Gergye Krisztián Társulat: Opera amorale / Átrium Film Színház
2013.05.21.

Mindenkinek megvan a maga harca. Az A. E. Bizottságnak ott volt Aczél György és a kései Kádár-korszak levegőtlensége, Gergyének és a ma független művészeinek pedig a lassan már aczélgyörgyi szemüvegen át látó mai kultúrpolitika hivatalnokai. KRÁLL CSABA ÍRÁSA.

Más-más korszak, de ugyanaz a levegőtlenség. Megtoldva – akkor is, most is – a kiábrándultság egyre erősebb fokozataival, hogy vajon lehet-e valaha is (művészként, vagy úgy egyáltalán: civilként) szabad és normális életet élni Szentgotthárdtól Tiszabecsig a magyar tölgyfák alatt. A kort minősíti, amelyben élünk, hogy a nyolcvanas évek underground szabadidő-zenekarának kényszert és kötöttséget nem ismerő, a filozofikusból blődlibe, a blődliből filozofikusba hajló posztdadaista dalai harminc év után is könnyedén és problémamentesen (re)aktiválják magukat a jelenben, történetesen Gergye Krisztián és társulatának színpadán. Újrahallgatva – a jelentőségteljesen újrahangolt! – számokat, ugyanúgy meglegyinti az embert a szabadság szele, mint a nyolcvanas években, amikor az alternatív művészvilág jó része demonstratíve ott pogózott a Bizottság koncertjein, amelynek nem csak a neve volt eleve provokatív, de zenekari logójában még a vörös csillagot is kisajátította. 

Lőrinc Katalin
Lőrinc Katalin
Ám ez az est csak részben szól a Bizottságról. Annál inkább a jelen fullasztó valóságáról, vagy a könnyedén idelinkelhető fél- és közelmúltról, amelyet Gergye afféle protest, szabadszájú, politikaérzékeny, összművészeti valóságshow-vá dagaszt, akár olyan, időben és térben távoli párhuzamosságok felállításával is, mint az unortodox szabadságharco(s)t végig Che Guevara-maszkban és jelmezben reprezentáló Philipp György, a darab zenei mindenese, aki egyébiránt úgy kortárs operásítja a két bakelitlemeznyi Bizottság-dalt, hogy tökéletesen visszahalljuk belőle az eredetit, ugyanakkor önálló zenei átiratként is kifogástalanul megállja a helyét. A cím más vonatkozásban sem titkolódzik: amorális opera. Azaz: itt bizony pimaszság, zabolátlanság és tiszteletlenség lészen. Mi szóltunk! – figyelmeztetnek az alkotók. És ahogy hirdetik, úgy is lesz. Nem a vehemenciával van a baj.

És persze azzal sem, hogy ne lenne nagy sebbel-lobbal minden kitéve ide, az Átrium régi művelődési házakat idéző magasított színpadára, mint egy rémesen abszurd (és rémesen valóságos) közéleti panoptikumban. Film, színház, muzsika, próza, dal, irónia, giccs, humor, politikum, stilizáció, absztrakció, konkrétizmus, dada, szürreál, punk, blöff, blabla, cirill betűs és rovásírásos feliratok, szóló- és kartáncosok, élőben zenélő zenekar, meg Che Guevara, az elnök és a first lady, Vidnyánszky-hasonmásként beguruló Tárnok Marica és egy, a Nagymező utcai operett-paradicsomból eltévedt csekély értelmű házaspár… Szóval, doszt. Szinte a bőség zavara. Már-már a bőség önkénye. A játékpisztolyok csőre töltve, kasza, sarló és (kalapács híján) kerti ásó megélezve, élcek, poénok kibiztosítva, politikusok, célszemélyek falhoz állítva. Teljes szín-, hang-, szerep- és hatásorgia.

Szalontay Tünde
Szalontay Tünde
Mégis: annak ellenére, hogy külön-külön és együtt is rengeteg mazsolázni és nevetgélni valót találni ebben a hipergazdag színházi televényben, az igazán emlékezetes pillanatok akkor csapnak le ránk, amikor visszább húzódik az őrület, és előbújik a személyesség. Amikor a gésának öltöztetett, és eleve szuper titokzatos Szalontay Tünde hosszú bevezető monológja alatt finom érzékkel figurát is teremt. Amikor a függetlenekért halni kész „meglepetés-áldozat”, Egri Márta felkaptat a zsöllye első sorából és csak úgy lazán, farmerben, de bitang erővel odateszi magát a Szerelem című dalhoz. Vagy amikor Szakács Ildikónak nem marad más szerep a végére – csak énekelni. Amikor nincs pucc és procc. Kisebb a felhajtás, és több a hitelesség. 

Amúgy kevés lehetetlenebb színházi feladványt tudok elképzelni, mint Bizottság számok közé, mögé valamiféle szaggatott narratívát gyömöszölni. Ettől persze még lehetséges. Gergyéék igyekezete több ponton mégsem elég meggyőző: ami az egyik pillanatban túl konkrét, a másik pillanatban már stilizált, a harmadikban pedig színtiszta absztrakció. Nehéz ezt követni. Folyamatosan röpülnek felénk az ilyen-olyan képekbe, jelenetekbe, jelképekbe, jelszavakba csomagolt utalások, de többségük még röptében elhal, és visszapottyan a földre, mert nem több puszta felvetésnél. Az ember kapkodja a fejét, és jóllehet magával rántja az előadás érzékekre ható provokatív varázsa, folyamatosan azt érzi, hogy a felszínen marad. Az átlépések nincsenek rendesen kimunkálva és letisztázva, a beindított gondolatokat meg rendre megakasztják.  

A képek forrása: Átrium Film-Színház
A képek forrása: Átrium Film-Színház
Hatásos, amikor a terroristákat játszó függetlenek a szabad szellem számára foglyul ejtik a kőszínházakat, de a történet megfeneklik, nincs folytatása. Jelképes lehetne a függetlenekért hozott kőszínházi „színészáldozat”, mégsem tudunk igazán mit kezdeni vele, mert ezt magunk között szólva a kőszínháziaknak kellett volna kitalálni szolidaritásból, és nem (csak) felkérésre eljátszani. Talán az elnök és first lady története is többet érdemelt volna szimpla, plakát ízű kifigurázásnál. Meg hát tudjuk jól, hogy Vidnyánszkyban sem a gömböcsége a legnagyobb probléma. A Tárnok Marica által remekül visszaadott stírölős, szúrós tekintete annál inkább, mert tapasztaljuk, mi van mögötte – de ez így számomra még mindig csupán egyszer nevetős kabarétréfa marad. 

A zenészek (Bartek Zsolt, Háry Péter, Fábry Boglárka, Szalay Tamás Géza) kiválóak, az énekesek (Szakács Ildikó, Murányi Márta, Dezső Sára, Varga Donát, Mikecz Kornél) hangi tartománya nemkülönben, valószínűleg rendezői utasításra túlpörgetett ironizáló színészkedésüket éppen ezért borítsa jótékony homály. A rendezői, koreográfusi és látványtervezői teendőket ellátó Gergye Krisztián karakterben, mozgásban önmaga toposza, a Nemzetiből „elsurranó” patkányjelmezbe bújva, a hosszú műfarok végén nemzetiszín bojttal. Lőrinc Katalin szikár alázattal szólózza végig az estet, madárcsontú, törékeny alakja hol tütüben klasszikázik, hol Gellért-hegyi Szabadságszoborrá merevedik, hol görcsbe rándult randa boszorkaként kelleti magát és suhint vérfoltos kaszájával elrettentőn. A MU Terminálosokból verbuvált tánckar (Barabás Anita, Fekete Blanka, Ruzsom Mátyás) szorgalmasan teljesíti a rá rótt penzumot, feladatuk javarészt térkitöltő alibitánc, esetenként mozgó, álló, illusztratív vagy hatásfokozó dekorációs feladatokkal színesítve.  

Akárhogy is csűröm-csavarom a dolgot, arra a következtetésre kell jutnom, hogy egyáltalán nem könnyű jó politikus színházat csinálni. Protestet még kevésbé. Mert hát ilyenkor ugye nem könnyű eldönteni, hogy minek is szól a taps. Az előadásnak, a szókimondó bátorságnak, vagy – jó esetben – mindkettőnek.
Szerző: Králl Csaba
Cím:  Opera Amorale - amorális opera egy elvonásban, a(e) Bizottság nyomában,  Rendező, koreográfus, látvány:  Gergye Krisztián,  Énekelnek:  Dezső Sára, Mikecz Kornél, Murányi Márta, Philipp György, Szakács Ildikó, Varga Donát,  Zenélnek:  Bartek Zsolt, Fábry Boglárka, Háry Péter, Philipp György, Szalay Tamás Géza,  Szerepelnek:  Szalontay Tünde, Tárnok Marica,  Táncolnak:  Lőrinc Katalin, Gergye Krisztián, Barabás Anita, Fekete Blanka, Hoffmann Adrienn, Ruzsom Mátyás,  Zenei szerkeszt, hangszerel, vezényel, zenél és énekel:  Philipp György,  Vetít:  Nay Tilda,  Fény:  Katonka Zoltán,  Jelmez:  Béres Móni,  Smink, maszk:  Károlyi Balázs,  Produkciós vezető:  Trifonov Dóra