Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BUGYOG A SZENNY

Henrik Ibsen: A nép ellensége / Katona József Színház
2013. máj. 9.
A kellemetlenkedő szerző kellemetlen darabja 130 év múltán még aktuálisabb, mint megírásakor volt. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA

A nép ellensége nálunk 1891-ben (a mű születése után kilenc évvel!) látványosan megbukott: a Nemzeti Színház közönségének nem kellett a kíméletlen hangú társadalmi dráma. Több, mint nyolc évtizednek kellett eltelnie, hogy ismét műsorra kerüljön. Az 1974-es, Szinetár Miklós rendezte bemutató revelációnak számított, de a darab újabb tizenöt évre megint elfelejtődött, mígnem 1989-ben (Vígszínház), illetve azt követően (Békéscsaba, Sepsiszentgyörgy, majd Győr, Pécs) a színházak felfedezték benne a rendszerváltás és a demokratizálódás politikai tanulságaira való reflektálás lehetőségét.

Kovács Lehel
Kovács Lehel

1996-ban, a békéscsabai előadásról írva, így idéztem fel a régi Katona József Színház produkcióját: „a darab is, az interpretáció is döbbenetesen aktuális volt. Túljutottunk a 68-as sokkon, de túl a reménységen is, hogy az új gazdasági mechanizmusnak nevezett csodaszer használ – általános visszarendeződés tanúi és részesei lettünk (nem először s nem is utoljára). Ebben a légkörben mutatták be azt a darabot, amelyben a visszásságokat leleplezni akaró Stockmannt épp fivére, a polgármester teszi lehetetlenné, hisz az uralkodó elit közelébe emelt doktor igazmondásával, reformjaival magát a hatalmat s a vele járó kiváltságokat veszélyezteti (…) A mű akár tézisdrámának is felfogható (…), amelyben nem egyszerűen egy orvos és egy polgármester áll egymással szemben, hanem két testvér, s kettejük összeütközésében nem pusztán arról van szó, hogy a város fejlődését biztosító gyógyfürdő vize szennyezett-e vagy sem, hogy az igazságot mindenek elé helyező Thomas vagy a hatalmát mindenáron megtartani akaró Peter győzedelmeskedik-e, hanem arról is, hogy a hosszú távú vagy a pillanatnyi közérdek képviselete lesz-e gyümölcsözőbb, s hogy az igazságfeltárás vagy a manipuláció hat-e inkább a népre (…) Őze Lajos polgármestere kimért fagyosságával, a szenvtelenség álarca mögé rejtett gyávaságával és félelmével, kíméletlen racionalizmusával ördögi figurává nőtt. Kállai Ferenc viszont természetes, halk, szinte kisemberi alakot formált Thomas Stockmannból, ezáltal lett alakjának hitele, belső tartása, ereje.” Szinetár Beethoven IX. szimfóniájának – hangzásában az Egmont-nyitányra asszociáló – részletével áttételesen még 56-ot is megidézte, ezzel kitágította az előadás érvényét.

Eötvös András, Kulka János
Ötvös András, Kulka János

A mű most egészen másként szól a máról és a mának, mint majd’ negyven évvel ezelőtt ugyanezen a helyen. S ehhez a rendezésnek semmilyen módon nem kellett aktualizálnia a történetet, a szituációkat, a szöveget. A korrupció, a nepotizmus, az urambátyám világ, a presztízs-, látvány- vagy alibi-beruházásokra épülő pillanatnyi felemelkedés hajhászása, ezek igazi hátterének és hasznának elkendőzése, a választási politika mindenek felettisége, az emberek átlátszó manipulálása ma éppen úgy érvényes, mint hajdan. Legfeljebb a körítés, a szóhasználat, az általános módszerek változtak, finomodtak, lettek helyenként rafináltabbak.

Zsámbéki Gábor gondosan ügyel arra, hogy magát a darabot, a szöveget hagyja érvényesülni. Lényegére csupaszította a darabot, ezáltal bizonyos motívumok, mondatok érvényessége és hatása módosul: kisebb hangsúlyt kapnak a családi jelenetek, nagyobbat Thomas és Peter párosa, a nyomdában történtek s mindenekelőtt a tömeggyűlés.

A rendező elveti az enteriőr-ábrázolást. A színpad két félre van osztva. A hátsó, sötét sávban csupán felsejlik azok alakja, akik az előtérben épp zajló jelenetben nem szerepelnek. Nem lehet nem tudomásul venni a csendes vagy nem is olyan csendes többség jelenlétét. A színpad elülső részében néhány bútor látható (asztal, kanapé, székek stb.), ezek elmozdításával csaknem minden helyszín érzékeltethető. Khell Csörsz takarékos díszlete, illetve tere a gyűlés-jelenetben kitágul és eltorzul. Hátul irreálisan hosszú és különböző magasságú lábakon álló, fémvázas székek gördülnek be, amelyekre a gyűlés résztvevői telepednek, a színpad elején pedig egy fehér fal csúszik jobbra-balra, ami egyrészt tagolja a teret, s ezáltal változó hangsúlyos helyeket jelöl ki, másrészt vetítő felület az eseményeket közvetítő „helyi média” képei, illetve a már előre felvett propaganda-anyag számára.

Rezes Judit, Fekete Ernő
Rezes Judit, Fekete Ernő

A maga igazában buta naivitással hívő Thomas nem számol a bátyja által képviselt politikai racionalitással, és Don Quijote-i elszánással szeretné bebizonyítani a város lakóinak, a közösségnek, a népnek, hogy a gyorsan növekvő jólétük ára az ő és mások egészsége, tehát a jövő beláthatatlan következményekkel járó romlása. De nem fejtheti ki érveit az általa kezdeményezett gyűlésen, mert a polgármester és apparátusa a törvényesség betartásának szent parancsát érvényesítve ellehetetleníti az igazság bajnokaként fellépő doktort. Peter Stockmann átveszi a szót, és az alkalmat önmaga és politikájának népszerűsítésére használja: a kivetítőn minden rezsim által kedvelt önfényező, mostanában igencsak ismerős képsorok láthatók (a polgármester idős asszonyt vezet át az úton, kisgyereket ölelget, elmélyülten dolgozik íróasztalánál, elvegyül a nép között stb.).  

Ha Thomas nem beszélhet a fertőzést okozó fürdő problémáiról, beszél a közállapotokról, s ezt mindaddig teheti, amíg mondandójával végletekig fel nem bőszíti hallgatóságát. A megbántott ember indulata keveredik a politikai-társadalmi helyzetet éleslátással analizáló értelmiségi keserű kifakadásával. Nehéz nem egyetérteni vele, amikor arról beszél, hogy „igazságunk és szabadságunk legveszedelmesebb ellensége a tömör többség (…) A többség sosem képviseli a jogot (…) Kik alkotják egy-egy nép többségét? Az okosak vagy a tökfilkók? Az ördögbe, csak nem helyes, hogy az ostobák ráncigálják az okosakat (…) A hatalom – sajnos – a tömegé, de a jog nem. S az igazság sem. Az az enyém és néhányunké. Mindig a kisebbségnek van igaza (…) Az a baj, hogy országszerte mindenki párt-csahos. A párt olyan, mint a húsdaráló: péppé őrli a fejeket, ezért annyi a hülye és a mulya.”

Fekete Ernő
Fekete Ernő

Természetes, hogy az ostorozó megállapítások kiváltják a közösség képviseletében bármilyen tömegrendezvényen „hivatalból” megjelenő, „felfegyverkezett (síp, duda, kereplő, hangosan beszélő stb.)” szélsőséges véleménynyilvánítók ellenreakcióit. Döbbenetes, hogy Ibsen minden mondata, minden figurája olyan, mintha ma hallanánk-látnánk őket helyi és országos közéletünkben. A rendező nem tölti meg a színpadot a néppel, mint ez másutt gyakran megesett, nem kapcsolja össze a darabbeli és az utcán folyó eseményeket, mint ahogy az az Újvidéki Színházban 2000-ben történt, és a hangadókat sem viszi le a nézőtérre, hogy feltüzeljék és közbeszóló hallgatósággá tegyék a közönséget, mint a berlini Schaubühnén tavaly tette Thomas Ostermeier. Különböző karakteres és ismerős típust formáltat meg Bodnár Erikával, Bezerédi Zoltánnal és Keresztes Tamással, s ők hárman együtt képesek érzékeltetni a csürhe-viselkedést, a csürhe-indulatot.

Zsámbéki felerősíti a drámának azt a szálát is, amely a városi sajtó szerepét mutatja be. Azt a folyamatot, ahogy az újság közreműködésével Thomas Stockmann a nép barátjából a nép ellensége lesz. Ötvös András és Kovács Lehel alakításában Hovstad, a szerkesztő és Billing, a munkatársa fiatal, nagyhangú, hőbörgő szalonellenzéki, akik egy pillanat alatt igazodnak a hivatalos irányvonalhoz, és átállásukat a felelősséget hárítva, egzisztenciális szempontokra is hivatkozva meg is ideologizálják, még ha parányi önkritikával is. A nyomdatulajdonos Aslaksenről, a kisbefektetők és a háztulajdonosok szervezetének elnökéről Bán János briliáns portrét rajzol: befolyását bármikor bármilyen célra képes és hajlandó mozgósítani, csak a haszna legyen meg neki is, azoknak is, akiket képvisel. Látszólag szerény és alázatos, igazából alattomos és kisszerű, szervilizmusa félelmetes erő. 

Bán János. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Bán János. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

A dráma és az előadás középpontjában természetesen a testvérek közötti konfliktus áll. A két ellentétes karaktert Szakács Györgyi ruhái is pontosan kifejezik: Kulka János polgármestere sötét öltönyt, zárt, testhez simuló, hosszú fekete szövetkabátot visel, Fekete Ernő doktorán narancssárgás árnyalatú bő pulóver lóg. Kulka elképesztően erős és plasztikus alakításában Peter minden mozdulata kontrollált, nyugalma magára erőszakolt, belülről szinte robban. Család nélküli, életidegen férfi, aki szinte hisztérikus rohamot kap, amikor unokaöccse játszani akarna vele, vagy egy plüssállatot kell megérintenie. Csak a politika, a hatalom élteti, semmitől, öccse kinyírásától sem riad vissza uralmának védelmében.

Ki tudja, hány idealista hőst játszott már Fekete Ernő, s mindig lenyűgöz, hogy soha nem e szerepkör sémáit látni tőle. Ezúttal sem. A dráma egyik kritikus momentumát is hitelesíteni tudja, azt ugyanis, hogy miként lehet valaki annyira naiv, a közéletben annyira járatlan és vak, hogy komolyan higgye: jó szándéka célt érhet el. Thomasa gyerekként képes örülni, amikor megkapja feltételezésének igazolását, kamaszként veti bele magát az az igazságért indított harcába, és felnőtté kell érnie a gyűlés során.

Thomasnak az sem töri meg elhivatottságát, hogy a gyűlés után gyalázkodók gyűrűje fogja körbe a házát, hogy köveket és disznólábakat dobálnak be az ablakán, hogy minden eszközzel meg akarják félemlíteni. Erőt merít abból, hogy mellette áll a családja, illetve a barátságát meg nem tagadó hajóskapitány (Lengyel Ferenc). Egy valami ingatja meg a magába és az ügyébe vetett hitét: apósa, a gyógyvizet elszennyező tímármester spekulációs céllal felvásárolja a fürdő részvényeit, s ezáltal kikezdhetővé válik a doktor erkölcsi felsőbbsége.

A dráma azzal ér véget, hogy a bizonytalan jövő előtt álló család körében Thomas bizakodva, önmagukat is szuggerálva kijelenti: „A legnagyobb hatalom az egyedüllétben gyökerezik.” Az előadás záróképe sokkal tragikusabb. A színpad közepén hosszú perceken át bugyog fel valami sárgás, iszapos lé, metaforájaként Thomas azon kijelentésének, hogy a város alatt a szó szoros értelmében trágyadomb van. A színen maradt szereplők majd’ mindegyike bepiszkolódik e létől, Henrik, a kisfiú (Bezerédi Bendegúz) arccal bele is bukik a terjedő tócsába. Ezalatt Thomas utolsó erejét összeszedve próbálja bizonygatni, hogy őt és őket nem lehet megtörni. Fekete Ernő nem tud a földről feltápászkodni, s miközben Rezes Judit (Katrine, a feleség) és Pálos Hanna (Petra, a doktor lánya) próbálja felhúzni, egyre kétségbeesettebben kiáltja – Hovstad egy korábban elhangzó mondatát –: „Nem akarok, nem akarok, (kis szünet után, megtörten) nem merek.”

És a sáros lé egyre csak bugyog, elönti a fél színpadot, lecsorog a nézőtérre…  

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek