Csongor és Tünde / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2013
2013.04.18.

Száz éve született Weiner Leó Csongor és Tündéje. A centenáriumon a Tavaszi Fesztivál nagyszabású összművészeti alkotással kívánt tisztelegni a kísérőzene értékei és szerzője emléke előtt. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.

Jankovics Marcell
Jankovics Marcell
„A magyar Mendelssohnt” – ahogy Tóth Aladár aposztrofálta Weiner Leót egy 1929-es tanulmányában – 1913-ban felkérte a Nemzeti Színház: komponáljon kísérőzenét Vörösmarty drámai költeményéhez, a Csongor és Tündéhez (1830). A huszonnyolc éves szerző vállalta a feladatot, és határidőre el is készült a művel, de a muzsika terjedelme és igénye meghaladta a színház lehetőségeit – nem mutatták be, később azonban táncjátékként színre került az Operaházban. Az elmúlt évszázad során a kompozíció mindenekelőtt szvitformában élt tovább. A centenáriumon a Tavaszi Fesztivál nagyszabású összművészeti alkotással kívánt tisztelegni a kísérőzene értékei és Weiner emléke előtt. Három művész: a karmester Kocsár Balázs, a rajzfilmes Jankovics Marcell és a rendező-koreográfus Gemza Péter szövetkezett egy speciális produkció létrehozatalára.

Zene, ének, tánc és vetített animáció alkotta a komplex élményvilág anyagát az egyrészes, mintegy hetvenöt perces alkotásban. A Művészetek Palotájának nagytermében a belépő hatalmas, áttetsző tüllfüggönyt láthatott, mely a színpadot két részre osztotta. Az előtérben zajlott a cselekmény a táncosok megjelenítésében, a háttérben játszottak Kocsár Balázs vezényletével az MR Szimfonikusok – de a mese egyes részleteit is a függöny mögött jelenítették meg a játszók. Maga a tüllfüggöny pedig vetítővászonként is funkcionált: ezen pergett le mindaz az animáció, mely kommentálta és kozmikussá tágította a történet emberi világát.

Kocsár Balázs
Kocsár Balázs
Tágítás – joggal állíthatjuk, hogy mindenféle értelemben ez volt az előadás létrehozóinak művészi alapgesztusa. Vörösmarty drámai költeményének köztudottan vannak világirodalmi és magyar előzményei: előbbiek közé sorolható Shakespeare színműve, a Szentivánéji álom, valamint Goethe Faustja, utóbbiak közé Gergei (Gyergyai) Albert Árgirus-széphistóriája (História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról). Jankovics Marcell kettős koncepciót fogalmazott meg: egyrészt erőteljesen bevonta a Csongor és Tünde-cselekménybe a Szép Ilona-történet népmesei háttérrétegét (ez elsősorban a balett- és némajáték-cselekményben volt érzékelhető), másrészt a történet eszmeiségét igyekezett a szó szoros értelmében kozmikussá általánosítani (ez a vetítővásznon sűrűn megjelenő különféle csillagképek, elsősorban a Tejút, és általában a világűr ábrázolásában nyilvánult meg). Tágításnak kell tekintenünk azt is, hogy az alkotók a rendelkezésre álló Weiner-opuszt, a Csongor és Tünde-szvit zenéjét további, más magyar zeneszerzőktől származó tételekkel egészítették ki. Ennek jegyében a produkció során Weiner Tündértánca és A bánkódó Tünde című tétele között először megszólalt Bartók Két képéből a Virágzás, majd szintén Weiner Balgája és Boszorkányszombatja között ugyanezen Bartók-párosból A falu tánca, magát a teljes művet pedig Liszt Krisztus-oratóriumának 1. tételéből a záró szám, a Három királyok rekesztette be. Mindezeken túl a műzenei tételsorba két alkalommal még egy-egy kíséret nélküli népdal is ékelődött. 

Eddig elsősorban a leírás eszközével igyekeztem képet adni a produkcióról, a továbbiakban kritikai észrevételeket szeretnék tenni. Mindenekelőtt: problematikusnak éreztem a Weiner-tételek közé kevert Bartók- és Liszt-zene használatát. Weiner kiváló komponista volt, aki megérdemli, hogy az utókor tisztelje őt magát, a 20. század magyar zenéjében (többek közt korszak-meghatározó pedagógusként) játszott szerepét, és persze ismerje, felidézze, szeresse zenéjét – de mindez nem változtat a nyilvánvaló tényen, mely szerint a népszerű Rókatánc szerzője alapvetően más nagyságrendet képvisel, mint Bartók és Liszt, ráadásul teljesen más stílust is, mint az említettek. Kettős törést (kvalitásbelit és stilárisat) tapasztalhatott tehát a zene folyamatában a hallgató, amikor a két Bartók-, illetve egy Liszt-tételhez ért. Hasonló probléma, hogy a Krisztus-oratórium említett tétele, a Három királyok bír ugyan relatív befejező funkcióval, hiszen a három „tételes” alkotás első téltelének, a Karácsonyi oratóriumnak 5. és egyben utolsó száma, de ezt a Krisztus oratóriumban még két teljes rész, összesen kilenc szám követi. Nincs tehát e résznek abszolút befejező funkciója, s ezt az ember bizony hallja és érzi is, amikor ezzel a zenével ér véget a teljes Csongor és Tünde-Gesamtkunstwerk. Egyáltalán: egy Weiner által írt Csongor és Tünde, egy meseszerű témájú, világi drámai költemény kísérőzenéje, amely egy jó szándékú kiegészítés folytán Liszt Ferenc szakrális művének egy közbülső tételével ér véget – ez azért legalábbis furcsa.

Hasonlóképpen gyenge esztétikai érveket tud maga mögött az a két kíséret nélküli népdal, amely a zenekari tételek közé ékelve, a mű folyamán egyszer csak felzeng a Tündét táncoló Herczku Ágnes ajkán. Megbomlik az alapvetően nem szöveges mű műfaji egysége is (és persze az embernek óhatatlanul az az érzése támad, hogy az alkotók az elsősorban népdalénekesnőként ismert táncos kedvéért köthettek kompromisszumot), de sokkal problematikusabb, hogy a teljes komplex mű zenei és vizuális (utóbbi esetben mind táncos, mind animációs) megoldásaiban is erőteljes szerepet kap a népiség-népiesség. Igaz, Weiner Leó életművében bőven akadnak népdalfeldolgozások, népi témák, de a folklór az ő számára egészen mást jelentett, mint Bartóknak vagy Kodálynak. Weiner ízig-vérig urbánus alkatú zeneszerző (és ember) volt. Közhely, hogy Budapestet alig hagyta el, falun sohasem járt, népdalt nem gyűjtött. A népies hang az ő számára hangulati elem, romantikus vagy szecessziós dekoráció, mint ahogy alkalomszerű megjelenéseiben Dohnányi Ernő számára is az – miközben a másik oldalon Bartóknak és Kodálynak hatalmas erejű, világnézet-formáló, embert alakító, sorsdöntő katarzis. Weiner Csongor és Tündéjét olyan intenzíven átitatni a népiesség tónusaival-ízeivel, ahogyan Jankovics Marcell látványvilága, Bross Kata és Major Péter animációja, valamint Gemza Péter rendező-koreográfus némajátéka tették – ez sajnos félrevisz.


  
Egyáltalán: magát a színpadi megjelenítést, a tüllfüggöny mögötti némajátékot és a függöny előtti táncot kissé túl általánosnak, túl jelzésszerűnek és egészében véve kevésnek, erőtlennek éreztem. Amit láttunk, túlságosan is sok más történetre ráhúzható lett volna a Csongor és Tündén kívül. Találkozás – szerelem – a Gonosz megjelenése – konfliktus, elválás – újbóli találkozás, boldog befejezés. A táncosok lelkesen végezték feladatukat (Csongort Kis Zoltán, az ifjú Csongort Gemza Csongor, Balgát Katona Gábor, a Királynőt, Mirigyet és Ledért Pozsonyi Ágnes jelenítette meg, Tündérekként Dravucz Petra, Nagy Fruzsina, Rudolf Szonja, Szakács Hajnalka, Szűcs Dóra és Tóth Andrea lépett színpadra, az ördögök szerepében Gombai Szabolcsot, Jerger Balázst és Rózsa Krisztiánt láttuk). A történetet kísérő látványban a kozmosz világának megjelenését elfogadom és indokoltnak érzem, de mértékét túlzónak találom, miként számomra Jankovics Marcell dekoratív szecessziójú almafája is tetszetős, az azonban már talányos, hogy a történet egy pontján miért jelenik meg hangsúlyosan, alapszimbólumként a Keresztre feszített Krisztus képe. A Rádiózenekar Kocsár Balázs avatott irányítása alatt odaadással játszott, egy szám erejéig közreműködött a Gráf Zsuzsanna vezette Angelica Leánykar is. A jelmezekről Földi Kinga, a fejdíszekről és maszkokról a Zazzy Design gondoskodott, a rendező munkatársaként Jóvér Csaba neve jelent meg a színlapon.

Nemes szándékú, szépet akaró produkció, vegyes eredménnyel, sok kétellyel, számos erőtlen megoldással és túlzással. Mi lett volna e helyett a járható út? Ha a szvit zenéje kevésnek bizonyult, mert a teljes kísérőzene egyes részletei elvesztek vagy lappanganak, érdemes lett volna a hiányzó zenekari tételeket magában Weiner Leó szimfonikus életművében – és csakis abban – keresni. Az oeuvre bőven kínál olyan zenekari darabokat, amelyekben elég sok és sokféle zsánerű tétel akad, lett volna miből válogatni. Biztosan üdvös lett volna kevesebb népiesség, kevesebb kozmosz, kevesebb szimbólum, kevesebb műfaj – és kevesebb féle stílus keverése. Röviden: a kevesebb ezúttal mindenképpen többet eredményezett volna – mindenesetre egységesebb, hatásosabb, hitelesebb előadást.
Helszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2013. április 7.,  Alkotók:  Gemza Péter, Jankovics Marcell,  Vezényel:  Kocsár Balázs,  Közreműködik:  MR Szimfonikusok, Angelica Leánykar