Interjú Sirokai Mátyással
2013.07.14.

Sirokai Mátyás osztott kasztú karakter. Költő és dobos. Második kötetében, A beat tanúinak könyvében mintha ez a két dolog minden eddiginél egyértelműbben érne össze. Felfoghatjuk verseit furcsa lelkigyakorlatokként, vagy űrutazásként egy belső bolyóra. De miért várt öt évet a megjelentetésével, mennyiben alanyiak ezek a szövegek és mit gondol a pókbangókról? TOROCZKAY ANDRÁS ÍRÁSA.

R: Második köteted nemrégiben jelent meg a Libri Kiadónál. Az a siker, amiben most részed van, valamiért mégis váratott magára. Viszonylag jól indultál, benne voltál a Telep csoportban, egy darabig az Előszezonban is. A beat tanúinak könyve és a Pohárutca közt mégis öt év telt el. Miért volt ennyire hosszú a szünet?

SM: Ebben az öt évben rendszertelenül és ötletszerűen írtam, bár jelentek meg verseim folyóiratokban, nem vettem komolyan az írást. Sok örömteli dolog is történt velem, a magánéleti problémák felhajtóereje nagyjából megszűnt. Azt hittem, hogy ezek nélkül nem fogok tudni írni, és idő kellett, hogy felfedezzem a jó dolgokban rejlő ihlető erőt.

R: Valahogy az az érzésem, hogy az alanyiság ma kifejezetten nem menő. Az, ha egy a szerzőt nem ismerő olvasó valamit megtud a szerzőről. Te használtad már az alanyiságot szitokszóként? Mondtad már egy költőre, hogy „ez ilyen alanyi”?

SM: Az alanyiság jó ideje meghatározó a magyar költészetben, szerintem ma is népszerű hangnak számít. Más kérdés, hogy engem nem foglalkoztat mostanában. Nem használtam szitokszóként, ha viszont valaki rossz alanyi verseket ír, arra a 'konyhaköltő', illetve a 'konyhaköltészet' szavakat szoktam használni.   

R: Ezek a beat-versek mennyiben alanyiak?

SM: Hangvételüket tekintve egyáltalán nem azok, de sok személyes motívum bekerült a kötetbe. Sokáig szétválasztottam magamban a dobolást és az írást, aztán ahogy fokozatosan alakult bennem a kép arról, hogy mi is az a beat, és hogy mit is jelent nekem, a dobolás elkezdett témává válni. Azok a szövegek arra is lehetőséget adnak, hogy ne csak költészetként, hanem tanításként is olvassák őket. Izgalmas volt keresni a szövegek teherbírásának határait, illetve a hagyományosan nem költőinek tartott jelenségekben meghallani és megszólaltatni a beatet.  

R: Mennyire követed nyomon az irodalmi divatokat? Mennyire hatnak rád?

SM: Mióta a Lelkigyakorlatokat szerkesztjük, sokkal több külföldi, mint magyar költőt olvasok. Lassan a háromszázadik versnél tartunk a blogon, és a keresés közben átolvasott könyvek száma sem sokkal marad el ettől. Nem igazán foglalkoztatnak a divatok, lubickolok a nagy versek és szerzők felfedezésében. Ezek az élmények hatással vannak arra, ahogy írok, de a hatás nem igazán köthető irányzathoz, ez inkább egyfajta látásmód.   

R: Az irónia nálad fontos fogalom. Volt már olyan, hogy azt gondolták komolyan gondolod, de te viccnek szántad vagy épp fordítva? Volt már olyan, hogy azt gondolták viccnek szántad, de te komolyan gondoltad? Volt már olyan, hogy azt hitték komolyan gondoltad, ami igaz is volt, de inkább azt hazudtad, viccnek szántad? Volt már olyan, hogy azt hitték viccnek szántad, ami igaz is volt, de inkább azt hazudtad, hogy komoly?

   
Sirokai Mátyás
Sirokai Mátyás

SM: Mindegyikre volt már példa. A hétköznapi kommunikációban hasznos eszköznek tartom az iróniát, írás közben viszont egy ideje igyekszem kerülni. Az irónia lényege a távolságtartás, az elbizonytalanítás, a kétértelműség. A beat tanúinak könyvében nem volt helye, mert ellene dolgozott volna a szöveg hatásának. Azoknak, akik nem fogadják el a kötet világát, lehet, hogy ironikusnak hatnak egyes részek. Ha ironizálsz, az olyan, mintha azt a látszatot keltenéd, hogy komolyan gondolod, de közben nyitva is hagynál egy ajtót, hogyha balul sül el, visszakozhass, mondván, csak vicceltél. Nem akartam ilyen ajtókat nyitva hagyni.     

R: A Pohárutcában olvasott versekben az olvasó előtt egy tudatos, cinizmusra is hajlamos beszélőt hallhattunk. Aki ha erdőt lát, akkor kirándul. Itt valami egész mást tapasztalunk. Már az első vers a fába bújásról szól. Bánt, ha valaki, aki az első köteteddel ismert meg, automatikusan ironikus gesztusnak olvassa A beatet? Te nem kötöd össze az eddigi két gyűjteményed ilyen szempontból? Vagy igen, csak nem így?

SM: A kötetek összeolvasása és a közöttük lévő kapcsolat vizsgálata alapvetően a szakmai megközelítésre jellemző, a visszajelzésekből viszont azt tapasztalom, hogy az emberek többsége nem így olvas. Az irónia hiánya mint lehetséges probléma a recepció egy részében került elő, de ahelyett hogy megbántódnék, örülök, ha írnak a kötetről. Én nem olvasom össze a két kötetet, szerintem a könyvekben, hacsak nem összefüggő sorozatról van szó, az a jó, hogy mindegyik egy-egy önálló világ.

R: Mi a véleményed a pókbangók eljárásáról? (A pókbangó egy növény, amelyen mintha lenne egy nagy pók, vagy valami szőrös rovar. Ha más rovarok magukévá akarják tenni, a kisebbek belehalnak, a nagyobbak pedig továbbállnak, így felelnek a pókbangó beporzásáért.) Nem vagy te egy kicsit pókbangó?

SM: A költészet lényege szerint tudatmódosító, ráadásul roppant hatásos és legális fajta. Amikor A beat tanúinak könyve verseit írtam, az egyik célom az volt, hogy olyan szövegeket hozzak létre, amelyek előidézik azt a tudatállapotot, amibe írás közben én magam is kerültem. Ez a 'minden lehetséges' állapota, a szabadságé, ami alkotás és olvasás közben egyaránt átélhető. Hogy a kábítás minél hatásosabb legyen, a költők mindenféle eszközökkel élnek. Ilyenek a nyelv nyújtotta akusztikai lehetőségek, tehát például a rím és a ritmus, és ilyenek a költői képek is, amik ráadásul közvetlenül a fantáziára hatnak. A tudatmódosítás célja költőnként más és más. Olyan pókbangó vagyok, aki az olvasókat saját elméjük járataiba akarja eljuttatni. Utaztatni akarok, mert szerintem ez a legnagyobb kaland.

R: „Magamon gyakorlok. Csúcsok ezek ha szobacsúcsok is” – olvastam a Pohárutcánál. Mintha A beat tanúival a lehető legközelebb akarnál kerülni az eksztázishoz.

SM: A gyakorlás számomra az egyik legalapvetőbb élmény. A zenélés kapcsán tanultam meg gyakorolni, de fokozatosan rájöttem, hogy ez a fajta hozzáállás szinte minden területen alkalmazható. A kötet írásának idején volt egy darab, amit sokat gyakoroltam, és közben többször is eksztázisszerű állapotba kerültem. Steve Reich Music for Pieces of Wood című művéről van szó, ami alapvetően öt előadóra íródott, de elhatároztam, hogy megtanulom dobfelszerelésen egyedül eljátszani úgy, hogy a négy végtagom egy-egy szólamot visz, az ötödik szólam pedig a metronómé lesz. Hihetetlen élmény volt, aminek a hatása be is szűrődött a kötetbe.

R: Létezik olyan szerinted, hogy embertelen szép, mint az LGT dalban? Lehet szép, ami embertelen?

SM: Én ezt a sort mindig úgy értettem, hogy az embertelen egyfajta túlzófok, és körülbelül azt jelenti, hogy elviselhetetlenül szép. Elemi szépségű verseket akartam és akarok írni, olvasóként is ez ragad magával. Érzem a kérdés filozófiai mélységét is, mármint, hogy létezik-e szépség ember nélkül. Átfogalmazva, élvezi-e az univerzum szépségét más is rajtunk kívül, vagy csak mi látjuk szépnek? Természetesen nem tudom, de mivel már a részének lenni sem utolsó, az biztos, hogy én a világ helyében nagyon élvezném magamat.