Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat
2013.06.08.

Esterházy regényei annyiban regények, mintha egy vakablakra mondanánk, hogy tükör, és abból szeretnénk a valóságot megismerni. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

Esterházy Péter regényei annyiban regények, mintha egy vakablakra mondanánk, hogy tükör, és abból szeretnénk a valóságot megismerni. Még inkább igaz ez a jelen történelmi regényre (Egyszerű történet vessző száz oldal - kardozós változat -), ahol  az író már a bevezetőben elárulja a mű alapvetését: „Azt szeretném, az a becsvágyam, a hübriszem, hogy beszámoljak apám élete utolsó két évtizedének boldogságáról.” (6.) A történet valóban meglehetősen egyszerű, bár semmi zavar nem támad a megértésben, ha itt-ott néhány szereplőt első olvasatban össze is keverünk. A Buda felszabadítását megelőző években egy állítólagos Nyáry Pál nevezetű úr indul csöndhintóján Pozsonyba, hogy ott titkos tárgyalásokat folytasson Habsburg Lajos herceggel Magyarország Birodalmon belüli, leendő jogállásáról. A Zrínyi-lelkületű urat az osztrák titkosrendőrség szaglászai kísérik, és jelentéseket írnak minden cselekedetéről. A Gedőcs várában lakozó Nyáry furcsa szerzetekkel veszi körül magát, legfontosabb embereinek egyike Bárány Mihály, aki szerelemre gyullad a Konstantinápolyt is megjárt Kara Zsigmond főszakács iránt, s nem is talál elutasításra. A magyar körökben forgolódó Sweindenfeldt még elhagyott feleségét, Pázmándi Zsófiát is rá akarja bírni, hogy adatokat szolgáltasson Nyáry Pál szándékait illetően, amit ő megtagad. Az asszonya a történet végén, de az írásmű közepén pisztolyt vásárol, és kissé váratlanul megöli Nyáry Pált. A titkosrendőrség, felhasználva Bárány szokatlan szexuális hajlamait, besúgóvá kényszeríti a kapitányt. „Még a kő is megszólal, ha kiverik a fogát” (19.) – ez a titokszolgák legfennköltebb munkafilozófiája.

Mindebből azonban nem következik semmi, ha nem tekintjük E. P. folytonos tükörben való tallózását, mert ő bizony konzekvensen és bő jegyzetanyaggal ellátva a szöveg alatt szabaddá tett részeket meghinti a saját képzelményeiről szóló gondolati vízióival. Ez azonban már egyre fókuszáltabban az árulásról szól. Ha a boldogság képzetét, amely alapvetően E. P. édesapja utolsó éveihez kötődik, egyelőre nem is vagyunk képesek a maga jelentőségében feldolgozni, különösen nem a műhöz kapcsolódó korábbi Esterházy-kötetek apa-képzetét szemünk előtt tartva, a spion-történetek már bevezetnek ama szépirodalomba, amely a sajnálatosan napvilágra került dokumentumok megismerése után ugyancsak felforgatta az író nagyszerű életművének egész ikonográfiáját. „Szívesen beszélek rólad, nem gátolsz semmiben, noha az anyag, amely te volnál, annak nagysága jóval túlnő emlékezetemen és értelmemen és az ezekre épülő fantáziámon.” (161.) Egész életünkben olyasféleképpen csákányozzuk magunk elé a hihető boldogságot, mintha csak egyedüli megváltó képződménye lenne ez a rothadó álarcokkal teli földnek. Mételyezzük magunkat, hogy morálisan megússzunk minden mocskot, ábrándjainkat esztétikává, munkálkodásunkat mesterművé avanzsáljuk, s amikor kiderül, hogy a saját szemellenzőnk takarta el az igazságot előlünk, akkor letörlünk mindenkiről minden festéket. E. P. megrázó beismerése, vajon nem a látó felelős-e azért, hogy megrendült az igazságtól, hogy eddigi életében nem a valóságot nézte. Szellemes, bornírt és gyötrelmes felújítása egy régi darabnak, más korba áthelyezve, más szereplőkkel a színpadon. (Mintha Szophoklész után ugyanazt a mitológiát Euripidész átiratában olvasnánk.)  Egy egész regény kell ahhoz, hogy E. P. valami kézzelfogható dolgot kimondjon, mi is bántja voltaképpen, miért is búsul neki az írásnak: „Azt szeretném, mondta (apja üzenetét annak halála után átadó, régi ivócimbora E. P.-nek – egy focimeccsen!), ha a gyerekeim tudnák, utolsó éveimben boldog voltam. (...) Hogy a fájdalom, amelyet nekik okoztam, és a fájdalom, amelyet a feleségemnek okoztam, meghozta a gyümölcsét. Szóval, hogy az okozott fájdalom eltörpül a keletkezett boldogsághoz képest.” (208.)

Mert az apa és a fiú szempontjából mi is a boldogság? Egyáltalán, mi a boldogság voltaképpen, ha a vétkeit elhallgató apa boldognak tudja magát a fia műveiben való hamis heroizálása, szentté avatása ellenére. Ahogy a bölcs öreg barát mondja ekkor az apának: „Hallgattassék meg a másik fél is.”  Ezzel a mondattal viszont E. P. végzetesen visszaüzen magának. Úgy tűnik, mintha egész életében nem hallotta volna meg a fals hangot, amit pedig még a halálos betegek hamis zárójelentéseire is ráírtak anno az orvosok: Falsum! Azokra a besavanyodott öregurakra hasonlítunk, akik felismerni vélik a külső kerületek árnyas parkjaiban egykori szerelmeiket, e nők valaha sejtelmesnek vélt kacér vonásait, s akik lárvatestüket magukon hordozván megbírálják az összeaszott amazonokat. Nincs ez így jól, hogy az ábrándjaink, a szép csöcsösek, a buja entellektüelek saját kiszikkadt bábjaikat utánozzák. Semmiképpen nincs ez jól, hogy egyáltalán hittünk valamiben. S hogy remekművekben megírtuk erkölcsi feddhetetlenségüket. Hogy elfordultunk tőlük, amikor szerelmeink körülményeskedve be szerették volna vallani, hogy ők is csaltak, lotyók voltak, s meg fognak öregedni; s egyáltalán, minden ábránd, képlékeny tünemény ezen a világon, csalásaik révén azok, amik: elbűvölőek, okosak és szellemgazdák, és csak azok lesznek boldogok, akik nem is képzeltek semmi maradandót ezen árnyjáték mögé.  Hogy az apjának története van, ahogy a parkban fölismert régi hölgyeknek is, hogy a látszat és a látvány nem jár egy alakban, nem lehetünk önönmagunk győztesei, ez meg sem fordul E. P. fejében. Nem apja regényét írja, nem a tömlöcben kimúlt Dobó Istvánét, nem az erkölcsi fertőkben elzüllött Balassi Bálintét; egy tündérkert, általa teremtett hazugságának a morális pusztulását zárja karanténba.

Az emberek a legkevésbé sem ismerik el a saját történetüket, a titkos ügynökök jelentéseit el sem olvassák, hiszen csak azért kényszerítették őket besúgókká, hogy viselkedésüket letapogassák. A regényíró ethosza sem más. Azért írnak, hogy a valóság bizonyos összefüggéseit ellenőrizhető jelentéseikkel adják tudtára a hatalomnak, mindenben megfelelnek a róluk, más jelentések révén beszerzett információknak. Olyan kocsmában vedeljük a bort, ahol mámor helyett csak az undor az édes társunk. „Mintha a bajok mögött volna egy nagyobb baj” (250.)  A baj azonban nem szelídíthető meg, még akkor sem, ha régi, bevezetett formát talál az író apja eltűnésére: „Úgy tűntél el a hirtelen leereszkedő ködben, mint a nagy tengeri hajók távolodva a kikötőtől, lassan, ünnepélyesen, úgy tűntél el, mintha megjelennél, mintha jönnél, és nem mennél, el, örökre.” (Jegyzet: Casablanca!) (250.) Ez sem nem jó, sem nem igaz: Egyszerűen szép. A morális tragédiák, kérdéses, mekkora mennyiségű teátrális ürességet képesek a mindennapok számára elviselhető valósággá visszanemesíteni.         

A mű boldogság fogalmának egyik lehetséges megfejtése lehetne, ahogy a haldokló Wittgenstein a nővéreinek kiüzen: „Mondják meg nekik, hogy boldog életem volt.” Távolságtartás, a személyes kontaktus hiánya, az üzenet abszurd, és meg nem fejthető szimpla életparódiája, amennyiben olyanoknak üzen, akiket soha nem engedett magához közel. Így tesz az apa is, egy ivócimborára hagyja ellenőrizhetetlen, megkésett vallomását, holott megtehette volna, hogy személyesen adja át. Ám egy olyan üzenet, amelyre rákérdezhetnek, soha nem lehet enigmatikus.
Író:  Esterházy Péter,  Cím:  Egyszerű történet vessző száz oldal - a kardozós változat -,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2013,  Oldalszám:  256 oldal,  Ár:  2990 Ft