A kétségkívül professzionális vezetést hallgatva óhatatlanul ilyesmiken jár az egyszeri városlakó esze, amennyiben a rendszerváltást nem gumibugyiban vészelte át. (Az eldobható pelus már a begyűrűző piacgazdaság ajándéka) Ez esetben perspektívája ugyanis merőben eltér azokétól, akik a szocializmust már csak könyvből tanulták. A túra vezetője viszonylag zsenge kora ellenére a téma tudora: Tabajdi Gábor Ungváry Krisztián mellett a Budapest, a diktatúrák árnyékában című hiánypótló útikönyv szerzője. Titkos helyszínek, szimbolikus terek és emlékhelyek – kecsegtet a könyv alcíme. A BUPAP (Budapesti Aszfaltprojekt) programjában szereplő séta e könyv helyszínei közül azokat veszi sorra, amelyek a Parlament vonzáskörzetében találhatóak – szobrokat, tereket, épületeket.

A kiindulópont természetesen a rendszer origója, Marx és Engels szobrának immár hűlt helye. A szerencsések persze még élőben találkozhattak a szakállas urak kőbe faragott bálványaival. Engem például tizenkét éven át köszöntöttek iskolába menet, és bármilyen szégyen – én ezt a szobrot szerettem. A fagylalttá olvadt szocializmusban az eszmei tartalmához már vajmi kevés közöm volt, a Salvador Allende raj tagjaként, sőt titkáraként az úttörőmozgalmat ugyanolyan abszurd viccnek tekintettem, mint a későbbi KISZ-munkát, és a Ki tud többet a Szovjetunióról című vetélkedőt. A szobor masszív monumentalitása azonban megragadott – későbbi vizuális pályafutásomat megelőlegezve értékeltem tartalom és forma egységét.  

Hasonlóan zavarba ejtő építészeti produktum utunk következő állomása, a „Fehér Ház”, a pártállam egyik fellegvára. Birtokolta az ÁVH, a kilencmilliós lakosságból 1,1 millió emberről vezettek itt nyilvántartást, ’56 után pártközpontként működött, ma képviselői irodáknak ad helyet és itt ravatalozták fel Kádár Jánost – van tehát bőven ok arra, hogy szenvedélyes érzésekkel viszonyuljanak hozzá a budapestiek. Ahhoz, hogy nem tapad hozzá olyasféle ellenszenv, mint hasonló funkciót betöltő társaihoz, az ügyes politikai manőverezésen túl határozottan hozzájárul a ház tagadhatatlan építészeti minősége. Akár a jó arányú nyílásokkal tagolt tömegeket, akár a Bernáth Aurél hatalmas freskójával ékeskedő modernista előcsarnokot tekintjük, ez az épület korának színvonalas alkotása. Tervezőjének kilétéről egy forrás sem tudósít, a tervek titkosságát azonban mindegyik hangsúlyozza, így ez nem is meglepő. A Honvédelmi Minisztérium épületével egyetemben (itt ismertek e tervezők: Szendrői Jenő és Hegedűs Béla) a modern építészetnek olyan teljesítményei ezek az épületek, amelyek a negyed már meglévő, „birodalmi” arculatába jól illeszkedtek. 

Ez a városrész amúgy is olyan, mintha nem is Budapesten, hanem, mondjuk, Berlinben lenne. Az épülettömbök léptéke, architektúrája, a kőburkolatok túltengése, a szabályos utcahálózat együttesen adja meg a környéknek a kormányzati negyedhez méltó monumentalitását, mindez a Szabadság téren indul, és vizuálisan itt csúcsosodik ki a Nemzeti Bank és a Tőzsdepalota (TV székház ) eklektikus tömbjeivel. Ebbe a miliőbe a háború utáni modern, amit még nem váltott fel a hamarosan kötelező jelleggel gyakorolt, és a szovjet előképekhez képest többnyire vidéki atmoszférájú szocreál, nagyon is jól illeszkedik. Az internacionális (imperialista, nyugati) eszméktől átitatott modernizmus, amit ezek az épületek még képviselnek, később egyfajta ellenzékiség kifejezője lett az építészek körében, és jórészt az ipari épületekre korlátozódott. A szocializmus építészetében az IPERTERV képviselte a progresszivitást, ami itt, az ötvenes évek kormányzati épületein még hivatalos stílusként jelenik meg. A hatalom kontinuitása persze nem csak stílusokban, hanem a konkrét használatban is tetten érhető. A végiglátogatott épületekben a mai napig cserélődnek az épp aktuális hatalom szereplői – épületet váltani kicsit költségesebb, mint alsógatyát. Kádár annak idején ezért döntött úgy, hogy új pártszékház építése helyett inkább beköltözik a Fehér Házba, ahol ma, látogatásunk idején a portás egykedvűen bámulja az ügynökmúlt leleplezésére kíváncsi csoport feje fölött a focimeccset. Az élet nem áll meg…

Szobrokat már könnyebb csereberélni – Marx és Engels összeköltözött Osztyapenkóval és Kun Bélával, Makrisz Agamemnon antifasiszta emlékműve helyére pedig a Honvéd téren a szovjet kényszermunkatáborokba hurcoltak emlékköve kerül. Az élet szemtelen fricskája, hogy előbbi szobrászati értékét tekintve megint jócskán felülmúlja az utóbbit – mintha a zsigeri ideológia (akárhogyan ítéljük is meg tartalmát) karakteresebb művészi alkotásokat szülne, mint a lelkiismeret-furdalás diktálta emlékezés. 

Az olimpikonok viszont a helyükön maradtak az Olimpiai Parkban, és évről évre örvendetesen gyarapszik a számuk. A séta minden állomásán a belügyi elhárítás újabb és újabb szereplői bukkannak fel. Úgy tűnik, negyven éven át mindenki jelentett mindenkiről mindenhol: presszókban, titkos lakásokon, pártközpontban és olimpián. 1963 után megváltozott a belügy stratégiája, koncepciós eljárások helyett a megfigyelés került a fókuszába. A III-as csoportfőnökség a kémelhárítás, katonai elhárítás, hírszerzés, és persze a lakosságot leginkább érintő III/III-as csoport működése mind ehhez a szűk területhez kötődik. Tabajdi Gábor horizontálisan és vertikálisan is átvilágítja a szisztémát – képet kapunk a struktúráról és az események időbeli alakulásáról egyaránt. A paranoid félelem – „valaki figyel”– időszaka után a hetvenes évektől újabb belső átszervezésen esik át a megfigyelés rendszere: a régi rendszerből itt ragadt ellenségek helyett az újonnan szerveződő ellenzéki értelmiség kerül a fókuszba.  Ez már a rendőri felügyelet alatt töltött hősi március 15-ikék korszaka, amelyből nekem már csak a tűző napon, hosszú ujjú fehér ingben lebonyolított kötelező menetelés jutott. 

És mielőtt végképp a föld alá süllyednék, hogy a történelmi helyszínekről csak a Honvéd téren leszakadt hinta, az eltörött kulcscsontom és a művelődési minisztérium ovisbusza jut eszembe – amíg mások a történelmet formálták én a minisztériumi páter-nosztertől rettegtem – egy korosodó útitársunk váratlanul és öntudatlanul a segítségemre siet. A március 15-i tüntetések egyik „hőse” ő, habár esze ágában sem volt hőssé válni, kíváncsiskodott, és a rendőrségen végezte. Hősiessége legfeljebb abban állt – ami persze talán nem kisebb dolog, mint az elvi alapú ellenállás –, hogy legidősebbként a rendőrautó utasai közül egymaga vitte el a balhét. 33 nap fogsággal megúszta, nem verték és nem inzultálták – elmondása szerint a rendőrök legalább annyira utálták az egészet, mint a kárvallottak. És később még útlevelet is kapott, anélkül, hogy titkos lakásokra kellett volna járnia cserébe. Ehhez képest a szabadság korában – úgy tűnik – némileg visszafejlődtünk, akár a rendőrség, akár a polgári engedetlenség műfaját tekintjük.

Ez az apró incidens önmagában esszenciája a történelem paradox folyásának. Ami nekem, nekünk létélmény, az utánunk jövő generációnak, a fiaimnak írott történelem. Hátborzongató és izgalmas, lehangoló és elborzasztó – bunkerek, terror és megfigyelés -, fojtogató légkör, ahol mindenkit nyilván tartanak. Ha pusztán adatok objektív struktúrájaként kezeljük, vélhetjük, elfogulatlanok maradunk. De épp az elfogultság az, ami közelebb visz a lényeghez: az emberi tényező. Tabajdi Gábor a sétát záró totó nyerteseinek póker-arccal ajándékot oszt: a magyar miniszterek arcképével díszített hatalom-pókert. A saját fejlesztésű kártyacsomagban az ászok többféle változatban is szerepelnek, több a miniszterelnök, mint a lehetőség. Szív ász azonban csak egy van…