Boris Vian – foglalkozását tekintve dzsessztrombita-fújó, regény- és drámaírnok, patafizikus, mérnök, de legfőképp: nevettető –, 1947-ben véste papírra a XX. század legőrültebb, abszurd humorba és epés vitriolba áztatott szerelmetes regényét. Habár a Tajtékos napok története nem kacifántosabb, mint, mondjuk, a Love Storyé, hóbortos báját nem is a fordulatok, hanem az a tökéletesen egyedi világ adja, amely Boris Vian, e született bon vivant sajátja. Itt fahéjascukor-illatú rózsaszín felhők szállnak a szerelmesekre, a gazdagok koktélzongorán keverik ki maguknak az italokat, a csóringer napszámosok emberhővel termesztenek fegyvereket napi potom tíz duplárért, a pechesebbeknek pedig a tüdőben kinyíló lótuszvirág sorvasztja el a testét.

Ideális játszótér ez Michel Gondrynak, aki akkor is Vian-filmeket csinált, mikor nem a francia zsenit adaptálta. Az álom tudománya ugyanúgy az alkotói fantázia fékevesztett habzását dicsőítő, szürreális szerelmesfilm, mint a Tajtékos napok, hiszen Gondry és Vian ugyanabból a bizarr módon elrajzolt, de romantikus alapanyagból dolgoznak. Csodával nem, csak zsenialitással határos teljesítmény, ahogy Gondry kezében bohém életre kel a viani regény: a kliprendező-auteur főként Colin (Romain Duris) és Chloë (Audrey Tautou) álomszerűen lebegő románcát, majd tragédiába fúló megpróbáltatásait ragadja meg príma abszurd érzékkel.

Gondry érezhetően akkor van elemében, ha vizuális gegekben tobzódhat: a pókként futó ajtócsengő, a jókedvükben táncoló napfénysugarak, a rakoncátlan kutyaként elszabaduló cipők, vagy a hot jazzre táncolt szandacsacsa közben gumiként megnyúló lufilábak epizódjai szívélyes hangú vígjátékként nevettetnek. Kevésbé sikerült megragadni a Vian-regény morbid arculatát: Gondry ódivatú, fésületlen animációs technikákkal (stop motion, gyorsítás stb.) megrajzolt poénjaiban excentrikus ötletbörzévé szelídül a polgárokat kíméletlenül pukkasztó viani szöveg. A direktor ugyanis csak apró részleteiben aktualizálja a regényt, az akkor elképesztő népszerűségnek örvendő egzisztencialista filozófus, Jean-Paul Sartre-t piszkáló élcek többsége valószínűleg kárba veszik a mai nézőkön, de a sokkoló jelenetek (például mikor Colin lefejez és leköp sietségében egy kabinost) is bájos viccé lágyulnak. Hiányzik néhol a nyaktörő tajték, a meghökkentő merészség, ami a regényváltozatból a mai napig süt.

Zsigermélyről felbugyborékoló nevetésből is kevesebb akad a vártnál, de ez talán nem is annyira Gondry, mint inkább a magyar szinkron hibája. A Bajomi Lázár Endre élv- és ötletgazdag fordítását csak részben felhasználó magyar szövegbe sok olyan „új” sor került, amely egyszerű, mint a pofon, de mégsem csattan akkorát. Akadnak kínrímek is, s a tobzódó viani mondat- és hasonlatszerkesztés csak imitt-amott bukkan fel – hiába illeszt Gondry filmjéhez a borisi szellem által megtermékenyített keretet, amelyben egy kafkai irodateremben tucatnyi dolgozó gépeli a Vian-regény szövegét. Gondry szerencsére nem kezeli érinthetetlen „szent tehénként” az originál történetet, ahol kedve tartja, fazont igazít rajta, elvesz és hozzátold, de főleg fordít: nyelvi metaforákat vizuálisakra. Telitalálat például a Gouffé-t a hűtőben kuporgó, de tévéképernyőn beszélő mesterszakácsként megjelenítő geg, vagy az egy színész által retro jelmezben eljátszott háziegér párhuzamos miniuniverzuma.

Amit Vian a világ elemeit meglepő variációkban összefércelő hasonlataiban és képzettársításaiban közvetít, azt Gondry masszív hangulatban adja vissza: a két részre osztható történet napszítta örömmámora és fullasztó melankóliája is lejön a vászonról, és kedvdúsan meglegyinti a néző aortapumpáját. Gondry lubickol a kreatív gondolatokban, ha a szereplők lelkiállapota szerint változó külvilág torzulását kell megjeleníteni, s mindezt képileg is visszaadja: Chloë halálos betegségének előrehaladtával először a színvilág, majd a filmkép is kifakul, végül fekete-fehérré szürkül. Habár az atmoszférát legalább annyiszor szövi kortárs indie lírával, mint Duke Ellington érzéki dzsessz-zenéjével, a soundtrack aktualizálása beleillik a filmátirat koncepciójába, amely időtlenné stilizálja a Tajtékos napok bolondos világát. Az eredetihez hozzátoldott GPS-poénok, az egyszerre múltba révedő, de a sci-fik futurisztikumát idéző látványvilág ambivalens feszültsége, valamint a frappánsan gúnyos vallás-paródia (főként a „szartartás”) még azért is kárpótol, hogy margóra szorultak a munkával vagy a fegyvermániával élcelődő, gondolattámasztóan szatirikus betétek.

Gondry filmje még úgy is remek, hogy a regénynek csupán 82,467382 %-át sikerült átültetni a vászonra. A Tajtékos napok elsősorban rétegpublikumot megszólító kultfilmként működik, a nagyközönséget ugyanis bizonyára fárasztani fogja a túlzsúfolt, agyament gondolat-kiárusítás, és csak kapkodja majd a fejét, hogy mi is zajlik a vásznon. A befutott francia színészekből álló sztárgárda viszont mindent megtesz, hogy eladja a szürreális mozit, a flottul játszó Tautou-nak és Durisnak a parodisztikus nagyotmondás, az érzelgős elvágyódás és a fátumtól sújtott szenvedés is jól áll, Omar Sy pedig sziporkázik az atyai jótanácsokat osztogató szakács, Nicolas szerepében. Mindezeknek köszönhetően a Tajtékos napok csak a Vian-regénnyel szemben marad alul, az idei mozitermés jelentős hányadát sznob lazasággal utasítja maga mögé.

„Az ember sokkal jobban emlékezik a jó pillanataira. Akkor hát mi haszna a rosszaknak?” – tartja Colin. De ugyanez igaz Gondry édesbús barkácsfilmjére is: a sikerületlenebb pillanatok emlékét garantáltan elmossa majd a túláradó vizuális ötletorgia.