Az analógia minden bizonnyal sántít, a dolog nem ilyen egyszerű – de a lényeget illetően talán mégsem tévedek. Simon Márton a Polaroidok című kötetben látszólag teljesen letért az első könyv (Dalok a magasföldszintről) által kijelölt ösvényről. Eltűntek a gondosan felépített, nyomokban dalokat tartalmazó szabadversek, helyettük rövid, meditatív jellegű, címek helyett csupán számozással elkülönített szövegek – polaroidok – sorakoznak a második kötetben.

Az persze első pillantásra látszik, hogy ez a könyv is szigorúan szerkesztett és megkomponált. Az oldalakon 1, 3, 5, 7, 9, 11 vagy 13 darab polaroid található, ami egyrészt felidézi a prímszámokhoz kapcsolódó tökéletesség képzetét, másrészt rögtön el is bizonytalanítja ezt az asszociációt, hiszen nyilvánvalóan szelíd vizuális önkényről van szó.

 A szövegek számozása is határozott koncepciót követ. Nagyon is elképzelhető, hogy a 208-as számmal jelölt darab után a 19-essel találkozunk, s ez megint állítás és kérdésfelvetés egyszerre. Nyilván nem véletlen, hogy az 56. oldalon egymás után szerepel a 316. számú („Bármelyik mondatom leírhatnád.”) és a 482. szöveg („Bármelyik mondatod leírhatnám.”) – ha azonban ezt a felkínált útvonalat akarjuk követni, talán végig ott motoszkál bennünk, hogy van legalább egy másik lehetséges sorrend is, amit a számozás közvetít.

A kötet belső összefüggéseit megismerve aztán könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy nincs is helyes útvonal – vagy mindegyik az. Hiszen nagyjából egyszerre, egyazon pillanatban érvényes minden, amit a kötet szövegei állítanak és tagadnak, s nekünk talán az volna a feladatunk, hogy ezt az egyetlen pillanatot utolérjük, ami persze az olvasás lineáris jellege miatt nem lehetséges – nehéz és szomorú teher tehát az a szabadság, amit itt felajánlanak számunkra.

De milyenek is voltaképpen ezek a polaroidok? Egyik legfontosabb jellemzőjük talán az, hogy nem haikuk. Ezt a tényt azért szükséges külön kiemelni, mert a szövegek ugyanakkor erőteljes párbeszédet folytatnak a haiku-hagyománnyal. A kötetet felvezető mottó például egy Basó-haiku, és a nyitó, 001-gyel jelölt darab zárlata („Ez majdnem 17 szótag.”) is egyszerre teremt kapcsolatot és határolódik el, közben pedig mintha műfajmegjelölés is volna. Jóval többről van tehát szó, mint annak a toposznak az egyszerű rögzítéséről, hogy magyar nyelven – természetesen – nem lehet haikut írni.

A cím alapján nem meglepő az erőteljes vizualitás, a haikukhoz fűződő viszony ismeretében pedig az egyes darabok sűrűsége sem. Néhány hevenyészett példa, a szövegeket teljes terjedelmükben idézve: „Meg a macskafekete ég.” (45. oldal); „A szív egy tropikárium, / a közepén ülve / halas szendvicset eszik egy szipogó gyerek.” (49. oldal); „Tegnapelőtt volt egy éve, / hogy eladtuk a tengert.” (50.)

Habár a halas szendvicset majszoló kisgyerek felidézése mutatja, hogy a versektől nem idegen az irónia, az is jól látszik, hogy a kötet alaphangulata nem túl vidám. Ez a gyakran kikacsintós lehangoltság viszont több helyen is rafináltan és emlékezetesen működik. „Látod, / azóta hordok színeket, / például szürkét.” – olvassuk az 57. oldalon, és nem bírjuk ki mosolygás nélkül, ezzel pedig meg is adtuk magunkat a szövegből áradó finom szomorúságnak.

A fülszöveg egyenesen a nagyvárosi szorongás szótárának titulálja a Polaroidokat, és a szótárjelleggel nagyjából egyet is lehet érteni. Mintha értelmező szótárt vagy lexikont lapozgatnánk, melyben az egzakt definíciók („Csepp: egy tökéletesen / pontatlan mértékegység.”, 23.) mellett az is előfordulhat, hogy helyenként a címszavak, helyenként a meghatározások hiányoznak. „Valamelyik / kevésbé fontos / tenger.” (63.): vajon melyik tengerről van szó? „A női sírás szakértője” (77.) vajon kicsoda?

A meghatározás hiányára pedig jó példa a kötet kapcsán gyakorta emlegetett Youtube-link a 65. oldalon (nem másolom ide, nem szeretnék spoilerezni). A link szerepeltetése itt is értelmezhető egyszerre ironikus (vers az, amit versként olvasunk, nem? Hát akkor tessék!) és szomorú gesztusként. Én például meglehetősen szomorú voltam, amikor az első néhány alkalommal a linket begépelve azt az üzenetet kaptam, hogy ilyen videó sajnos nem létezik.

Hát igen, gondoltam, egy döglött Youtube-linknél mi sem jelképezi jobban a múlandóságot. Hiszen eljön az idő, amikor egyetlen ilyen hivatkozás sem lesz több mint egy kevéssé érdekfeszítő állatfaj fosszíliája. Végül persze rájöttem, hogy elgépeltem a linket, és a videó megnézhető – de a kettős gesztus kapcsán talán nem volt érdektelen felidézni ezt a tévedésemet.

A kötet ezen túlmenően is gyakran rögzít egyértelműen aktuális tartalmakat, ezzel ismét hangsúlyozva romlékonyságukat. Felbukkan az IKEA, olvashatunk cigarettamárkákról (mint a Peace és a Hope) megidéződik a System of a Down, és mindez az egyéb kulturális utalásokkal és irodalmi allúziókkal (például: „Az ember végül bólogat.”, 66.) karöltve gazdag és eleven szövetet hoz létre, így a motívumok felfejtésére tett kísérletek önmagukban is izgalmassá teszik a kötet olvasását.

Az effajta rövid versek esetén talán az a legnagyobb veszély, hogy túlontúl szlogenszerűvé válnak. A Polaroidok szövegei a nyelvi erő, az irónia és az említett, sok komponensből összeálló elevenség segítségével javarészt elkerülik ezt a csapdát. Akad ugyan néhány közhelyesebb darab a könyvben, de mennyiségük jócskán hibahatáron belüli.

A szövegek többsége pedig, mint láttuk, szuggesztív, tömör és talányos – emiatt a kötetet nem lehet megúszni. El kell merülni benne, hozzá kell lassulnunk a mondatok hullámzásához. Ez az igyekezet, pontosabban az igyekezetről való higgadt lemondás azonban kifizetődő. Hosszú időre elegendő képi és nyelvi élményanyagot kapunk cserébe, és mellékesen egy beszélgetőpartnert is. Jobb kedvünk – szerencsére – nem lesz, ha kinyitjuk Simon Márton kötetét, de segítségével a saját rosszkedvünket is jobban fogjuk érteni.