A békebeli atmoszférát már több generációval korábban is nosztalgiával emlegették, ez viszont most ráérőssé és indokolatlanul hosszassá teszi az előadás időbeni küszöbét a befogadó számára. Miközben könnyű vacsorát és desszertet költ el az elegáns közönség, a szemközti falon, a kivetítőn a repertoáron lévő többi műsor – pódium- és sanzonestek, stand-upok, kis kamara-előadások – ajánlói láthatók. A kávéházi zsongás és a diszkréten oldalazó pincérek olyan erőteljes meghatározói az egyébként jó tíz percet csúszó előadás nézői beállítódásának, hogy kezdés előtt már komolyan aggódom Jon Fosse minimalista, szikár világáért.

Végül a csupasz, fehér fal elé lép Férfi (Balikó Tamás) és Nő (Rák Kati), háttal a nézőknek, pelerinként osztozva egy ballonkabáton. Nehezen és egészen más hangon szólal meg ebben a finom(kodó) szalonkultúrában a szöveg, amely már ránézésre is a lecsupaszítottság érzetét kelti: végsőkig visszafojtott és csak a legszükségesebbre redukálódott nyelv, amelynek belső ritmusa, zeneisége van. 

Rák Kati érzelmes, habitusából is fakadóan erőteljes nőiséget sugárzó (szép)asszony-alak, mindezen attribútumokat már hangszínében is hordozva. Balikó Tamás egy kicsit megfáradt, visszafogottabb regiszterben mozgó Férfit hoz, mintegy kiegyensúlyozva a Nő rebbenékenységét. Több a játékban az érzelem, több a tónusokban a szín, nagyobb hullámokat vet a szövegmondás és a játék dallama, mint amit a szigorú norvég fjordokhoz odagondolt előképem megengedne. Prekoncepció, persze, az előadásra durván rátolakodó előítélet, aminek talán mégis van valami köze a darab lehetséges olvasataihoz, hiszen a rövid, költői sorok sokkal inkább keltik a megemelt regiszter érzetét, mintsem a realisztikus kifejezésmódét.

Nő, aki refrénszerűen és ebben az előadásban végül igencsak érzelmes hangnemben vissza-visszatérőn ismételgeti: „valaki jön majd” és attól a valakitől már most félti exilált kettősük hermetikusságát, valósággal elűzi Férfit egy ház körüli sétára. Ekkor érkezik Másik (Dányi Krisztián), a frivol, a középkorú decens párhoz képest közönséges, egyenesen tenyérbe mászó fiatalember. Férfi visszatér. Színházilag rendkívül értékes pillanat, amint Balikó Tamás kissé előreszegett homlokáról valósággal visszatükröződik, pontosabban előre projektálódik a szótlan ítélet: itt van hát az a valaki, aki máris közéjük furakodott. Vagy ha nem, hát itt van az a buktató, amin végre elhasalhat a félig megálmodott boldog magány, a világtól való elvonulás lehetősége. 

Lentebb, visszafogottabb tónusban, realizmushoz képest bár halkabban, mégis tőle felfele pipiskedőn folytatódik a játék. Mintha az imént zargató Másik átbillentette volna Férfit és Nőt ebbe a szubtilitásában sokkal érzékenyebb és igazabb hangszínbe. Minden jelentés-teli, minden jelentőség-teljes ide koncentrálódik ebben az előadásban. A visszarettenés attól, amit megfogalmazhatatlan, az alig artikulálható rettegés, a bölcsen csendesülő, de jelenlévő fájdalom. Mindez most takarékra fogott gesztusokban és hanglejtésben. 

Ilyen a tér is: éppen megfelelő a fehér háttér: hozzá fekete thonet-szék és levegőbe akaszkodó (függönysínen csúszó) fekete vállfa. A bent és a kint csak szövegben jelzett, a szoba bútorait, a képeket a szereplők leírják. Ehhez képest még az is sok, hogy a házát éppen ennek a párnak eladó, és máris féltett idilljükbe beletenyerelő Másik nagyanyjának szobáját a bűzölgő éjjeli edénnyel egy valóságosan létező ajtóval jelzik. Ilyen csupasz háttér előtt tud megszületni az emberi test valósága, ilyen kontextusban válik a legkisebb rezdülés is hatalmas jelentőségűvé. 

Rák Kati szépsége, esendő-áradó nőisége eleve erősen exponálja a Nő figuráját; játékából az alig-rezdülések, álomszerűen visszafogott mondatok a legsikerültebbek. Amikor Másik hangos-harsány ajtó-döngetések közepette visszatér, a Nővel való újabb jelenete közepe táján a Férfi kezével eltakart, a teljes vetített hátteret betöltő képét látjuk a falon. Sajnos hamarosan, valódi bejövetele előtt, még ez a vetített kép vált egy-két replikát a Nővel, amitől a korábbi jelenlét finomsága drasztikusan szertefoszlik, magyarázó jellegű lábjegyzetté válik. Bár talán eleve a szótlan arc vetítéséről is lebeszélném az alkotókat, ez, a megszólalás, szó szerint a falról, a médiumok kényszerű-divatszerű és naiv összekapcsolásáról szól.

Egyébként pedig nehéz elhinni Másik közönségességének, kupica-kínálgatásának, a házért kapott pénz iránti leplezetlen örömének szexepiljét. Talán egy hang, egyetlen mozdulat, amely elfogadhatóvá teszi Másikat a néző és a Nő szemében, ami valamiképp közelít ennek az inkább-entellektüell-mint-nem párnak a világához, szerencsés lenne. Valóban veszélyessé tenné a játékot. Hiszen éppen ez a darab egyik kulcsa: az oszcilláció a két szélső egzegézis-pont között, kezdve onnan, hogy Nőt tényleg ellenállhatatlanul vonzza ez a plebs, egészen odáig, hogy kizárólag Férfi beteges féltésének szüleménye ez a rémálom. Az a jó, ha váltakozik e két lehetséges olvasat. Az a jó, ha mindkettő egyszerre jelen van. És végül: az a jó, ha közben a skála minden egyes állapot-pontja is igaz. Különös – magam is meglepődöm –, hogy ez a libikóka-szerű érzet az érzésem szerint túlságosan nyíltan emocionális olvasat ellenére is időnként határozottan megteremtődik. A vég annyira nyitott, olyan hangsúlytalanul csúszik ki alólunk az előadás, hogy szinte alig érzékeljük: a repetitív szöveg, a megerősítés, hogy csak ketten vannak/maradnak, visszafele olvasva ez előadást, több súllyal terhelt.

A tapsrend után szinte hiánytalanul ott marad a közönség. Diszkréten zsong-susog, éppen, mint előtte. Nem tudom, hogy a közbenről esik-e szó. Hogy megengedi-e ennek az imént érzékelt kis, szúrós kényelmetlenségnek a befogadását ez a körítés, ez a karcolatlan kellem.