fesztiválon már látott előadása, a Mutatványosok az Alkimisták utcájában – meditációs objektum a „kartonvarrónő” címszó alatt most jóval mélyebbre megy, mint akkor. Perovics Zoltán és alkotótársai ezúttal Prágáról és Prágában gondolkodtak, izgő-mozgó és villogó miniatűr szerkezetekkel, fehérre mázolt arcú clownokkal teli unikális bédekkert elhelyezve a Régi Zsinagóga színpadán. Nyugtázom, hogy milyen jól áll a jól ismert lakásszínháznál sokkal tágasabb tér a mobiloknak meg a köztük mozgó és velük lélegző, rajzolt vagy élő, szóban vagy képben megidézett alakoknak. Korok, tájak, archívumok úsznak egymásba szelíden, kimondatlanul is állítva, hogy nem lehet, mert nem érdemes másként színházat csinálni. 

De akkor hogyan is? A hangok, a képek, az érzetek, a szövegek, a zenék történetet mesélnek, de nem egy/a Történetet. Peró összetéveszthetetlen, poétikus és kifinomult színháza ennél sokkal szelídebb, egyszersmind jóval kíváncsibb is. Itt ugyanis a néző felnőtt és felelős alkotótárs: hogy aznap este mi és hogyan születik meg, legalább annyira rajtunk áll, mint a játszókon. Együtt lapozgatjuk tehát a míves borítójú, rengeteg rajzzal illusztrált, vaskossága ellenére légiesen könnyű kötetet, közben Peró a hátunk mögött áll, hosszú ujjával rámutat egy-egy alakra vagy szóra, de talán akkor sem haragszik meg, ha ezek némelyikén átsiklunk, hogy helyettük és mellettük új, szokatlan képekre bukkanjunk. Kíváncsian várom a lexikon következő kötetét.

Másnap délután a Klauzál tér elomló fagylaltcsodákhoz és pompás süteményekhez szoktatott közönségét osztja meg a szentesi Horváth Mihály Gimnázium THEALTERre időzített ősbemutatója, A legnagyobb magyar. Annyit elárulok, hogy nem Széchenyiről szóló időutazás részesei leszünk, bár azért a korok megint összecsúsznak: épp a srácok háta mögött van a Kárász-ház, melynek erkélyéről Kossuth Lajos mondta el utolsó nyilvános magyarországi beszédét 1849 júliusában. Hogy hasonlóan nagy idők tanúi vagyunk-e, arra keserű választ ad ez az ízig-vérig ellenzéki, kőkeményen politikus előadás. (Amúgy meg: mégis milyen lenne a színház? Az udvarias művészetet hagyjuk meg azoknak, akik ebből /meg/élnek.)

A premieren még kissé csiszolatlan a produkció, de szerdáig naponta látható lesz ugyanitt, érni is fog. A Magyar Nemzeti Válogatott Színész Gárda elnöki diktátumra történt megalapítására fűződik fel a szellősen egymás mellé pakolt etűdökből álló negyven perc. És közben mindenki megkapja a magáét a jelenkori kis magyar pornográfia önmagát fontosnak gondoló szereplői és az általuk használt lózungok közül. Ezáltal pedig a maga érdességével együtt is jóval többet vállal és állít ez az előadás, mint jó néhány szalonképes repertoárdarab. Ami pedig igazán szívszorítóvá és lényegessé teszi mindezt, hogy benne a fiatalok beszélnek őszintén a kételyeikről, problémáikról, érzéseikről. Melyek között élen áll a hazaszeretet: merthogy egyáltalán nem rá, hanem érte haragszanak. Meg érted, meg értem is. Jól csinálják. 

Mert „…fontos lenne, ha már magyarnak születtünk, hogy magyarként is tisztázzuk helyünket a világban.” Ezt már az 1990-ben elhunyt Sziveri János költőnek egy évvel a halála előtt közölt interjújából idézem, akinek ragyogó szövegeire és páratlan figurájára koncentrál a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Táborosi Margaréta rendezte előadása, Az ember komédiája. Aminek a nézőre gyakorolt hatását a földinduláséhoz tudnám hasonlítani: egyre ritkábban érezni ezt a fajta elemi erőt, a pontosan kanalizált energiák kivételes egyensúlyát színházban, ami itt az elsőtől az utolsó pillanatig működteti a felkavaró estet. 

Tűhegyes és szikár, mégsem akadémikus, pláne nem ismeretterjesztő vagy karót nyelten tisztelgő előadás. Ezt csak azért kell kiemelni, mert lássuk be, költői életművek számbavételekor megesik ez színházban. Itt azonban Sziveri szövegei figyelmes, gondos olvasatban, s ami ennél fontosabb, velejéig színházi formát öltve hangzanak el – szóban, mozgásban, zenében, énekben (koreográfia: Táborosi Margaréta, zene: Bakos Árpád). És eközben, a részletekből megképződnek egy életút tragikusan ismétlődő és hátborzongatóan hasonló állomásai: a Sziveri ködbe vesző alakja körül lebegő tehetetlenség, betegség, értetlenség, kilátástalanság. Megannyi nincs, de hát akkor mi van? Alázat, fegyelem, tisztaság, pontosság. Meg a költőt megszemélyesítő Mészáros Gábor angyali, messzibe révedő tekintete.