Hogy kerül ide a répa? Ahogy a haiku. Sehogy; és mégis. Jeles András három évtizeddel ezelőtt rendezőként már foglalkozott az eredetileg mora-, az európai változatban szótagszámláló, japán eredetű kisműfajjal, a három sorba, tizenhét szótagba zárt haikuval. A Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves színművész osztályával (Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályvezető tanár növendékeivel) ismét ezt az epigrammatikus bölcsességformulát vették elő, azt kutatva, a kicsiny héjba zárt mindenség atomenergiáját miféle játékmódokkal lehet felszabadítani. 

„A retekszedő / retekkel mutatta meg / a vándor útját” – szól Kobajasi Issza egyik klasszikus haikuja, Tandori Dezső fordításában. Mivel mifelénk a retek szó elsőre inkább a gömbölyű piros, nem pedig a jégcsap alakú fehér retket juttatja eszünkbe, más fordítók az alakilag iránymutatásra alkalmasabbnak tűnő répát szerepeltetik a versben. Jeles András színpada – vázlatosan leírva a jelenetet – „alsó gépállásból” egy sebtében felállított bábszínpadszerűség „negatívját” mutatja. Dobogó lábak, csattogó fegyverek, retek, retekcsomó, mozgássorok. Csatakiáltások, nem félelmet: nevetést keltve. Tak-tak-tak: az egyik, csak deréktól lefelé látható harcos pengeéle úgy szeli a retket, mint a gépfegyver. Potyognak a retekkarikák. Retekrepeszek mindenütt; de az út „meg lesz mutatva”. Elhangzik amolyan összegzésként maga a haiku is. Takarítás, készülődés a következő – egészen más – jelenethez.

Jeles előre bocsátotta: a haikuban nem elsősorban költészetet és szépséget, hanem felismerést, megvilágosodást sejt, s „az efféle anyag »dramatizálással« való szcenírozása istenkísértés”. Valóban, jelenetek helyett is kötetlen műfajközi egységekről kellene beszélni, amelyek a pillanatnyi véglegesség látszatának állapotában további variációs lehetőségeket tartogatnak. Tökéletesen más megvalósítással is elővezethetők lennének, s ez a „más” a „most így”-ből is érződik. 

E nyitottság, villanásosság az ereje és gyengéje egyszerre a produkciónak. Vizsgaszituációhoz bizonyára kiváló. A közönség számára akkor lenne nagyobb az élvezeti értéke, ha magunk is korlátozás nélkül mászkálhatnánk ki-be, haiku-léptekkel. Belekukkantva, ha ígéretes, otthagyva, ha nincs ínyünkre. A nyitó, reneszánsz háttérvetítéses házaspár-vacsora végtelenített gyehennája alatt alighanem mindenki maradna, egyik-másik felesleges buzgólkodás alatt a fele nép kimenne.

Nem is haikuk ezek a tizenhét morával vagy szótaggal nem mérhető idejű és jellegű etűdök. Haigák inkább. Az állóképből kielevenedő mozgó haigák (azaz olyan ábrázolások, amelyek a japán képzőművészetben eredetileg a haiku filozófiájából, állandósult képkincséből indultak ki). A szikrázó mennyezeti pontfények csillagai alatt néhány emlékezetes és néhány feledhető dramatikus rövidtörténet pereg le. A haikuval sokan élnek és sokan visszaélnek a mai magyar költészetben – a színpadi haikuisták olyan egyenes utakat járnak, amelyeknek a végéről már nem is látszik az útra bocsátó haiku, illetve meglepő, hogy végül egy haiku fogad.  

A közreműködők – Bán Bálint, Bárnai Péter, Fehér László, Kerkay Rita, Kádár Lilla, Király Dániel, Kurta Niké, Ostorházi Bernadett, Viktor Balázs – valamennyien egyszerre csak egy ízben vannak jelen, de mintha titkos hullámokkal a színfalak mögül is segítenék, serkentenék egymást (és – szcenírozott formában – a be- és átdíszletezést is nekik kell elvégezniük). 

Sokféle hangolódás készségéről tesznek tanúbizonyságot, a filmszerű lassított vagy gyorsított akcióktól a bohóctréfán át a valóban keleti árnyalású mikrodrámáig. Jó a tempóérzékük, poentírozó felkészültségük. Éles, gyors metszésekkel képesek figuráikat szépségesből rútba, fiatalból öregbe, győztesből vesztesbe, komolyból fanyarba, testileg passzívból erotikusan sugárzóba váltani. Munkál bennünk a „Tanonc-szabadság” (egy közismert haiku első sora ez), hiszen Jeles vezetésével, de sok tekintetben önerőből hozták létre a Haikukat. A többit a bemutató óta alaposan megbeszélhették Jelessel, Zsámbékival, Zsótérral.