Dóka Péter: Amikor megírtam a könyv első változatát, még nem olvastam a Semmit. Aztán elolvastam, de nem volt róla jó véleményem: vázlatosnak tűnt, túlságosan éreztem az író szándékát. Viszont az átíráshoz adott egy kis lendületet, mert rádöbbentett arra, hogy bármit lehet. Magyarországon a rendszerváltás után mintha mindenki csak tapogatózott volna, hogyan kell gyerekkönyvet írni. És mintha elfelejtettük volna, hogy voltak bátor, progresszív próbálkozások korábban is.

DP: Ez a veszély persze fennáll.

DP: Én a halálon annyit, mint gyerekkoromban, azóta sem gondolkodtam, pedig sokkal messzebb voltam tőle, mint most vagyok. Van a gyerekkornak egy pontja, amikor nem tud szabadulni ezektől a gondolatoktól. Egy olyan könyvet akartam írni, amiben az ember először szembesül azzal, hogy milyen az, amikor megpróbál segíteni, de nem feltétlenül tud, amikor nagyon nagyot kell hazudni, de mégis megteszi, amikor először igazán szerelmes. Olyan alapvető dolgok történnek meg tizenéves korban, amikhez később mindig visszatérünk.

DP: Ez az olvasón múlik. Valószínűleg van olyan, aki semmit nem tud ezzel kezdeni, van, aki szembesül és tovább nem is merészkedik, és van, aki közelebb engedi ezeket magához. Nagyon sok olyan ember van, akik nem szeretnek bizonyos dolgokat közel engedni magukhoz, mert félnek. Magánemberként félhetek a haláltól, a ráktól meg az illúzióim elvesztésétől, de írás közben szinte mazochista módon közel kell menni.

DP: Van erről egy elméletem. Erich Kästner mondja, hogy amikor egy gyerek először sír a játékmackója elvesztése miatt, az ugyanaz a fájdalom, mint amikor később egy barátját elveszíti. Egy gyerek, aki bármit elvesztett már – mondjuk elköltözött valahonnan, és otthagyott egy barátot -, meg fogja ezt érteni, mert a veszteség mindig hasonló.

DP: Azzal áltatom magam, hogy tudok gyerekként gondolkodni, vagy legalábbis van bennem egy gyerek és őt meg tudom találni, az ő szemén át tudok nézni a világra. Ha ez nincs, akkor bajban vagyok, mert akkor ezek nem gyerekkönyvek.

DP: A plüsspatkánnyal alvás és a lányokról való álmodozás valóban egyszerre van jelen egy ideig egy gyerek életében. Engem mindig ez az átmenet érdekelt egy gyerekkönyvnél. Nem a kicsik, nem a nagyok, hanem amikor valami változik az életben, amikor elkezdődik valami, ami aztán valahova eljut. Mindig van egy hiány, egy probléma a könyveim elején, és ezt megpróbálják megoldani a szereplők. Ez a megoldáskeresés érdekel: nem a statikusság, hanem a változás, ami a kamaszkorban hihetetlenül gyors. Ez a dinamizmus aztán eltűnik az ember életéből.

A hatos kórterem utalás Csehovra. Itt nem testileg, hanem lelkileg sérült emberek vannak. Összejön négy olyan srác, aki nem tud a családjába beilleszkedni, identitászavara van, és végül is az a kérdés, hogy itt jobb lesz-e a helyzet. Nem tudni, hogy valóban meggyógyulnak-e, hiszen nem találkozunk velük később.

DP: Amikor írtam, nem tűnt fel, hogy ezek problémás gyerekek lennének. Azt gondoltam, hogy átlagos srácok átlagos problémákkal, csak mások. Akik olvasták, mondták, hogy sérültek, és elhittem nekik. Pedig mindannyian ilyenek vagyunk. Egész életünkben újra és újra azzal fogunk szembesülni, hogy elvesztünk embereket, ezt nem tudjuk feldolgozni, és szenvedünk ettől. Ilyen szempontból mindannyian a hatos kórteremben élünk. Az a jó a kórházban, hogy ott ki lehet mondani dolgokat. Általában, amikor az ember beszél, igyekszik jó benyomást kelteni, eltitkolni a problémáit, de a kórházban ezt nem lehet, ott mindent ki kell mondani. Mint amikor az ember ül egy váróteremben, és idős nénik vagy bácsik megdöbbentő szemérmetlenséggel mesélnek a betegségeikről. 

DP: A születésnap a szeretet megnyilvánulásának egy pillanata, ami egy gyerek számára nagyon fontos. Gyerekkoromban voltam egy ismerősöm szülinapján, ahol csomó felnőtt volt, és a srácot az apja felpofozta, mert annyira berúgott a barátaival, hogy már nem is volt fontos, hogy a gyereket ünneplik. Engem az elrontott születésnapok érdekelnek: valami, amiben benne van a tökéletes ígérete, mégsem sikerül. A születésnap mindig drámai helyzet. 

DP: Volt egy olyan változatom, amiben meggyógyult, és amiben ez ki is volt mondva, de nem volt jó. Én ezt nem is tudhatom, nem akarom tudni. De nem biztos, hogy ez a fontos. Lehet, hogy végig azt hisszük, hogy ez a kérdés, de talán sokkal fontosabb az, hogy egyedül van-e vagy nem, talál-e valakit, aki megérti, vagy nem. Lehet, hogy rossz a kérdésfeltevés.

DP: Egy barátom mutatta nekem először a Lencsilányt, Lakatos István könyvét, és szíven ütött az egész történet és hangulat. Az, hogy egyszerre nagyon brutális és amellett nagyon szentimentális is. Nagyon meggyőzött az, hogy sötét, depressziós világ, de mégis otthon tudod érezni magad benne, mert ismerős. Színes rajzokat csinált, de mégis meg tudta valósítani, amit szerettem volna: egyszerre lett szomorkás és vidám. A kedvenc rajzomon a kék hajú lány fekszik betegen, Olivér megsimogatja, a háttérben egy lány csodálkozva nézi őket, mögötte pedig egy bálna mosolyog egy képről, és vidáman spricceli ki a vizet. Ez éppen az, amit akartam: minden benne van, nem fekete és nem fehér.