Az OSA aulájában fényben fürdő mintegy 300 plakát az 1945 és 1989 közti korszak képes krónikája. Első pillantásra megtévesztő nosztalgia a retró feeling jegyében – de mit keres egy félreeső pilléren a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, Dr. Schmitt Pál sk. aláírásával? A bejárat tengelyében az alaptörvény asztala, közvetlenül egy jóképű bohóc teli szájjal vigyorgó portréja alatt? És hogyhogy lábbal tiporhatjuk a Nemzeti Hitvallás zengzetes mondatait? 

Persze gyanakodhatunk – az OSA Archívum galériájában vagyunk, itt nem szokás a szimpla retrospektív. Ahogy a kiállítás egyik ötletgazdája, Mink András fogalmaz: az itteni kiállítások sosem egyszerűen tárlatok, mindig egy problémára reagálnak. A megfejtést a nézőre bízzák, ezzel is jelezve, hogy az ide betévedő látogatót felnőttnek tekintik.

A plakátrengeteg üzenete éppen ez: nem volt ez mindig így, és ha így haladunk, nem is lesz. A történelem kontinuitása a kiállítás szerint töretlen: infantilis gyerekkorból infantilis kamaszkorba léptünk, nagy csinnadratta közepette. Elmaradt a férfivá avatás titkos szertartása, csak a dobok peregtek, és az esküt fújtuk derék úttörők módjára. Az ám, de ki emlékszik ma már az úttörőkre? És aki emlékszik, vajon tényleg érzi még a piros nyakkendő súlyát? Aki pedig hírből sem hallott az úttörők 12 pontjáról, milyen benyomással távozik a Piros mogyorós és az Ultra mosópor egyre népszerűbbé váló vizuális világát sűrítő montázs tömény kavalkádjából?

Úgy tűnik, a kiállítás rendezői (kurátor: Kende Tamás történész; látványterv és építés: Tamási Miklós, Nemzetes Ferenc, OSA Archívum; munkatársak: Bertalan Nóra, Dani János, Gergácz Árpád, Hegedűs Judit, Kövecsi Anikó, Krizbai Zoltán, Mink András, Zádori Zsuzsa – OSA Archívum) sem bíztak a mégannyira felnőttnek tekintett nézők kreativitásában, és mindjárt a bejáratnál magyarázó szöveggel szolgálnak. A brosúra nem hagy kétséget az alkotók szándéka felől: cáfolják a 2011-ben megjelent Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának és a 2012-ben elfogadott Alaptörvénynek azt a hangsúlyos állítását, miszerint a múlttal radikálisan szakító új időszámítás kezdődött volna „1990. május 2-tól, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától”. A mindennapi élet minden apró és magasztos mozzanatát gyermeteg elvek mentén szabályozó „elmúlt 40 év” szlogenjei a padlón sorakozó, a két említett kortárs dokumentumból kiragadott idézetekkel párhuzamba állítva azt hivatottak kifejezni: a stíluson kívül semmi sem változott. Az atyai gondoskodás álarca mögött ugyanúgy egyfajta hamis kollektivizmus bújik meg, mint az átkosban, és akik ezt a cumit beszopják, sőt kedvvel rágicsálják, ugyanúgy gyermeteg alattvalók, mint a Rákosi- vagy a Kádár-kor azon szerencsés állampolgárai, akik felhőtlen gyerekkorukat ketrecen kívül tölthették. 

Ezzel persze végképp lelőttük a poént – nincs már mit megfejteni, a mondandót a kiállítás kurátorának nyomdokain haladva jó tanulók gyanánt dekódoltuk. A helyszíni hatás azonban nem ilyen egyértelmű – erről a mennyezetről függő plakátok közt bóklászva, de akár a vendégkönyvben lapozgatva is meggyőződhetünk. Kövezzenek meg érte: a vizuális világ, ami a sokszor valóban gyermeteg grafikákról, a cipőt a cipőboltból típusú, mély értelmű üzeneteket hordozó felületekről visszaköszön, nem taszító, bár sokszor megmosolyogni való. És nem csak a vizuális világ – a kifüggesztett vizualitás derűje sokszorosan felülírja a megjelenített korszak adott esetben nyomasztó emlékeit. És nem csak azért, mert szeretjük a retrót, habár ez sem elhanyagolható tényező. Azon is érdemes elgondolkodni, mennyire szubjektív a történelem: én például anno jót röhögtem az úttörő mozgalmon, gimnázium negyedik év végén léptem be a KISZ-be, előre megfontolt szándékkal, osztályfőnöki nyomásra – nehogy már ezen múljon a jótanuló felvételije. Persze akkor is minek: mire az egyetemen találtam magam, megszűnt a kötelező KISZ tagság. A május elseji szalaglobogtatás a tribün előtt színes kincstári melegítőben szívet melengető emlék, főleg a próbák ürügyén ellógott fél napok miatt. Persze nem kizárt, hogy ötven éves fejjel magam vagyok a legjobb példája az agymosott infantilis alattvalóknak – na de ne feledjük: mostani vezetőink kor- és harcostársaim. Lehet, hogy én csak az örök lényegre figyeltem már akkor is, míg lázadó társaim a kor aktuális szavára. 

Mindenesetre képtelen vagyok az életem első, 1989 előtti felét folytonos kínszenvedésnek és megaláztatásnak, szabadságom végletes korlátozásának tekinteni. És félve vallom be: ezt ma, az életem második fele kapcsán nem tudom ilyen egyértelműen kijelenteni. A világért sem szeretnék a hamis nosztalgiázás hibájába esni, ahogy nem ez a szándékuk a kiállítás rendezőinek sem, a bevezetőnek szánt magyarázatban ezt is világosan leszögezik. De a vizualitás iránt érzékeny egyedként muszáj megállapítanom: ami a kiállított plakátokról visszaköszön, nem olyan fojtogató és irritáló, mint amit a padlón olvasok. És amit a vendégkönyvben olvasok, erre rímel: „ a színes, ötletes plakátok tanúsítják, hogy azon időszakban is lehetett kedvezően, boldogságban élni.” 

Hogy mindez mit bizonyít? Netán azt, hogy annyira hülyék voltunk, hogy észre se vettük, hogy nekünk mennyire rossz? Ilyen hatékonyan működött a plakátokkal illusztrált propaganda-gépezet? Vagy azt, hogy most is pont ennyire ostobák vagyunk? Talán a kiállítás tézisét, miszerint gyermekként kezelnek bennünket, és emiatt vagyunk képtelenek a felnőtt vélemény-alkotásra? Vagy ennél összetettebb a kép? Mindenesetre, ha így tekintjük, a kiállítás elérte célját: a felnőtt látogató megpróbálkozhat érvényes válaszok megfogalmazásával a kurátori koncepció mentén, vagy azzal szembemenve. Hiszen József Attilától tudjuk, ki a meglett ember: „ki nem istene és nem papja / se magának sem senkinek.”