A félkegyelmű

Jeles András A félkegyelműje például meggyőződésem szerint a fesztivál egyik legösszetettebb előadása. Utazás Miskin herceg koponyájában – legalábbis ezt az érzést indukálja az előadás tere, a düledező Pantheon, aminek két nyílása két gomolygó végtelen felé vezeti a tekintetünket: az oldalán hullámzó tengert, a tetején vándorló felhőket látunk, s az időjárás hűen követi a herceg pillanatnyi lelkiállapotát. Czukor Balázs félkegyelműsége határozott, de egy pillanatig sem túlzás: a színészi játék egy intellektuálisan körülhatárolt, mélyen átgondolt univerzumban zajlik, amiben minden egyes rezzenésnek, mozdulatnak vagy éppen mozdulatlanságnak megvan a maga helye. Krisztusi figura ő, de lassú és erőtlen, és éppen emiatt képtelen a megváltásra, nem pedig betegsége miatt.

Miután Nasztaszja Filippovna (Alberti Zsófi) Rogozsinhoz (Horváth Ákos) menekül, a herceg már csak álmában látja a nőt, s mivel mást nem akar látni, a második részt végig is alussza. Ám Miskin – Dosztojevszkij Sztavroginjához hasonlóan – a mű első és legfontosabb viszonyítási pontja, ezért alszik a színpadon, hiszen ha nincs jelen, akkor is jelen van, a többi szereplő csak a vele való kapcsolatában értelmezhető, ott van minden egyes dialógusban, de nem ment meg és nem oldoz fel, hanem magunkra hagy megváltás nélkül ezernyi kétségünkkel.

Czukor Balázs, A félkegyelmű. Fotók: PORT.hu

A kétségeket aztán szerencsére eloszlatja Vidnyánszky Attila Bolha a fülbe című előadása a fesztivál második napján. Elvarratlan szálak nem maradnak itt, bár fel nem tett kérdéseket valóban nehéz nyitva hagyni. A Debreceni Csokonai Színház előadásában jobb és rosszabb gegek áradata tölti ki a sokkolóan hosszú játékidőt. A szexuális utalások és seggberúgós, csöcsörészős poénok végletekig fokozása elfárad az első felvonás végére, ahogy az egyébként technikailag kiválóan koreografált jelenetsorok is pusztítóan unalmasakká válnak, mivel minden egyes pillanat súlytalan és tétnélküli marad.

Feydeau felfordult világát a díszlet – kissé didaktikus módon – úgy jeleníti meg, hogy a hátsó kulissza egy fejjel lefelé fordított falat ábrázol, a tér közepén egy monumentális csillár áll, ami a második felvonás kuplerájában szétcsúszik a forgószínpadon. Meglepő és számomra érthetetlen volt az, hogy Vidnyánszky rendezése a brüsszeli bordélyt az Európai Unióval azonosította, különben direktebb módon talán nem is tudta volna ezt megtenni: a térbe felakasztott egy EU-s zászlót. Ennek folytatásaként a rosszhírű ház befejezhetetlennek tűnő káoszában aztán egy magyar betyár rak rendet, hát nem csoda. És persze, az ember hiába próbál, nehezen tud csak elvonatkoztatni a Vidnyánszkyhoz kapcsolódó friss botrányoktól, amikor – az egyébként valószínűleg ártalmatlan – két férfi csókjára épülő poénok előkerülnek a darabban. Elfáradunk a röhögéstől a remény színházában, mert nem kapunk alkalmat arra, hogy kipihenjük jókedvünket.

Bolha a fülbe. Fotó: PORT.hu

A versenyprogram mellett a fesztivál off-programjai is említésre méltóak. A harmadik napon például felolvasó-színházi előadást láthattak az érdeklődők a Bányavíz című Székely Csaba-darabból. A trilógia harmadik darabja ez a Bányavirág (ami tavaly Sebestyén Aba rendezésében elnyerte a legjobb előadás díját a POSZT-on) és a Bányavakság (ami szintén Sebestyén Aba rendezésévben bekerült az idei versenyprogramba) után. A Bányavíz új témát keres, de új hangot nem, a szöveg otthonossá, ám kissé megszokottá válik, egyre kevesebb meglepetést tartogat a hallgató/olvasó számára.

Ismét ugyanazzal a terméketlen, anyáktól és asszonyoktól megfosztott világgal találkozunk, ahol a vallás – isten nélkül – pusztán kiüresedett rutin, ahol a főszereplő, Ignác plébános (Kaszás Gergő) már a drámaszöveg elején káromkodik. Vele él nevelt fia, Márton (Márkus Sándor), aki – mint később fény derül rá – valójában gyermekkora óta a szeretője. Itt a lopás és a csalás – már tudjuk korábbról – olyan természetes dolog, mint levegőt venni, a bűnöktől maga a plébános sem mentes.

A színészek az asztalra állva olvassák a drámaszöveget a tömött, fülledt Dominikánus házban. Mögöttük fehér drapérián kereszt, ahogy a szerzői instrukció is külön kitér egy bársonnyal letakart pulpitusra, amin egy kereszt áll, nehéz is eldönteni, hogy eleve ott van-e a helye vagy az előadás idejére állították oda. Mindenesetre kiváló környezet a szöveg felolvasására, még akkor is, ha a mellette lévő színháztér meglehetősen lármás.

Hamlet

A Bányavíz – bár teljes kilátástalanságban és mozdulatlanságban ér véget – mégis tartogat valami felemelőt: Márton azt mondja az utolsó jelenetben Irénnek, a plébános Alzheimer-kóros házvezetőnőjének (Bozó Andrea), hogy úgy szereti, mint az édesanyját. Ezzel Székely drámája beléptet egy anyát, ami kevés, de mégis reményt jelent a férfiak zárt, magányos világában.

A második nap az off-program részeként láthattuk Zsótér Sándor Hamletjét, amit a harmadéves színművészetisek (Marton-Hegedűs D.-Forgács-osztály) adtak elő. Az előadás ezúttal külső térbe került, a színészhallgatók maximálisan kihasználták a Csontváry Múzeum kertjét: hatalmas fákra, kerítésekre másztak fel, bokrok mögé bújtak és a kerti fedett terasz kemencéjét is meggyújtották, a kéményből kiáradó füst volt Polonius hullájának szaga. A külső terek kreatív használata persze már ismerős lehetett a közönségnek, amennyiben látta Zsótér Sándor Peer Gynt-rendezését a tavalyi harmadévesekkel, a Szentkirályi utcai épület kertjében. A szereplők – ahogy a Peer Gynt-ben is – folyamatosan váltották egymást, s így mindenki megmutathatta magát több szerepkörben is.

A Hamlet jelmezek, kellékek és díszletek tekintetében roppant puritán, ezért ez a kevés sokkal hangsúlyosabb is. Borzasztóan szórakoztató például azt észrevenni, hogy az öreg Hamlet és a Claudius közti értékbeli különbségek abban nyilvánulnak meg, hány aranyérem van a nyakukban. Ahogy remek a kortárs táncelőadások paródiájaként megjelenő egérfogó-jelenet is, ahol Hamlet (ott éppen az ifjabbik Vidnyánszky Attila) és Horatio (Zsigmond Emőke) liszttel és művérrel öntözik egymást, így táncolják el a királygyilkosság történetét. Majd mikor a közönség látványosan nem ért belőle egy szót sem, megelégszenek a drámaszöveggel.

Az előadás első jelenetében öreg Hamletként belépő Mészáros Blanka az előadás utolsó jelenetében Fortinbrasként érkezik, és a két figura között nincs semmi különbség. Az apró, vékony lány két totyogó, ügyefogyott vígjátéki karaktert jelenít meg, mintegy eltörölve a dicső múltat és a jövőt.