A 3D után megérkezett napjaink legújabb filmes vívmánya, amit a kreatív marketingesek szerényen csak 4DX-re kereszteltek. A 4DX trükkje, hogy vidámparkot csinál a moziteremből: mozognak a székek, füstöl a padló, fúj a szél, és ha szerencsénk van, még villámlik is. Ha a filmben lovagolnak, mi is rázkódni fogunk, ha felrobbantanak valamit, tüdőzhetjük a füstszagot. Ha történetesen westernt nézünk, és abban órákig vágtáznak, akkor a mi székünk is úgy ráz, mint a földeletlen kettőhúsz. 

A lelkes innovátorok talán azt hitték, a néző valóságélményét teljesítik ki, de valójában brechti tanokat valósítottak meg a plázakörnyezetben: a 4DX – szó szerint – kilök a filmből, gátolja az azonosulást és a koncentrációt. Magyarul: tiszta horror, ami folyton megijeszt. Lehet, hogy hasonlóan sokkoló és kényelmetlen volt az élet a szikár Vadnyugaton, de a western jóleső kaland- és izgalomérzetét ez a néződobálós, orrfacsaró truváj már csírájában elfojtja. Időutazásnak viszont tökéletes: a 4DX egyenesen a film születésének bazári körülményei közé repít vissza a maga olcsó látványosságával és szenzációnak beállított mutatványaival.

Ha ez volt a cél, akkor a „termékteszteléshez” nem is találhattak volna jobb művet A magányos lovasnál. A western-vígjáték régóta halottnak hitt zsánerét feltámasztó Disney-filmben olyan avítt poénok tüntetnek, amiket Hollywood legutoljára a hatvanas években gondolt komolyan. Olyasmikről van szó, mint amikor eszméletlen emberünket ló után kötik, és átvonszolják egy méretes paripaürüléken, vagy a patyolatfehér öltönyben feszítő főhős a földön feküdve belekapaszkodik az indián lábába, hogy az maga után húzza a porban – ezt a „viccet” utoljára talán Hanna-Barbaráék tudták ízlésesen elsütni valamelyik eldugott VHS-kazettán porosodó Tom és Jerry mesében. A vígjátéki vonal így hamar felsül, hiába bohóckodik a fején halott fekete varjúval Tonto, alias Johnny Depp, aki már csak rutinból hozza a Félelem és reszketés Las Vegasban, valamint A Karib-tenger kalózai forgatásain kifejlesztett, excentrikus manírjait.

De még így is az ötven éves, bohókás színművész hoz értelmes pillanatokat a filmbe, annak főhőse ugyanis a legsótlanabb westernhős, akit vadnyugati ló valaha a hátán hordott. John Reid, az egyenlőségért és az igazságért harcoló naiv jogász, visszatér gyerekkora kisvárosába, ahol egykori szerelme várja, aki időközben hozzáment John bátyjához, Danhez. A konfliktust egy rusnya arcú, a dentál- és mentálhigiéniát hírből sem ismerő rosszfiú, nevezett Butch Cavendish szolgáltatja, akit olyan antiszociális tulajdonságokkal vert meg az élet, hogy legszívesebben minden szembejövő amerikait és kisebbségit kardélre hányna. Talán ennyiből is kitűnik, hogy itt az idealista hérosztól a férjére az idők végezetéig is váró takaros asszonykán keresztül a korrupt polgármesterig minden karakter a western-közhelyek lomtárából botorkált elő. Csak Tontón fazoníroztak kicsit, aki az 50-es évek TV-sorozatának mellékalakja helyett most drámai háttértörténettel bíró, különc főszereplővé léphetett elő. A rasszista Disney-filmek (ld. Rémusz bácsi meséi) feltámasztott hagyománya viszont gondoskodik róla, hogy a mellékalakoknak se legyen kijárásuk a bántó klisék földjéről: makogó kínai vendégmunkásoktól tollas-bogas indiánfőnökökig annyi offenzív sztereotípia bukdácsol ebben a filmben, hogy az hosszú évekre elég esszé-alapanyagot szolgáltathat a témára érzékeny szociológusoknak.

Gore Verbinskit láthatólag nem zavarja, hogy lapos, élettelen figurákat mozgat a vásznon, akikkel akkor se lehetne szimpatizálni, ha ezt a rángatózó ülésrendszer nem akadályozná meg. E helyett A Karib-tenger kalózainak első három részében csúcsra járatott, túlbonyolított cselekményszövéssel igyekszik feldobni A magányos lovast. Minden akciót olyan nagy ívűre farag, hogy azt muszáj több szálon vezetni – ám a ráérősen egymásra vágott történetfonalak a finálé anarchikus vonatos üldözését leszámítva meglehetősen töményre mért unalommal váltogatják egymást. 

Verbinski ügyetlenül porciózza a feszültséget, nem alkalmaz se a jelenetet a legfontosabb pillanat előtt elvágó cliffhangereket, se ténylegesen feszült szituációkat, ami kiugraszthatná a nézőt masszív közönyéből. Miután a Butch ellen irányuló bosszúhadjárat kifullad, a film egy szövevényesebb összeesküvés-machinációt is bedob, amiben az épülő vasút, egy óriási rézbánya, és egy csapat indián formázzák az untig ismert westernsémákat. Az alkotók egy pillanatra sem mertek elszakadni az ősrégi western-toposzoktól, Depp emlékezetes maszkján kívül alig támadt olyan ötletük, amivel feldobták volna a napszítta vadnyugati látképet.

De hiába romlik el minden A magányos lovasban, ami csak elromolhat, azért van, aki hozza a formáját. Ilyen John Ford kedvenc színésze, a 2013-ban is tekintélyt parancsoló Monument Valley, ami egyszerre nyújt félelmetes és lírai alakítást önmaga szerepében; vagy Bojan Bazelli operatőr, aki megkapóan hangulatos tájképeket fest a fárasztóan bohóckodó Depp és kompániája mögé. Jól működött még a Disney lobbija is, amivel sikerült elérnie, hogy 13-as korhatár-besorolást kapjon egy olyan film, amiben a legszimpatikusabb karakternek kivájják és megeszik a szívét. A magányos lovas hangnemét viszont csak összezavarják az ehhez hasonló brutális vagy drámainak szánt képsorok: szimpatikus vagy átélhető konfliktussal bíró karakterek híján nem működik a dráma, de cserébe talán, ha három értelmes vicc sül el a két és fél órás (!) film alatt. Egy jó ötlet azért itt is került, igaz, azt is a Gyaloggaloppból csenték: a ragadozó nyuszik olyan pofásak lettek, hogy megérdemelnének már egy önálló mozifilmet is. Hozzájuk még a 4DX földindulásszerű nézőriogatása is passzolna.